Önkéntes munka, kötelező bulizás

Nagyon úgy tűnik, hogy Dániában mindenből népünnepélyt csinálnak: májusi itt-tartózkodásom óta nem telt el úgy hét, hogy legalább egy utcabálba, nemzeti ünnepbe vagy majálisba ne futottam volna bele. Az apropó lényegében lehet bármi: 1000 éve ezen a napon néhány viking megnyert egy csatát – „skål!”; ha valaki még nem bulizott volna skandinávokkal, a „skål” annyit tesz: „egészségedre”, és a köszönés után a leggyakrabban használt kifejezés errefelé. Vagy: 1000 éve ezen a napon néhány viking elvesztett egy csatát – „Ah, ne búslakodjunk a múlton, skål!”. Vagy: kisütött a nap – „skål!”. Vagy: szörnyű az idő – „Mutassuk meg, hogy mi így is jól érezzük magunkat, skål!”. Alkalom az ünneplésre és nemritkán a teljes önkontrollvesztésbe csapó duhajkodásra tehát szinte mindig akad, néha duplán is: sokan a gyerekeik szülinapját kétszer ünneplik, egyszer a szülinapos jelenlétében, egyszer meg nélküle – utóbbi alkalommal egy hangyányival többet isznak.

A gyanútlan külföldi tehát bárhol és bármikor beleütközhet pár tucat vagy épp pár ezer önfeledten mulatozó őslakosba. Nekem legutóbb szombat délelőtt sikerült, egy bolhapiacon. Egy Koppenhágához közel eső kisvárosban, Farumban havonta megrendezett gigantikus kirakodóvásáron a leselejtezett designbútoroktól kezdve az éneklő kulcstartókon át egészen a Beverly Hills 90210 című, örök érvényű sorozat szerepelőivel díszített ágyneműhuzatig mindent árulnak, s teszik mindezt igen jó hangulatban. A zsibvásár legnagyobb meglepetése mégsem a hurkasütés, a sörsátor, a fúvószenekar vagy a töméntelen gyerekprogram volt, hanem az, hogy a bevétel nem az árusok zsebébe, hanem az utolsó öréig jótékonysági célra megy.

Először csak az tűnt fel, hogy a kofák egytől egyig uniformist és nyakukba kötött kis kendőt viselnek, aztán a magas szintű szervezettség lett gyanús, majd mikor néhány, szintén egyenruhát és kendőt viselő szőke kislány sütit meg kávét kezdett osztogatni a potenciális vásárlók között, már biztos voltam benne, hogy nem egy átlagos bolhapiacon vagyok. Mint megtudtam, a helyi cserkészszövetség működteti a vásárt, ők gyűjtik össze és tárolják a kidobásra szánt bútorokat, használati és dísztárgyakat, és ők szervezik a kísérőprogramokat is. Utóbbiak közül nekem legjobban a „csapd le a csőből kieső krumplit egy kalapáccsal!” tetszett (lásd az első képet), de a szintén krumplimeghajtású célba dobós se volt semmi! Senkit se tévesszen meg az itt látható képen a kislány bájos mosolya, a kis rém egymaga szétzúzott egy komplett étkészletet (mint az a harmadik képen jól látható). A cserkészek honlapja szerint a bolhapiacon befolyó összegből kirándulásokat és egyéb programokat szerveznek a gyerekeknek, a maradékot pedig különféle jótékonysági szervezeteknek adományozzák.

 

Fotó: A szerző felvételei

Dániában nagyjából ugyanakkora keletje van az önkéntes munkának, mint az iszogatásnak: a lakosság tetemes hányada végez különféle emberi jogvédő, természetvédő vagy kulturális szervezeteknél ingyenmunkát, és előszeretettel rendeznek jótékonysági gyűjtésbe oltott bulikat. Nemrég egy koppenhágai reklámügynökségnél dolgozó barátom munkahelyén futott körbe egy e-mail, amiben az egyik kolléganője felvetette, hogy a cég rendezzen gyűjtést a szíriai menekültek megsegítésére, lehetőleg egy jótékonysági futóverseny formájában. Az egy dolog, hogy perceken belül rengetegen visszajeleztek, hogy természetesen indulnak a versenyen, de fél órán belül a főnökük is írt egy körlevelet, miszerint minden kedves kolléga, aki részt vesz a futamon, tetemes prémiumban részesül. Tudom, tudom, nem jó dolog az összehasonlítgatás, de ezen a ponton nem álltam meg, és megpróbáltam elképzelni, ahogy egy magyar vállalatnál valami hasonló történik. Még csak nem is menekültek vagy bármely más, nem őshonos csoport megsegítését igyekeztem elképzelni, az teljesen szürreális lenne, hanem csak azt, hogy bármilyen pozitív cél érdekében összefognak a dolgozók, majd a főnökség erkölcsi és anyagi támogatásáról biztosítja őket – nem sikerült.

Lehet erre mondani, hogy persze, Dánia gazdag ország, nem nagy ügy nekik jótékonykodni, de nem hiszem, hogy a jólét önmagában elegendő lenne ahhoz, hogy a populáció tetemes hányada rendszeresen segíteni akarjon másokon. És az úton-útfélen felbukkanó önkéntesek sem keltenek olyan benyomást, mint akiket a gazdagságból eredő kollektív bűntudat motivál. Inkább az van, hogy az önkéntes munka és az adományozás Dániában a néphagyomány szerves része: a gyerekek beleszületnek, éppoly természetes nekik, mint a biciklizés, a másság elfogadása vagy a halfasírt.

És miután több felmérés is kimutatta, hogy az önkéntes munka növeli az ember önbizalmát és elégedettségét, igazából a dánoknak a legjobb, hogy szabadidejük egy részét mások megsegítésére fordítják. Arról nem is beszélve, hogy a legtöbb jótékonysági rendezvényen, de minimum utánuk hajnalig megy az össznépi hejehuja; ilyenkor sokakból előtör a viking, borulnak az asztalok, repülnek a székek, és felcsendülnek a távoli partokon élő szűz lányokról szóló népdalok. És ez még csak a kezdet – de arról, hogy pontosan milyen metamorfózison esnek át a dán pasik, amikor túlzásba viszik az iszogatást, egy másik alkalommal fogok beszámolni.