Magyar Narancs, 2003. augusztus 14.
Kapcsolódva a budai alsó rakpartról írott cikkhez, a tőlem idézetteket az alábbiak szerint szeretném kiegészíteni, illetve pontosítani.
Egyetértek a cikk második bekezdésében megfogalmazott azon állítással, hogy Budán a Duna és a hegyvidék közötti szűk területen különösen kritikus kérdés a közúti és tömegközlekedési hálózatfejlesztés megfelelő arányának érvényesítése.
Éppen ezért a növekvő forgalmi igények levezetésére a budai, Duna menti oldalon a fejlesztési tervek több tömegközlekedési megoldást tartalmaznak. Ilyenek pl. a szentendrei és csepeli HÉV összekötése, valamint összefüggő villamosvonal építése "buda és Lágymányos között. A probléma abból adódik, hogy e terület belső úthálózata nemhogy forgalomnövekményt nem bír el, de a mai forgalmakat is csökkenteni kellene. Elég a Fő utca, a Margit körút vagy a Lajos utca mai helyzetére gondolni. Ha ezeknek a sűrűn lakott, fontos utaknak a forgalmát csökkenteni indokolt, akkor hogyan lehet mégis biztosítani, hogy Észak- és Dél-Buda között elfogadható közúti kapcsolat legyen? Mert a két városrész nem vágható el egymástól, közöttük viszont ott a "szűk" Bel-Buda. Ez itt a fő dilemma.
A tranzitforgalom vezetésének kérdése nem merülhet fel, hiszen a rakparton a tranzitforgalomnak valóban nincs keresnivalója. Ezért olyan külső hálózatfejlesztés kell, hogy a főváros észak-budai térségébe - ami egyébként is szűk és túlzsúfolt - ne érkezzen tranzitforgalom. Született is javaslat a 10-es utat mentesítő, Esztergom, Dorog térségét a Zsámbéki-medence nyugati peremén az M1-M7-essel összekötő út építésére. Ez az út, még az M0-s nyugati szektoránál is távolabb vezetné a tranzitforgalmat a fővárostól, hiszen az M0-s e szakaszának fő feladata az agglomerációs forgalom szétosztása. Az észak-déli belső budai forgalom vezetéséhez azonban az M0-s is túl nagy kerülő, azt pedig senki nem akarja, hogy - mint ma - a hegyvidéki utakon keressenek maguknak egérutakat az autósok. Alagút fúrása az érzékeny területek alatt, mint teszik ezt a gazdagabb európai városok, vagy a rakpart szélesítése, mint teheti egy forráshiánnyal küzdő város, ezek az alternatívák. Nyilvánvaló, hogy az alagút az elegáns és az időtálló megoldás, a rakpart csak átmeneti lehet forgalmi szerepe szempontjából, és ha majd 20-30 év múlva módunk lesz alagutat építeni, akkor felületét át kell adni városrészhez illő nyugodt funkcióknak. Ezért kényes ügy a beavatkozás mértéke és módja. A kérdés, van-e időnk rakpart nélkül - a Várhegy alagútjának XIX. századi megépítése után - még további 20-30 évet várni egy újabb alagútra? A belső budai utcák mai forgalmi helyzete bizonyosan nem tűr 20-30 évet.
Molnár László
igazgató, Főmterv Rt.
Helyesbítés
A cikk Budapesti kilátások című keretes anyagában említett video-webkonferencia a közöltekkel ellentétben nem 2003., hanem 2103. február 25-én volt. Az érintettek elnézését kérjük.
A szerk.
"Kérem a csontokat!"
Magyar Narancs, 2003. augusztus 7.
Talán még emlékeznek arra, amikor egy bizonyos múzeum megnyitásakor egy jeles költőnk még jelesebb verséből ragadtak ki egy sort, és használták fel egészen mást sugallva vele, mint amit a költő eredetileg ki akart fejezni.
Nos, ha nem is ennyire durván, de valami hasonló történt, amikor a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum amúgy valóban szomorú sorsáról írtak augusztus 7-i számukban.
Némi régmúlt kulináris élvezeteket visszasírva írja a cikk szerzője, Bán Zoltán András Vörösmartyt idézve: nincsen remény.
Szegény Vörösmarty nem a pacalpörköltöt siratta meg 1846-ban, hanem egy elbukott lengyelországi lázadás okán írta Az emberek című versében az azóta híressé vált mondatokat:
"S midőn azt hinnők, hogy tanúl,
Nagyobb bűnt forral álnokul.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! Nincsen remény!"
Hát valóban, se pacal, se remény.
Üdvözlettel:
Radó Ákos
Átmentünk a szivárvány alatt
Magyar Narancs, 2003. július 10.
Olvasói levelek
Magyar Narancs, 2003. júius 17.
Magyar Narancs, 2003. augusztus 14.
Érdeklődéssel és némileg meglepődve olvasom azokat a publikációkat, amelyek a melegekről jelennek meg hetek óta a MaNcs-ban. A szerzők többsége nem mulasztja el, hogy elítélően nyilatkozzon arról az interjúról, amelyet a Nap-keltének adtam néhány héttel ezelőtt annak kapcsán, hogy megnyitottam a budapesti melegfesztivált. Szeretném megragadni az alkalmat, hogy az esetleges félreértéseket tisztázzam, illetve nézetemet pontosan kifejtsem.
