TGM-re mélységesen jellemző, vonzó, de veszélyes tulajdonság, hogy olyan mértéktelen filozófiai dühöt érez e hiábavalóság, az üres fecsegés láttán, hogy a semmitmondást indokolatlan fogalomhasználati szigorral teszi helyre - ágyúval verébre. És e túlzásra való hajlam cikke egészének jellemzője. Igaz, hogy a Fidesz-féle álkonzervativizmus szótárában radikális, gondolkodásmódjában ideologikus, tartalmilag pedig egészen egyszerűen üres. Épp ezért az, hogy nacionalista volna, szerintem felette kétséges. TGM számtalan írása is demonstrálja - ez is utal rá -, hogy a nacionalizmus éppenséggel nem jobboldali-konzervatív eszme, az e cikkében is idézett Metternich például - ahogy TGM is megjegyzi több helyen - tőrőlmetszett antinacionalista és kozmopolita volt. TGM továbbá az egyik nagy krónikása annak is, hogy a magyar nacionalizmus milyen komoly emancipatorikus és integratív energiákat mozgatott meg (jobbágyság felszámolása, zsidóemancipáció), ha felemás módon is. Ergo: van olyan nacionalizmus, aminek örökségét nagyon sok tekintetben vállalhatjuk: magyar gondolat, szabad gondolat és szociális gondolat egysége. Ezért úgy érzem, amikor TGM a most folyó olcsó cirkuszi mutatványokat bírálja joggal, túlzó hevében elfelejtkezik arról, hogy a kisebbségi magyarság problémája nem szűnik meg probléma lenni attól, hogy a Fidesz zavarodottságát palástolandó kirakattörvénykezéssel múlatja az időt. Ráadásul a törvényszöveg felettébb tétova és következetlen, ahogy TGM kimutatja, követeléseiben "liberális", míg a történelmi "analízisben" elfelejti, hogy a "történelmi Magyarország" fenntartása lehetséges sem volt és igazságos sem lett volna. Ez a tétovaság azt jelzi szerintem, hogy nem annyira befelé irányuló fenyegetésről van szó, mint kissé ijedt és gondolatilag gyenge lábakon álló - politikailag talán nem hatástalan - kísérletről arra nézvést, hogy egy szalonképesebb nacionalizmus törvénybe iktatásával elszívják a Jobbik elől a levegőt. A jobboldali lapok momentán elsősorban ezt és kevésbé a "nemzeti összetartozást" említik.
Ha nem TGM-ről lenne szó, azt mondanám, léha kissé a kérdés, hogy "mennyire valószínű az, hogy a különféle, egymással ellentétes nacionalizmusok egyszerre igazak". Abból, hogy az összes egyszerre nem lehet igaz, nem következik, hogy mindegyik minden állítása érvénytelen, minden sérelme egyformán méltányolhatatlan, vagyis az, hogy a nacionalizmusra legyinthetünk. Egyiknek ebben, másiknak amabban lehet némi igaza. A törvény azt a látszatot kelti, hogy nekünk a puszta tudomásulvételen kívül más dolgunk nincs szomszédaink történelemértelmezésével kapcsolatban: tiszteletben tartja a törvény jogukat, hogy "a magyarság számára fontos kérdésekről másként gondolkodjanak". Ez igen szép, de kevés. Akceptálnunk is kell részleges igazságukat. Ezt a törvény elmulasztja, TGM viszont megítélésem szerint túl messzire megy. Igaz, hogy "az egykor volt Magyar Királyság elnyomó nemzetiségi politikája... egyik fő oka volt a Monarchia népei elszakadási törekvéseinek is, amelyek nagyban járultak hozzá az első világháború kitöréséhez s evvel a 'történelmi Magyarország' pusztulásához". Ezt a nemzeti önismeret szempontjából életbevágó fontosságú tényt észben kell tartanunk. De azért azt mégsem lenne célszerű elfelejtenünk, hogy akitől ezt így tudjuk, Jászi Oszkár a maga módján mégiscsak magyar nacionalista volt. Továbbá a Trianont megelőző és nem kis részben okozó igazságtalanság nem magyarázza és nem érvényteleníti Trianon igazságtalanságát és felelőtlen vakságát, színmagyar területek elcsatolását például, aminek hatásait Bibó István elemezte híres írásában (A kelet-európai kisállamok nyomorúsága), de nem kell Bibónak lenni, a legfelületesebb történelmi tájékozottság is elég ahhoz, hogy lássuk a pusztító következményeket. Még továbbá, ha valamelyest persze magyarázza is, nem menti a magyar kisebbséggel szembeni asszimilációs politikát a megelőző elnyomás, és liberális, alapjogi és autonómiaköveteléseinknél nem is lehetünk rá tekintettel. Az tehát, hogy "az első világháború előtt a Kárpát-Medence összlakosságának 52 százaléka élt kisebbségi sorban, a háború... után csak 29 százaléka, ez a szám pedig ma 10-12 százalékra apadt (asszimiláció, elvándorlás)", igaz, de nem érv, és igazán nem támasztja azt alá, hogy "a trianoni békének nem az igazságtalansága a legfájdalmasabb". Valóban súlyos probléma, amit TGM gyakran említ más írásaiban is, a magyar kulturális horizont Trianonhoz kapcsolódó beszűkülése, de valódi probléma a kisebbségi magyarság helyzete Tamás Gáspár Miklós szülőföldjén például. