Minden máshogy fog kinézni körülöttünk. Teljesen átalakul Európa nemzetközi környezete, hiszen a járvány Pekingben, Washingtonban és Moszkvában is felforgatja a helyzetet – vagy éppen felgyorsít régóta lappangó folyamatokat.
Az Egyesült Államok külpolitikájának már ismerjük a sarokpontjait. George Bush alatt az iraki kalandba belefáradt, onnan kivonulni igyekvő ország elkezdett újra Ázsiára koncentrálni. Nem állta útját az orosz csapatok grúziai bevonulásának sem. Európa már nem az ő ügye volt. Ehhez Barack Obama hozzátette a magáét: onnantól a Közel-Kelet sem volt az ő ügyük, hiszen az elnökségének egyik legnagyobb horderejű döntése az volt, hogy nem volt hajlandó a földhöz szögezni Bassár el-Aszad légierejét. Még annak ellenére sem, hogy a szíriai rezsim kémiai fegyvereket vetett be. Körülberül 15 éve már, hogy az Egyesült Államok nem akar többé a világ csendőre lenni.
Az újraindításra váró gazdaság, az egekbe szökő államadósság, a januárig meghozandó kemény politikai és költségvetési döntések terhe alatt biztosan nem az Egyesült Államok következő elnöke lesz az, aki újra szélesre tárja az amerikai védőernyőt Európa fölött.
Éppen ellenkezőleg:
Akár Joe Biden lesz, akár újra Trump, esetleg valaki más lesz az új elnök, még inkább össze kell csuknia a védőernyőt. Hiszen más lesz a fontossági sorrend: takarékoskodnia kell, és talán még az az ötlet is megkísérti, hogy kiegyezik Oroszországgal, abban a reményben, hogy meg tudja állítani az oroszok közeledését Kínához. A legtöbb, amit Európa a Fehér Ház következő lakójától várhat, az egy törekvés valamiféle jobb munkamegosztásra, egy újragondolt szövetség keretében. Akárhogy is legyen, minden eddiginél komolyabban el kell gondolkodnunk a közös európai katonai védelem lehetőségén, a vele járó közös beruházásokon és egy egységes közel-keleti és észak-afrikai külpolitikán.
| ||
Nekünk, európaiaknak kell fölvállalnunk a felelősséget a bezuhanó olajárak által destabilizált Algériával, a líbiai anarchiával, és azzal a hatalmi űrrel szemben, amit az iráni gazdaság romba dőlése hoz majd létre a Közel-Keleten. Erre csak együtt vagyunk képesek.
Az Egyesült Államok rá fog minket kényszeríteni, hogy külpolitikai értelemben is megszülessen Európa, Oroszország pedig egy új alternatíva elé állíthat minket. Moszkvában már bő egy éve látszik a közvéleménykutatásokban, hogy Vlagyimir Putyin kifulladt. Nem hirtelen zuhant be a népszerűsége, hanem tartósan és egyértelműen fogyatkozik. Az oroszok életszínvonalát durván érintették a nyugati szankciók. A patthelyzetbe torkollt ukrajnai beavatkozás sem képes olyan érzelmes nemzeti húrokat pengetni, mint a Krím-félsziget elcsatolása.
Az oroszok nyugtalanok.
Azon is tűnődnek, hogy hová vezet az elnökük szíriai akciója. A társadalmi elégedetlenség, egy két évtizede hatalmon lévő, politikailag elhasználódott vezető, és a Kreml kalandozásai miatt már egy ideje rossz közérzet uralkodott Moszkvában. A járvány pedig ezt a tízszeresére erősítette.
Vlagyimir Putyinnak határozatlan időre el kellett halasztania az alkotmányozó népszavazást, amelytől azt várta, hogy újult erővel tölti meg az elnökségét. Nincs erős politikai jelenlét Moszkvában – sem intézményi, sem elnöki. Az sem használt a csapat népszerűségének, hogy a mentők hosszú sorokban állnak a kórházak előtt, amelyek képtelenek fogadni a koronavírus áldozatait – a rezsim ugyanis hagyta őket leépülni. Ezzel párhuzamosan ürül az államkassza, mert zuhan Oroszország fő erőforrásának, a nyersolajnak az ára, a teheráni vezetés pedig maga alatt vágja a fát, ami könnyen ahhoz vezethet, hogy Vlagyimir Putyin szövetségesek nélkül marad Szíriában.
Moszkvában az összes lámpa pirosra váltott,
és előállt egy helyzet, amelyben az európaiaknak igen hamar választaniuk kell: vagy biztonsági és együttműködési megegyezést kötünk Oroszországgal, vagy hagyjuk, hogy Putyin azt tesz, amit akar. Utóbbi azt jelentheti, hogy szótlanul tűrjük, 1: hogy Kínával szövetkezzen, 2: hogy a fejünk fölött közeledjen Washingtonhoz, vagy 3: hogy újabb külföldi beavatkozásokba meneküljön előre.
Ez az európai vita nem lesz egyszerű, mert miközben Párizs, Berlin és egész Nyugat-Európa szeretne egy új Helsinki-megállapodást kötni Moszkvával, ugyanez a perspektíva rettegéssel tölti el a volt Szovjetunió és a régi keleti blokk országait.
Aztán pedig itt van Kína.
Az uralkodó nézet szerint Kínát megerősítette, hogy Európát és az USA-t lekörözve legyőzte a vírust és újraindította az iparát. Ez vitathatatlan, de azon kívül, hogy Kína nem élvez semmivel sem nagyobb védettséget a járvány második hullámával szemben, mint akárki más, négy gonddal kell szembenéznie egyszerre.
- Az első a kommunista pártnak és vezetőjének a presztízsvesztesége – hiszen az ő lelkükön szárad, hogy börtönbe vetették vagy eltüntették azokat az orvosokat, akik figyelmeztetni akartak a veszélyre.
- A második, hogy csökken Kína exportja, annak köszönhetően, hogy lelassult a legfontosabb vevőinek a gazdasága.
- A harmadik Trump elnök(jelölt) ellenséges hozzáállása Kínához. Ő ugyanis szeretne felmutatni egy bűnbakot az amerikai választóknak.
- A negyedik, hogy az Egyesült Államok és az Európai Unió hajlik arra, hogy áthelyezzék a stratégiai iparágaik termelését Kínából, hogy ezzel biztosítsák a saját szuverenitásukat.
Ez nem kevés gond.
Sok bizonytalanság rejtőzött eddig is abban a paktumban, amely lehetővé tette, hogy a kínai állampárt megtartsa a hatalmi monopóliumát, azért cserébe, hogy folyamatos gazdagodást biztosít a lakosságnak. Ez nem azt jelenti, hogy a kínai rezsim fenyegetéssel néz szembe, csak azt, hogy elvesztett politikai pozíciókat kell visszaszereznie, és ha a bonyodalmak sokasodnak, nem elképzelhetetlen, hogy a rezsim a kínai nacionalizmusnak akar majd hízelegni, például azzal, hogy erőt demonstrál a Dél-kínai-tengeren, Hong Kongban, vagy akár Tajvanon.
Nem lehet tehát kizárni, hogy Washington és Peking birkózni kezd egymással, majd Amerika nekilát korlátozni a kínai exportot – ami pedig a német és a némethez kötött európai gazdaságot is megviseli. A járvány óta Kína nem a folytonos növekedés országa többé. A körülöttünk zajló három változás közül ez a legmélyebb, és ez okozza majd a legnagyobb bizonytalanságot.
(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja 2019 óta. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.)
