Magyar Narancs, 2003. október 2.
Kedves MaNcs!
Örömmel vettem, hogy a szigorú ítész hírében álló MaNcs is rendes privatizációnak minősítette a Postabank eladását. Hiszitek, vagy sem, lehet az ilyesminek örülni. Tisztában vagyok vele, hogy az államnak és benne a Pénzügyminisztériumnak mindent baromi jól kell csinálnia ahhoz, hogy kapjon egy "ezt legalább nem cseszték el" minősítést a sajtótól, de annál azért többről van szó, mint hogy nem volt érkezésünk beleköpni a levesbe.
A Postabank privatizációjában a PM és az ÁPV Rt. nagyon is aktívan részt vett, nem is tehetett másként. A pénzügyminiszter javaslatára a kormány döntött arról, hogy a pályázat elbírálásakor csak és kizárólag a vételár legyen a döntő tényező. Ez a döntés a privatizáció egész menetét meghatározta. A logikus és átlátható, a magyar állam számára csekély kockázatot jelentő garanciarendszert, amely minden szakértő elismerését kivívta, a PM állami vagyonért felelős helyettes államtitkára dolgozta ki.
A Postabank-privatizációt lényegében elkerülte a politika, nem volt semmiféle mutyibratyi, az ellenzék "eladják az aranytojást tojó tyúkot" típusú vádaskodását a PM kommunikációs csapata verte vissza. A Postabank-privatizáció kapcsán nem zavarta az ügymenetet semmiféle kiszivárogtatás, rémhírkeltés. Egy ilyen jelentőségű tranzakcióban a politikai háttér biztosítása kulcsfontosságú, és bízvást mondhatom, hogy a PM biztosította a nyugodt munka lehetőségét mind az ÁPV Rt.-nek, mind a Postabanknak, mind a tanácsadó Concorde Rt.-nek.
Ebben a tranzakcióban mindenki a maga dolgát végezte, és ez az ÁPV Rt. és a PM esetében sem egyenértékű a passzív szemlélő szerepével.
Üdvözlettel:
László Csaba
pénzügyminiszter
Egy rendkívüli életmű
Magyar Narancs, 2003. október 9.
Ungváry Krisztián jeles és alapvetően helytálló elemzést közölt Ernst Nolte német történész újabban Magyarországon is élénken vitatott munkásságáról. A szerző, helyesebben Nolte egy állításával mégis vitatkoznék. Ungváry azt írja, hogy Nolte szerint "a nácik zsidógyűlöletének volt egy >>racionális magja>áldozateo ipso ok-okozati összefüggésről nem beszélhetünk). Álláspontja megvilágítására egy példát hoz föl: abból a tényből, hogy a Nobel-díjas természettudósok körében arányosan sokkal több a zsidó származású, senki nem vonná le azt az abszurd és irracionális következtetést, hogy a természettudomány, jelesül a fizika zsidó találmány lenne. Nos, Nolte alkalmasint téved: a rendes fasiszták közül gondolták és gondolják, hogy a fizika (vagy pl. a magyar nyelv finnugor eredete, hogy egy lágyabb tudományos témát említsek) zsidó fantazmagória.
De vizsgáljuk meg közelebbről a "mag" racionalitását! A rövidség kedvéért hadd éljek egy hipotetikus ellenpróbával: vajon kit érdekel ma Magyarországon, hogy hány vend foglal helyet a banki igazgatótanácsokban? Előfordulhat, hogy számarányuknál nagyobb arányban ülnek ezekben a testületekben, ezt azonban még senkinek nem jutott eszébe megvizsgálni. És ha valami futóbolondnak ez mégis eszébe jutna, vajon kit érdekelne? Természetesen nem a történeti-szociológiai érdeklődésről beszélek. Teljesen legitim tudományos téma a zsidóság emancipációs folyamatainak vizsgálata, mint ahogy magától értetődő, hogy a néprajzosokat érdekli a vend népközösség modern kori sorsának alakulása. Az ilyesfajta kutatások azonban semmilyen módon nem hozhatók úgy ok-okozati viszonyba a belőlük leszűrt következtetésekkel, ahogy a nácik következtettek a zsidók természetére vonatkozóan. Amit egy náci megfigyel, az nem ugyanaz, mint amit egy nem náci figyel meg, ha egyáltalán. A nácik megfigyelése mögött ugyanis már eleve adott egy előítélet-halmaz, amely részint a zsidókra vonatkozik, részint pedig a bankvilág, a média, tágabb értelemben a modern kapitalizmus, a modernitás természetére, amint ez Nolte klasszikus művéből egyébként ékesen kiviláglik. Az nem úgy volt, hogy Hitler kibújt a tojásból, bámészkodott, majd a homlokára csapott, hogy jééé... Megfigyelése tehát nem választható el a következtetésétől, hogy ezzel az ismeretelméleti közhellyel éljek. Ennek megfelelően bárhogyan is csűri-csavarja Nolte a hermeneutikai bűvészkedést, ezt az állítását csak félreérteni lehet. Furet udvariasan meg is írta neki, hogy jobb lenne hagyni az egészet, mert ráadásul úgysincs semmi jelentősége. Hogy Ungváry Krisztiánhoz hasonlóan én is némi nyugtalankodással zárjam: nem is értem, hogy miért nem hagyja.
