A tavaly, megrendítően korán elhunyt költő egyszerre örök és kínzóan aktuális problémát, költészet és hatalom parazitisztikus kapcsolatát emeli ki, olyan túlbürokratizált és kontrollált világot mutat fel, ahol Dédelget a cég: / „Alkalmazkodni muszáj.” / Szelíden feleled: / „Megváltozni halál.” A szatirikus bemutatásból a kortárs Magyarország értelmiségi közhangulatának apokaliptikus víziója tárul fel, ahol mindenki mindenki ellensége, és ahol a politikai-morális szükségállapotból nincsen kijárat, mert „aki nem tud idomulni: / Fogyatékkal él.” Térey közéleti látlelete és költői kiállása azért válik most többek számára is fájdalmasan beszédessé, mert úgy tűnik, a kultúrpolitikai gépezet megtalálta a módját annak, hogyan lehet a szerző nevét mégiscsak a „cég” részévé avatni. Ennek kiváló eszköze a Demeter Szilárd által kezdeményezett Térey János alkotói ösztöndíj, melyet a Petőfi Irodalmi Múzeum biztosít a középgenerációhoz tartozó (35 és 65 év közötti) íróknak. Mindez „nagylelkűnek” tűnik, de hogy kinek a „nagy lelke” hivatott „dédelgetni” az irodalmat és miért, az távolról sem egyértelmű. A díjat eddig ketten (Bartók Imre és Csehy Zoltán) utasították vissza, lelkiismereti és szakmai okokra hivatkozva.
Nem célom a Térey-ösztöndíj körüli huzavonát részletesen elemezni, a konkrét eset kapcsán inkább arról a Térey által is megénekelt folyamatról szeretnék spekulálni, miként lett a magyar író pályája „minden, / Csak nem egészséges erőtorna.” Egyáltalán miért kell a művészi „munka” helyett az irodalmi élet ilyen „partikularitásaival” foglalkozni? Az eszképistáknak üzenem, például azért, mert a mindenkori munkánk kontextusát ilyen partikularitások (is) programozzák, illetve amit esetleg korábban partikulárisnak tartottunk, mostanra lényegivé vált. És hát hova menekülnél egy olyan térből, ahol minden politika? Évekkel ezelőtt az ÉS hasábjain indulatos vita bontakozott ki a közéleti költészet állapotáról, és többek között épp Térey vállalta magára ennek a hagyománynak a megújítását. A mából visszatekintve úgy tűnik, hogy ironikus módon nem a közéleti költészetünk mint elhatárolható beszédmód vált elevenebbé, hanem az illiberális folyamatok hatására az irodalmi tér egésze lett átpolitizáltabb. Vagyis minden költészet közéleti költészet!? Lehet, hogy már túl paranoid vagyok, de számomra mindez a privát nyelv(ek) elvesztését jelenti, abban az értelemben, hogy bármit csinálhatok ezentúl magyar íróként, a magyar nyelvet (is) túszul ejtette a hatalmi rendszer.
Át a darálón
Lehet, hogy ezek a „nyelvfilozófiai” problémák túl távolinak tűnnek, de azt gondolom, hogy ez az általános fogolyállapotnak egyik releváns aspektusa. Az irodalmi élet mint olyan, még a 2010-es évek előtti is rendkívül kiszolgáltatott, szűkös, és önbetegítő közegnek tűnt számomra. Mint egy neurotikus nagycsalád, amely állandóan megosztja: szereti és bünteti magát, miközben kétségbeesetten sáfárkodik politikai-morális-gazdasági tőkéje felett.
A 2010 utáni irodalmi rendszercsinálók egyik legnagyobb felelősségét ezen patológia mesterséges és pragmatikus túlhajtásában, az amúgy is szűkös terek továbbhasításában, a neurózis pszichotikus állapotig való gerjesztésében látom. Teszik ezt a sérelmi politika, „kánonrevízió” vagy egyszerűen csak a térfoglalás szadisztikus öröme és gazdasági előnyei okán. Az Orbán János Dénes-féle (friss Térey János ösztöndíjas) Előretolt Helyőrség Íróakadémia mint a központosított íróképzés intézménye számos ponton támadható szakmailag, de nekem az fájt a legjobban, hogy ezáltal a legfiatalabb és legkiszolgáltatottabb generáció kebeleződött be egy olyan hatalmi térbe, melyet erőtorna és egészséges versengés helyett a politikai paranoia destruktív energiái uralnak.
