A cigányok "nem tudnak beosztani semmit, hanem úgy élnek, mint a bennszülöttek. Amikor jön a segély, a kutya is szalámit eszik, egy hét múlva már semmijük sincs." Miközben a nem cigány falusi szegények "képesek megművelni a konyhakertjeiket, (...) a cigányok még csak egy gyümölcsfa ültetésére sem hajlandók". "Többségük (...) nem hajlandó dolgozni, nem is 'éri' meg neki a szezonmunkában történő részvétel, amikor a munkanélküli-közmunkával vagy segéllyel jobban jár." Munkát adni nekik "azért sem könnyű, mert többségük nem lát egy napnál előbbre (nem tanította meg őket erre senki). A napszámot sokan arra használják ki, hogy a munkaadójukat becsapják: felügyelet nélkül megbízhatatlanok, este oda mennek vissza lopni, ahol reggel dolgoztak. Ezért sem alkalmaznak szívesen cigányokat a szőlőben." S ha ez még mind nem lenne elég, akkor megtudunk még egy igen jellemző történetet is: "a kocsmában valakinek elfogyott a pénze, és a saját lányát ajánlotta fel italért egy másik társaságnak."
Ha most azt gondolná valaki, hogy mindez az ötödik féldeci után a sarki kocsmában, a futballmeccsen vagy a Favella-villa titka című kibeszélőshow-műsorban hangzott el, nagyon téved. Ezt Ungváry Krisztián, a jeles jelenkortörténész olvasói levelében olvastam egy jó nevű liberális hetilapban, a Magyar Narancsban. Ez az empatikus nyelv és a mögötte meghúzódó árnyalt tudományos elemzés bizonyára sokat segít majd az interetnikus feszültségek enyhítésében, és hozzásegíti a roma és nem roma közösség tagjait egymás jobb megértéséhez és kölcsönös elfogadásához.
Kertesi Gábor
