olvasói levelek

  • 2003. augusztus 13.

Olvasói levelek

Magyar Narancs, 2003. július 10.Olvasói levelekMagyar Narancs, 2003.
július 17.

Tisztelt Gusztos Péter és A. Tímár Eszter!

Válaszom lényegét egy jól ismert filmcímben összegezni lehetne: A félelem megeszi a lelket, de mivel kevés konstruktív vita folyik a fősodor médiumaiban a kisebbségi identitáskeresés problematikájáról, ennek jegyében szólnék néhány szót, azaz elismételnék még néhány közhelyet, melyeket, úgy tűnik, nem lehet elégszer elismételni vagy épp átértelmezni. Én például nem értek egyet "a stílus maga az ember" kitétellel, mert a forma nem maga a tartalom. Ugyanazt a "radikális" tartalmat lehet iróniába is bújtatni. És miért ne lehetne a szarkazmus oly kritikának eszköze, mely egyaránt látja a helyzet fonákját a többség és a kisebbség viselkedésében? Miért merül fel a politikai korrektség kérdése - azon kívül, hogy fiatal képviselőnk éppen ügyeletesnek érzi magát e téren -, amikor egy melegfelvonulás résztvevőiről valaki azt írja, isten bocsá`, hogy melegek? Ja, mert ez egy kizárólagosan komoly téma, ha Gusztos Péter és Tímár Eszter belefeszül is? És mi van Mattias transzvesztita művésszel, amikor mossa, mossa a kispatakban? Örvendve olvastam, hogy az SZDSZ nem viccel, mind Demszky Gábor, mind Gusztos Péter személyében különösen, de általában is, szigorúan síkraszáll a kisebbségek védelmében, de talán még "korszakváltóbb" lenne, ha rendszeresebben, nagyobb számban, magán a felvonuláson is észrevétetné magát mint heteroszexuális aktív támogató vagy mint érintett, előbújt meleg. No pasaran! - talán mégse fertőző, legyen az homo vagy hetero. Attól is tartok egy kicsit, hogy egy, a tizedmásodpercnél hosszabb vizsgálódás fölfedi az AB a Btk. 199. § eltörlő döntése és az esélyegyenlőségi törvény alól is kilógó félperiferiális utolérő lólábat: mindkettőt tagságunk elengedhetetlen minimumaként szabta meg az unió: szóval az SZDSZ konkrétan, tételesen támogatja a jogharmonizációt. Észbontóan forradalmi. A tárca nélküli miniszter asszony nyilatkozata saját részvételéről a fórumon azonban nemcsak arról árulkodott, hogy a készülő törvény részleteivel nincs mindig tisztában (pedig az ördög!), hanem arról is, hogy az egyenlő bánásmód elvét sem tette még teljes mértékig magáévá (az elvek hiánya pedig még a részleteknél is nagyobb teret enged a rontó sátánnak). A törvényről csak annyit: nem baj, lesz mit módosítani, és remélem, abban is hasonlóan hősies szerepet visz majd az SZDSZ.

Az arany közhely megfordítása is aktuálisnak tűnik e helyütt, hogy a politikai is személyes. Én konkrétan le mertem írni, hogy hetero vagyok, mint ahogy a felvonulók egy nagy része az volt. Számomra különösebb problémát az sem okozott, amikor annak előtte húsz éven keresztül biszexuálisként "azonosultam", és amikor pont legaktívabban vettem részt a meleg kulturális életben, Londonban épp szexuálisan önmegtartóztató éveimet éltem. A szexualitás és annak irányultsága nem egy kétpólusú, igen-nem eldöntendő, hanem egy komplexebben megválaszolandó kérdés, mint Tímár Eszter is nyilván nagyon jól tudja. Csak biztos valahogy kiment a fejéből egy pillanatra.

Nem a nemeket, hanem az igeneket kell szeretni: Cserne Lacitól, 1982-ből, de találtam néhány napja egy 1998-as kiadású amcsi képeslapot is íróasztalfiókomban: I`m not gay, just sexually festive, amit Tímár Eszter számára úgy magyarítottam, hogy nem meleg vagyok, csak forrón szeretem. Továbbá mély meggyőződésem, hogy a melegség igenis női kérdés.

Tímár Eszternek talán lexikális gondjai voltak, amikor megkérdőjelezte, hogy heterók lehetnek a melegügy aktív támogatói. Erre csak az értelmező szótárt tudom ajánlani. Vagy, a szolidaritás jegyében, ki akarná őket tiltani a felvonulásról? Egyébként én (is) szívesebben láttam volna melegtollból beszámolót, nem azért, mert az föltétlenül jobb vagy rosszabb lenne, csak más. Legjobb tudomásom szerint a Narancs szerkesztőségében nem tolongtak újságírók ezért a felemelő feladatért. Viszont holnap is nap van.

Forrai Éva

Múzeumi séta

Magyar Narancs, 2003. július 31.