„Normális körülmények között egy vita, egy folyóirat, egy antológia, egy irodalmi csoportosulás vagy egy irodalmi botrány – az irodalmi nyilvánosság saját szerveződésformája, az irodalmi élet mechanizmusainak saját működése. Ehhez képest a mi irodalmunk még ma is egészen más mechanizmus képét mutatja: előttünk áll egy – az irodalmi élet festékével gondosan bekent – gépezet, amelybe fenn betöltik a kész, önmagukban esetleg szuverén véleményeket, műveket, irodalmi szándékokat, és lenn viták, folyóiratok stb. jönnek ki belőle. Azaz, mire kijönnek, ez lesz belőlük: fasírozott.” (Szilágyi Ákos: A „fiatal irodalom” mint megtévesztés és hamis tudat. Avagy a fasírozott anatómiája, in: Szilágyi Ákos: Nem vagyok kritikus! Magvető Kiadó, Budapest, 1984, 382–404., i. h. 398.) Szilágyi Ákos sorai a hetvenes évek „tervezésalapú” irodalmára vonatkoznak, de számos ponton találhatunk párhuzamokat a mai állapotokkal is. Mintha még mindig egy régi-új fasírtba lennénk bebörtönözve. A politikai-ideológiai öntőforma irodalmi életnek álcázza magát, magához vonz „szuverén véleményeket, műveket, irodalmi szándékokat”, és a végeredmény egy kevert állagú, politikai motivációkat, kódokat és vírusokat is tartalmazó élettér, mellyel szemben csak nehézkesen működnek az immunológiai gyakorlatok, hiszen a fasírt annyira szűk, hogy alig enged lehetőséget a kritikai távolságnak, a „kívül lét” exkluzivitásának. Mi vagyunk ők. Ők vagyunk mi. És közösen: fasírt. Persze ettől még „lehetünk fasírtban” egymással, hiszen ez is a működés lényegéhez tartozik: az öngyűlölő, az önmagát a végtelenségig tovább fasírozó skizofrén együtt létezés.
Péplét
A Térey-ösztöndíj, hasonlóan számos más állami díjhoz, pályázathoz és kitüntetéshez, illeszkedve a PIM központosító törekvéseihez, ugyanezt a fasírtantropológiát érvényesíti. Ki ne lenne büszke egy Térey-ösztöndíjra, ki ne szeretné ápolni az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb költőjének irodalmi emlékezetét? Térey életműve az irodalmi szekértáborokon túlnyúlóan is elismertnek számít, vagyis ideális médiuma lehet(ne) egyfajta kölcsönös „kibékítésnek”. Illetve, hogy megidézzük a mostanában sokat emlegetett álnaiv kérdést: mi a gond azzal, hogy végre jelentős tőke kerül az irodalomba, miáltal biztosítottnak tűnhet jelentős életművek további kibontakozása? Ezek az „ártatlannak” ható kérdések fentről bemennek a fasírtgépbe, és ártatlanságukat vesztve ragadnak rá mindenkire, aki csak megszólal az ilyen és hasonló ügyekben. Természetesen nem mindegy, hogyan és miként, mennyire átláthatóan áramlik az a tőke, illetve hogy kik és miért koordinálják, illetve birtokolják. Ugyanakkor hogyan lehet morálisan „beárazni” egy díjat, mettől meddig „oké”, „kik” hitelesítik és hiteltelenítik, és hogyan használja a szereplőket maga a rendszer? Csupa olyan (ön)kínzó dilemma, mely fojtogató morális pépet hoz létre, amiben minden lépés egyre nehezebb, ezáltal is megkönnyítve a manipulációt. Kibékítés, pacifikáció és konszolidáció – ezek is jól hangzó idealista jelszavak, csak épp egy olyan politikai térben tűnnek álságosnak, mely az ellenségképzésben, illetve a morális szükségállapot fenntartásában érdekelt.
A konfliktusok résztevőinek „összemosása” és „pépesítése” a nyílt viták ellenében hat, vagyis elnémít, depolitizál és zsarolhatóvá tesz.
