Publicisztika

"Harminc évvel a párt születése, egy évtizeddel a halála után rég nincs bennem pikírtség."

Senkinek nem lehet kétsége, hogy az Orbán-kormány eddig bírált lépései egy újabbal gyarapodtak, és ebből semmi érdemi előny nem származik.

Fölcipelhetnék a Tisza-szobrot is, hogy a dicső példakép szem előtt legyen.

Claas Relotius számtalan rangos kitüntetést zsebelt be, mígnem kiderült, riportjainak nagyrészre hazugságokra épül.

November 9-én büszkén adta hírül az Alkotmánybíróság (AB) honlapja: „Az Alkotmánybíróság fellépett a rokkantsági ellátásra jogosultak védelmében.”

Bár monolit egységnek látszik, a felszín alatt komoly gazdasági feszültségek rágják az európai sportot. Az elmúlt negyedszázadban tömegével alakultak a ligák, amelyek egy részét már nem a klubok, hanem a nemzetközi és nemzeti szövetségek menedzselik.

Nem zavar be sem törvény, sem tisztesség.

Az ember, aki majd’ tíz évig úgy uralkodott Macedónián, mint valami középkori despota, nem tud szembenézni azzal a ténnyel, hogy felelnie kell a gaztetteiért.

„Nemzetmegtartó csúcsintézmény”-e az Operettszínház? S ha igen, miképpen is teljesedhet ki „az intézmény nemzetművelésre hivatott mivolta”?

Akkor sem, ha a párt kereszténynek nevezi magát.

Az ellenzék „kommunistának” nevezi a kormányt, a kormány „kommunistának” nevezi az ellenzéket.

A kórházak adóssága folyamatosan növekszik, az Állami Számvevőszék megbüntette az intézmények fenntartóját, ám az mégis rongyrázással ünnepli az idei év sikereit.

Ekkorát tévedni legkevésbé egy németnek szabad.

Miért nem pályázott más város az atlétikai világbajnokságra?