Mink András
Érdekkülönbségek
márpedig nincsenek
Magyar Narancs, 2003. október 2.
Kedves Juhász Géza!
Vannak szavak, amelyeket, fittyet hányva az egyenjogúságra, kizárólag az egyik nemre szabták. A balek az többnyire férfi, a bestia kizárólag a szebbik nemnek dukál. Akárcsak a vipera. Ön azonban, kedves Juhász Géza, rácáfol erre az állításra. Mélyen a vitriolba mártotta a tollát, és csípőssége kitartott egészen az utolsó sorokig. Igazi mestermunka ennyi zsigerből fakadó rosszindulatot két oldalba tömöríteni. Kaptak hideget-meleget a szendvicsek, a hoszteszlányok, még a garantáltan makulátlan politikai múltú kórustagok sem úszták meg.
Írása hemzseg a valótlan állításoktól. Sajnos nem igaz, hogy a Magyar Nők Szövetsége nem képviseltette magát a III. Női Kerekasztalon, mint ahogy az sem, hogy az időközben megalakult új ernyőszervezettől senki sem kapott szót. Nem tudom, hogy Wirth Juditot, akit időközben a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség elnökévé választottak, hova sorolja. Nagyon sajnáltuk, hogy Zentai Violetta, a MONA-elnök, elfoglaltságára való tekintettel lemondta a felkérést. A rendezvényre egyébként valamennyi általunk ismert nőszervezet meghívást kapott.
Kifogásolta, hogy a résztvevőknek sem hozzászólni, sem kérdezni nem volt módjuk. A konferencia "műfaja" sajnos ilyen, hiszen, tekintettel az időbeli korlátokra, előre meg kell tervezni a menetrendjét, nem lehet parttalan vitának helyt adni. Amiről Ön beszél, az egy kerekasztal-beszélgetés, esetleg lakossági fórum.
A legégbekiáltóbb csúsztatás azonban az, hogy a Magyar Nők Szövetsége nemzeti érdekképviselet megszervezésére kapott felhatalmazást. Az MNSZ azt vállalta, hogy munkaerejét és infrastruktúráját felajánlva megszervezi egy fórum összehívását, amelyen valamennyi jogilag bejegyzett hazai nőszervezet, így az újonnan alakult Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetségbe tömörült szervezetek is, képviselteti magát. Döntsenek ők demokratikusan arról, melyik legyen az a koordináló szervezet, amely kapcsolatot tart majd Brüsszel és Budapest között.
Egyben egyetértünk. A tét nem kicsi. Annak a szervezetnek azonban, amely az Európai Női Lobbiban Magyarországot képviseli, valamennyi hazai nőszervezetet képviselnie kell. Ha tetszik, ha nem, az Ön által hol "pártállaminak, hol posztkádárinak" titulált Magyar Nők Szövetségét is.
Ehhez bizalomra, korrekt kapcsolatokra van szükség, amelyben nincs helye alaptalan címkézésnek és fanyalgó utálkozásnak a másik iránt.
(Időközben értesültünk arról, hogy a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség [MANESZ] időközben minden előzetes hazai egyeztetés, hogy Önt idézzem, "lacafacázás" nélkül felvételét kérte az Európai Női Lobbiba. Ennyit a demokráciafelfogásról.)
Nagy Ágnes
Magyar Nők Szövetsége