A fasírt olyan központosított irodalompolitikai mennyország, ahol közös hallgatásban békül ki mindenki, hiszen nincsen levegő, csak dögszag. Legfeljebb a darálást hallani. Eközben az elnyomás mintegy kiszerveződik, hiszen nem kell „elvenni” semmit, csak „adni” kell: etetni a gépet. Ebben a házi őrizetben nincsenek egyszerű és univerzális válaszok, csak individuális mérlegelést igénylő konkrét esetek, mert az abszolút kívülállás morális fensőbbsége illuzórikusnak tűnik egy olyan világban, ahol egy kortárs szépirodalmi mű megjelentetéséhez a legtöbb esetben elengedhetetlen az állami támogatás. (Másrészt egy nem autokrata rendszerben nem állna fenn ez a dilemma, hiszen az „államot” nem kellene a fasírt részének tekinteni stb.) Aki nem szereti a fasírtot, lemond róla? De hát a fasírt az élet! A miénk. Irodalmi életünk intézményi-gazdasági-mediális szövete.
A fasírt nélküli világ lenne akkor az under
ground, ahová önszántából „lenyomja” magát az ember? Tapasztalatom szerint az undergroundban is túl sok a fasírt, hiszen egy intézményrendszer ellen-intézményrendszere számos ponton – a szembenállás dialektikája folytán – kényszeresen kötődik a fősodorhoz.
Minderről hosszan lehetne beszélni, de engem itt most az önkezűség érdekel, ahogy az írótársadalom egy része különböző önsebzési gyakorlatokat folytat, miközben ezek a morális elhatárolódások, viták és konfliktusok már bele vannak kódolva az irodalmi élet felülről végzett „tervezésébe”. Mennyire előnyös az az illiberális kultúrának, hogy rendszerkritikus szerzőket (többnyire) nem kell kitiltani a nagy társadalmi eléréssel és megbecsüléssel rendelkező médiumokból, kulturális terekből és intézményekből, hiszen már eleve megtagadják maguktól a szereplést. („Hiányuk” szabadon kitölthető, illetve propagandacéllal felmutatható.) Aki pedig – legyen jelenléte mégoly „jogos” vagy reflektált – elmegy, azt saját közege állítja gyakran pellengérre, ahogy azt most a Térey-díj körüli hangulatok is mutatják.
Etetés
Nem kell megosztani az értelmiségi közeget, hiszen a fasírtban-való-lét egyik szimptómája éppen az, hogy magunkat osztjuk meg és magunktól határolódunk el. „Lelkiismeretünk, morális felháborodásunk kalkuláció tárgya lett” (Deczki Sarolta). Vagyis a fasírt nem egyszerűen homogén, mert az egybedarálás rémétől kínozva, folyamatosan megpróbáljuk differenciálni, elkülöníteni és kihányni megmérgezett irodalmi életünket, de nem tudjuk teljesen, mert mégiscsak ez az életünk. A kibékülés és a kilépés tehát egyaránt illúziónak tűnik, de akkor mi marad? Paranoid skizofrén játszma a fasírtért és a fasírt ellenében.
Mindezzel nem a kollektív passzivitást vagy a morális pánikot akartam erősíteni, csak egyfajta lírai kórismertetésre vállalkoztam. Nem hiszem, hogy örökké fasírtot fogunk enni, legalábbis nem ezt a fasírtot. Valószínűleg a teljesen szuverén irodalmi szféra utópisztikus elképzelés, de azért abban van felelősségünk, hogy hogyan és milyen módon táplálkozunk. Világosan kijelölhető az a hatalmi centrum, amely a pszichózis menedzselésében és kalkulációjában érdekelt. Amely természeti szükségszerűséggé akarja stilizálni a fasírtgép létezését, és kényszeretetés keretében erőszakolja a szánkba a falatokat, miközben a gépkezelők nagy örömére önmagunkat mocskoljuk össze. A kritika egyik lehetősége talán az, ha megpróbáljuk leleplezni a minket fogva tartó gépezet működését és működtetőinek pszichopolitikáját – tesszük ezt, jobb híján, a pép „belsejéből”: egy individuális döntéseink által kivájt üregben. Nem látom a kivezető út fényét, mert a fasírtban, régóta tudjuk, sötét van, de örülnék neki, ha nem egymást kéne megennünk, miközben kirágjuk magunkat a napvilágra.