Úgy gondolom, a MaNcs újságírói többé-kevésbé ismerik tizenöt éve tartó társadalomkutatói és publicisztikai munkásságomat, és ennek alapján feltételezik rólam, hogy az emberi jogok melletti elkötelezettségem akkor sem változik, ha éppen miniszterként dolgozom. Természetesen hihetik azt, hogy előéletem nem garancia arra, hogy nem beszélek balgaságokat mint politikus. Most éppen arról szeretném meggyőzni őket, hogy a Nap-keltének adott interjúban semmi olyan nem hangzott el, ami "meggondolatlan", "vérlázító" vagy a melegek ügyére ártalmas lett volna. Éppen ellenkezőleg.
A Bánó Andrásnak adott interjú legfőbb üzenetei a következők voltak:
1. Magyarországon az ún. meleg-kérdés tabu témának számít mind a mai napig. Magas rangú politikusok nem szívesen foglalkoznak vele, mivel népszerűségük elvesztésétől tartanak egy olyan közvélemény előtt, amely elutasító és gyakran ellenséges a melegekkel szemben. Amikor miniszterként vállalom, hogy segítek a témát a közbeszéd részévé tenni, egy súlyos társadalmi tabut török meg.
2. A melegek két nagy ellensége a diszkrimináció és a hallgatás. A diszkrimináció nyílt és burkolt formában egyaránt megjelenik - utóbbival szemben különösen nehéz eredményesen fellépni. Ezzel kapcsolatban hangot adtam annak a reményemnek, hogy az ősszel a parlament elé kerülő esélyegyenlőségről és egyenlő bánásmódról szóló törvény segíthet a rejtett diszkrimináció feltárásában és szankcionálásában. Ez a törvény nemcsak meghatározza a nyílt és a rejtett diszkrimináció fogalmát, de kimondja a szexuális orientáció alapján történő diszkrimináció tilalmát is. Ez komoly előrelépés a magyar jogalkotás történetében.
A hallgatás veszélyére nyomatékosan felhívtam a figyelmet. Elmondtam, hogy ebben az országban - ahogyan másutt is - becslések alapján a lakosság 4-6 százaléka meleg vagy leszbikus, vagyis több száz ezer emberről van szó. Beszélni kell azokról a problémákról, diszkriminatív helyzetekről, amelyekbe rendszeresen kerülnek. A megismerés segíthet abban, hogy a melegekkel szemben érzett előítéletek oldódjanak. A megértés és az elfogadás feltétele, hogy feloldódjon a titok, ami körbefonja őket.
3. Megosztottam a nézőkkel azt az érzésemet, amely rendszeresen visszatér, amikor melegekkel találkozom: alapvetően szomorúnak érzem őket. Hozzátettem: nem hiszem, hogy egyetlen jóérzésű ember is örülhet annak, ha valakit szomorúnak lát.
4. A melegfelvonulások nem az én ízlésemnek valók. A "melegkérdés" polgárpukkasztó megjelenítése véleményem szerint nem segíti a melegek elleni masszív társadalmi diszkrimináció leküzdését. (A melegfelvonulásoknak egészen más volt a jelentőségük harminc évvel ezelőtt az USA-ban és Nyugat-Európában, amikor a melegeket a törvények értelmében betegeknek, deviánsoknak, bűnözőknek tekintették, és legalapvetőbb emberi jogaikért kellett harcolniuk.)
5. Felhívtam a figyelmet egy fontos különbségre, amely mellett általában elsiklik az emberek figyelme: a melegek nem azért vonulnak utcára, mert arra büszkék, hogy melegek, hanem azért, mert arra büszkék, hogy az ellenséges társadalmi környezet ellenére vállalni merik a melegségüket.
Az adás után több melegszervezet képviselője felhívott, és megköszönte, hogy egyértelműen állást foglaltam a melegeket sújtó mindenféle diszkrimináció ellen. `k sem örültek azonban annak, amit a melegfelvonulásokról mondtam. Felhívták a figyelmemet arra, hogy a sajtóban legtöbbször csak arról a néhány exhibicionistáról jelennek meg fotók, akik a menet élén vonulnak, a többi ezerről se kép, se hang. Ezt az észrevételt fontosnak tartom, köszönettel vettem. Ennek ellenére továbbra is úgy gondolom, hogy elsősorban a társadalmi előítéletekről, a kisebbségi létről, a szükséges jogi változtatásokról szóló párbeszéd az, ami előreviszi az ügyet. Ebből ugyanis az emberek valós, élethű ismereteket szerezhetnek a melegek életéről, társadalmi megítéléséről és státusáról, és szembesülhetnek azzal a diszkriminációval, amivel a "másoknak" naponta meg kell küzdeniük. Ha azonban egy évben egyszer a tévében megnézik a melegek felvonulását, semmivel sem kerülnek közelebb problémáik megértéséhez.
Elutasítom azokat a sajtóban közölt véleményeket, amelyek nem engedik meg, hogy az ízlésemnek hangot adjak. Nem fogadom el a magukat liberálisnak feltételező újságírók intoleranciáját az övéktől eltérő ízléssel szemben. Azért, mert nekem személy szerint nem tetszenek a melegfelvonulások, természetesen nem utasítom el ezeket, eszembe nem jutna kétségbe vonni a létjogosultságukat, vagy bárkit is lebeszélni arról, hogy ilyen eseményeken részt vegyen. Azt gondolom, arra kell minél több fórumot megteremteni, hogy a közvélemény számára úgy jelenjen meg ez a téma, hogy valóban segítse a szexuális kisebbségek helyzetét.
A jövőben rendszeresen találkozom melegszervezetek képviselőivel, hogy együtt alakítsuk ki az Esélyegyenlőségi Kormányhivatal programját. Ezekre a találkozókra a sajtó képviselőit is szeretettel várom parázs viták reményében.
Üdvözlettel:
Lévai Katalin
esélyegyenlőségi miniszter
