Jártamban-keltemben elég elveszettnek tűnhettem ma: először a Szcientológia Egyház néhány kedves képviselője próbált beinvitálni a koppenhágai központjukba egy „gyors és vidám személyiségtesztre”, majd nem sokkal később Jehova tanúi dobtak meg a katalógusukkal és pár életvezetési tanáccsal. Valahol érthető, hogy potenciális újoncot látott bennem minden szembejövő szekta – akiket egyébként a „bocs, nem tudok dánul” szöveggel sem lehet lerázni, mert egy vérfagyasztó mosoly kíséretében már veszik is elő az angol nyelvű brosúrát –, hiszen az utóbbi pár hétben volt szerencsém megtapasztalni azt, amiről már rengeteg rémtörténetet hallottam: a koppenhágai szálláshelyzet… khm, viszontagságait.
A probléma a nagyon sok diák – nagyon kevés kollégiumi szoba egyenlettel kezdődik (augusztus végén nagyjából tízezer diák volt várólistán), az ingatlanpiacra beáramló, kétségbeesett fiatalokkal folytatódik, és a helyzetet a végletekig kihasználó lakástulajdonosokkal zárul. És akkor a konkrétan a vécé fölé szerelt zuhanyrózsákról, a lyukas falakról vagy a „remélem, van pár meleg holmid, mert mi nem fűtünk télen” jellegű főbérlői megnyilvánulásokról még egy szót sem ejtettünk.
Szobát, illetve lakást találni már nyár elején sem könnyű, de augusztusra válik teljesen kaotikussá a helyzet: az összes közösségi oldalt elárasztják a könyörgő hangvételű posztok, a hamarosan Koppenhágába érkező diákok „minden megoldás érdekel” típusú bejegyzései. Egy-egy meghirdetett lakásra, ill. szobára nagyjából kétszázszoros a túljelentkezés, aki a hirdetés kikerülését követő két percben nem ír a főbérlőnek, az bukta.
Ilyen helyzetben már-már természeti törvény, hogy még egy alapjáraton igen tisztességes és jogkövető társadalom is kitermel jó pár nyerészkedőt, néhány csalót, és nem kevés mezei szemétládát, illetve ezek különbözői hibridjeit.
A csalókat a legkönnyebb kiszúrni: ők azok, akik „külföldön élnek, ezért nem tudják személyesen megmutatni a lakást”, de egy nagyobb összeg ellenében azonnal postázzák a kulcsokat. Az élelmesebbje több álnevet is használ, de a többség ugyanazon a néven ad elő teljesen különböző sztorikat – valamiért ugyanis fontosnak tartják, hogy elmeséljék, miért keresnek albérlőt, hol élnek és mi a hobbijuk. Gyakran az angol nyelvvel is meggyűlik a bajuk, engem elsőnek például egy olyan srác (?) talált be, aki állítása szerint Londonban dolgozik pszichiáterként, miközben levele ilyen mondatokból állt össze: „I am liking you very much live in my apartment because you are very good tenant look to me. I know this because I working psychiatry in London for lot years.”
A csalók többségét tehát könnyű kikerülni, a nyerészkedőket már egy fokkal nehezebb: ők azok, akik a végletekig felsrófolják az amúgy sem alacsony ingatlanárakat – egy kis szoba egy közepesen jó környéken normális esetben 3000 korona, tehát 120 ezer forint, ezt duplázzák meg lazán a csúcsidőszakban – nem ritkán azután, hogy már megállapodtak az árban a bérlővel.
A már említettek mellett még egy szimpatikus főbérlői réteg van: azok, akik annak ellenére adják ki a szobájukat, hogy nyilvánvalóan nem bírják mások társaságát elviselni, főleg nem az albérlőét, mely kínos tényt rendszeresen tudomására is hozzák. Velük szemben a legnehezebb védekezni, egyrészt, mert csak akkor jönnek elő a tünetek, amikor az ember beköltözött és aláírt egy x hónapra vonatkozó szerződést, másrészt mert egy ilyen szitut még akkor sem egyszerű jogi útra terelni, ha igazán eldurvul a helyzet.
Ja igen, mert a nagy szerencse mindezen szerencsétlenségek közepette az, hogy Dániában nagyon adnak a méltányos bánásmódra, és lényegében minden társadalmi csoportozatnak van széles körben rettegett érdekképviselete. Az albérlőké, mint kiderítettem, amikor már kezdtem nagyon unni házinénim sajátos viselkedését – például, hogy sűrű vállvonogatással intézte el, ha bármi elromlott a bérleményben, illetve felvetette, hogy ha annyira zavar, hogy eltűnt az internet és a meleg víz, üljek be netezni a könyvtárba, a mindennapos fürdés meg amúgy sem tesz jót a bőrnek – az ún. LLO. Igazából nem is kell velük felvenni a kapcsolatot, bőven elég kimondani a nevüket, ha az ember némi kocsonyaremegést s még inkább tisztességes eljárást szeretne kiváltani főbérlőjéből. Amióta ismerem a hárombetűs varázsigét, minden utólagos szerződésmódosítást és árnövelést sikerült elkerülnöm, sőt a jelenlegi – az érdekképviselet említése előtt szintén trükközni próbáló főbérlőm – rendszeresen megérdeklődi, hogy laktársaim és én nem szenvedünk-e hiányt valamiben.
Minden problémát persze nem lehet puszta LLO-zással megoldani: így lehet, hogy egy ismerősöm csak akkor tudja használni a konyhát, ha lánctalpassal utat tör magának főbérlője széthányt cuccai közt, egy másik pedig csak akkor fogadhat vendéget, ha minimum három nappal előbb szól, és olyan embert hív, aki nem hangoskodik, nem használja a fürdőt, és nem recsegteti a parkettát, mikor legkésőbb este nyolckor távozik – életem tán legfelszabadultabb délutánját töltöttem e rezidencián. De egy olyan brazil lányt is ismerek, akinek a fehérneműit vette rendszeresen kölcsön – amúgy férfi – főbérlője; köztük aztán annyira megromlott a viszony, hogy a lány csak peres úton tudta rendezni az ügyet. Egy ideje egyedül lakik, de a bugyijait még mindig a szekrénye legmélyén, pár ruha alá rejtve tartja.