Elsőre szégyelltem magam, hiszen én már hat éve jártam Auschwitzban, és állíhatom, hogy akkor sem volt szebb a helyzet. 20 éves lányommal mentünk, úgy éreztem, hogy egyedül nem lennék képes ezt az utat megtenni. Azóta azt is tudom, hogy én is adósa maradtam az áldozatoknak. A hallgatásom arról, amivel ott találkoztam, legitimitást adott továbbra is a semmivel nem menthetőnek. Most, hogy olvastam a cikket, megpróbálom feleleveníteni az akkori "élményeimet", s talán közösen megoldásra is lelünk. Kezdhetném avval, hogy már a lengyel határnál is megalázó helyzetbe kerültünk, hiszen az egyetlen mellékhelyiségnél való kétórás sorbanállás sem tűnt véletlennek. Az éjszakai út feszültsége semmit nem oldódott a hajnali derengésben sem. A táj minden békessége ellenére fenyegető volt. Fenyegető volt a néptelenség, de sokkal fenyegetőbb volt a kisebb településeken átvezető út mellett ácsorgók látványa. Közeledvén a "végállomáshoz" az arcok egyre élesebben rajzolódtak ki. Egy fiatalember a torka előtt nyiszáló mozdulatot tett, olyat, amilyet Lanzmann Soah című filmjében láttam. Aztán befordultunk a parkolóba, ahol egyetlen pad vagy ülőalkalmatosság sem volt, a buszról lekászálódó emberek (zömében idősek) tétován, egymáshoz közel állva várakoztak. Rövidesen bebocsátást nyertünk a központi épületbe, ahol a hosszú út után természetesen mindenki illemhelyet keresett. Hosszas kérdezősködés után megmutatták, hogy merre van, majd ott közölték, hogy 1 zlotyért lehet használni. Sokunknál nem volt más, csak magyar pénz. Azt előbb be kellett váltani, ha jól emlékszem, 100 forintért adtak 1 zlotyt. A tábor területén semmi eligazítást nem kaptunk, valóban nem találkoztunk senkivel, aki esetleg rászólt volna azokra, akik vagy nem tudták, vagy túlságosan is jól tudták, hogy hol is járnak. Szép számmal voltak hangoskodók, nevetgélők akkor is. Mi azonban rosszabbul jártunk, mint a cikk írója, ugyanis a magyar "részleg" akkor még nyitva volt. Az egész alkalmatlan volt arra, hogy katarzis szülessék meg a látogató lelkében. Elhanyagolt, lepusztult és hazug volt. A legnagyobb kép egy szovjet katonát ábrázolt, s bár nem vonom kétségbe felszabadító mivoltát, hiányzott mellőle egy-két részlet. Például az az "apróság", hogy 1941-ben Kamenyec-Podolszkban már kivégeztek közel 20 ezer magyar zsidót. Többek között az én rokonságom nagy részét. Amikor kimentünk a parkolóba, már kinyitott egy kis "szuvenírbolt" is. Életem legdöbbenetesebb üdvözlőlapját itt láttam: egy színes (!) fotót a krematórium kemencéjéről. Ezek után mentünk át Birkenauba. A tábor közvetlen közelében úgy zajlik az élet, úgy robognak el a járművek, mint egy felszámolás utáni gyártelep mellett. A kapu felé vezető vasúti sínek körül méteres gaz burjánzott, s a kapu úgy funkcionált, mint egy falusi vasútállomás. S megint a mellékhelyiséget említem, ami a kapu emeleti részén (miért ott?) található, elmondhatatlanul mocskos, nem csukható ajtóval, villany nélkül, egyetlen alkalmatossággal, férfiaknak, nőknek együtt nyújtva "szolgáltatást". Mintha újból és újból megalázni akarnák az ide érkezőket, mintegy arra figyelmeztetve, hogy nincs vége ám a dolognak! A tábor hátsó részében található emlékmű kövei kicsorbultak, a lépcsők roskadoznak, csak a lerakott gyertyák és mécsesek adnak némi enyhülést. Sokat gondolkoztam azon, hogy miért nekem, nekünk kell még mindig félnünk és szégyenkeznünk? Miért történhetett meg az, hogy a tábor mellett felépített zárda lakói vízzel önthették le az ott ülve tiltakozó zsidókat? Miért történhet az meg, hogy vihogó újnácik rémisztgethetik az odamerészkedőket? Talán azért, mert én sem adtam egy pofont annak a pedagógus kolléganőmnek, aki a rendszerváltás hajnalán a következő viccel akart szórakoztatni többeket annál az ebédlőasztalnál, ahol gyerekek is ültek. "Mi az abszolút rehabilitáció?... Hát az, hogy most a szappanból fognak zsidót főzni." Szelíd nemtetszésemre pedig avval mentegetőzött, hogy nem tudta rólam azt, hogy érintett vagyok a "témában". Tehát addig, amíg egyetlen ember is úgy vélekedhet, hogy egy nem zsidónak ez szórakoztató vicc lehet, valóbancsak "zsidókérdés" marad Auschwitz. Addig kéne tenni valamit, amíg be nem következik az, hogy elsősorban náci emléktúrák célpontja lesz Auschwitz, ahelyett, hogy figyelmeztetés lenne az emberiségnek. Javasolnám, hogy indítsunk útjára egy tiltakozást a lengyel kormányhoz.

Penziás Ágnes

Szentendre

Helyesbítés

Korhely megtisztulás című, a Sziget Világzenei Színpadának fellépőit bemutató cikkünkben tévesen írtuk (július 24-én), hogy a Técsői Banda romániai - valójában ukrajnai a zenekar. Bocsánat.

Neked ajánljuk