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a roncsolt, de eleven magyar történelmi emlékezet sok-sok olyan várost és vidéket tart számon, amelyeknek elvesztése szükségszerű volt, elvételük indokolt, ugyanakkor indokolt velük kapcsolatban a gyász is. Alighanem igaza volt Bibónak, hogy már azért is különösen fontos lett volna, hogy igazságos béke szülessen a nemzetiségi elv figyelembevételével, hogy segítsen az elkerülhetetlen veszteség fölött érzett gyászt feldolgozni. Minderről lehet, kell is beszélni, persze sovén indulatok nélkül. Az, hogy a törvény nem beszél, legfeljebb dadog vagy hadovál minderről, ezen nem változtat. Nem szükséges mindezeket csak azért tagadnunk, hogy úgy ne tűnjön, mintha behódolnánk a "nemzeti együttműködés" forradalmi maszlagának, komisszárjainak és gittrágóinak. Egy integratív nacionalizmus újbóli fellelése jelen helyzetben nem könnyű, de halaszthatatlan feladat, különösen az MSZP "megoldása", a kettős állampolgárságról szóló népszavazást megelőző xenofób kampány után. Ahogy TGM mondta keserűen nemrégiben is, az etnicizmus és a rasszizmus él, a nacionalizmus halott. Sürgős volna, hogy poraiból feltámadjon.
Vári György
Vári Györgynek abban igaza van, hogy a nacionalizmust megkülönböztetem az etnicizmustól, az előbbit többre értékelem, mint az utóbbit, mi több: a nacionalizmust történelmileg indokoltnak vélem, és a honpolgári egyenlőség, a polgári demokrácia, a jóléti állam kialakulását lehetetlennek tartom nélküle. 1848-ban Metternich volt antinacionalista, és Petőfi nacionalista, és én Petőfivel tartok. De ebből nem következik, hogy a nacionalizmus helyes. Azt nem gondoltam volna, hogy bizonygatnom kell: Trianon szerintem is tragédia. Ahogy egy régebbi Népszabadság-cikkem címében is írtam, mi valamennyien "Trianon árvái" vagyunk. A trianoni békeszerződés határ menti, akkor színmagyar területeket (Bihar, Szatmár, Szilágyság) is Romániához csatolt - és hasonló területeket az akkori (és egykori) Csehszlovákiához és a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz (a későbbi [és egykori] Jugoszláviához), ami igazságtalanság. De igazságtalanság-e az, hogy a legkésőbb a XVIII. század óta román többségű Erdély Romániához tartozik? Természetesen nem csak az igazságtalanság tragédia - tragédia éppen akkor van, amikor az ésszerű (például az igazságosságra vonatkozó) morális döntés lehetetlen. De a legnagyobb baj nem az, hogy valamely nép valamelyik államhoz tartozik-e vagy sem, hanem az, hogy egyáltalán államhoz tartozik.Az állam hatalmat, hierarchiát, kényszert jelent. Hóhért, bírót, katonát. Én ezt ellenzem. Továbbá ellenzem a legnemesebb, legjobb, legplebejusabb, leginkább egalitárius nacionalizmusban is benne rejlő konformizmust. Ni dieu, ni ma”tre.
Tamás Gáspár Miklós
Eszi, nem eszi
Magyar Narancs, 2010. május 27.
Olvasói levelek
Magyar Narancs, 2010. június 3., 10.
Az Operettszínház (és még valaki) privatizálta a Csárdáskirálynő jogait - tudtam meg Csáki Judittól. Ez nem a jogdíj szempontjából abszurd, hanem azért, mert a jogtulajdonosok kegyosztókká is váltak. Eldöntik, ki játszhatja a darabot, ki nem. Nem újdonság, Rákosiék és Kádárék alatt is így volt, még a klasszikusokat sem játszhatta akárki, csak akinek a pártközpont engedte. Újabban a jogok tulajdonosai és csendestársaik ítészekké tolták föl magukat. Most már azt is ők döntik el, hogy esztétikailag mi jó és mi rossz. Ha valaki eltér az évszázados mintától, az szerintük sérti a művet (meg persze őket), coki neki, nem engedély. Szerencsére külföldre nem ér el a kezük. Nem tilthatták be Peter Konwitschny halmozottan felforgató, legújabb Csárdáskirálynő-rendezését. Sajnos nem láttam, de A mosoly országát, amelyet szintén provokatívan rendezett meg, igen. A kínai kulturális forradalom horrorjába helyezte a cselekményt. Lehet szörnyülködni. Vagy tapsolni. Kulturálisan fejlett országokban van választási lehetőség. Kulturálisan fejletlenekben - nálunk - tiltás van. Régi kommunista szokás. A pártállamban még osztogatták a privilégiumot. Ma is, de most már megvásárolni is lehet. Sajnos, a tehetséget nem lehet megvásárolni, azt a pályatársainkban kell agyonverni, akkor biztosan mi leszünk a legjobbak.
Koltai Tamás
