A rendszerpárti oldal szereplői többnyire ugyanazok. Az egyik közülük az arckifejezésével is igyekszik sejtetni, hogy vele szemben a sötét erők állnak. Ezt a szerepet többnyire Kálomista vagy Pesty filmkészítők töltik be. Ha másképp nem megy, nagyon rövid, egy-két szavas mondatokat bedobva zavarják az éppen beszélni próbáló ellenfelet. Őket két könnyűlovas egészíti ki. Az egyik Jeszenszky Zsolt „politikai hobbista”, a másik Apáti Bence balett-táncos.
Ők a nevetgélő, játékosan elutasító közbeszólásokban jeleskednek. Jeszenszky vizuális kiegészítésképpen feliratos pólókban kisjeleneteket is előad. A három NER-hívő összehangoltan, mély belső meggyőződéstől áthatva véd minden kormányzati tettet. Üde színfolt ebben az egyhangúságban, hogy közöttük van, aki a tegezés mellett olykor kedveskedőn keresztnéven is megszólítja valamelyik túloldalit. Például: „Jóska”.
| ||
A túloldalon ülők közül van, aki teszi a tőle telhetőt. Olykor taktikusan. Például a gaztetteket („a lakópark svihákságokkal épül”) csak becézve említi, nehogy már káromló szavakon érhessék tetten. Van, hogy a taktikusságot azzal fokozza, hogy megpróbál a rendszert képviselő félnek is igazat adni. Talán a píszí, talán csak a demokratikus vitakultúra jegyében, vagy azért, hogy legalább egy kis jóindulatot tudjon kicsikarni.
Ebben a körben nagy a fluktuáció, újabban már Schmuck Andorra és Gerő Andrásra is ráfanyalodik a szerkesztő. Hozzák is a formát: Schmuck Pozsgay Nr. 2-ként lassúdad, megfontoltságot artikuláló beszédével megjátssza a született mértéktartást, hogy ennek örvén igazat adjon az orbáni oldalon ülőknek, Gerő ugyanezt intellektuálisan műveli. Iszonyú ezt látni és hallani azoknak, akik a hazudozást már elviselhetetlennek találják: hogy a néhány jobb sorsra érdemes, mondjuk úgy, ellenzéki (nem Schmuckról meg Gerőről van szó) nem veszi észre, miként egyezik ki a megalázó helyzetével. Ez bizonyára győzelmi érzés az Orbán-pártiakkal együtt érző nézőknek.
Középen a műsorvezető, Huth Gergely, a Pesti Srácok főszerkesztője. Széles mosollyal, rendíthetetlen jó kedéllyel értékesíti a rábízott politikai terméket. Egy másik megbízó részére akár a homlokegyenest ellenkező irányultságú árucikket is ugyanilyen minőségben tudná teríteni. Úgy használja a vezér által kiadott hívószavakat, például, hogy „Soros 2. terv” vagy „a hazug Sargentini-jelentés”, mintha ez minden résztvevő számára a legtermészetesebb volna. Ilyen körülmények között eleve súlytalanul hat, amikor valaki a kormányoldali falanxszal szemben például védelmébe próbálja venni az ellenzéki képviselők tévészékházbeli akcióit.
Legfeljebb olyankor juthat zavartalanabbul szóhoz, ha mondjuk, úgy kezdi, hogy „a képviselőknek joguk van oda bemenni, ezt senki nem vonhatja kétségbe…” De ha úgy folytatja, hogy „…miért ne lehetett volna behívni őket egy stúdióba, hogy mondják el röviden…”, és netán el is jut egy teljes mondat befejezéséig, az esetleg kellemetlenné váló folytatásban már biztosan a szavába vágnak. Ha egy ideig mégis folytatni próbálja, a rendszerpártiak egyhangúan követik a stratégiát: mind bekapcsolódnak.
A vita legalább egyharmada teljesen érthetetlen hangzavar. Az értelmét vesztő iszapbirkózás dágványában mindenki egyformán elsüllyed, legyen igaza vagy sem. Éppen ez a cél. A végén meg a műsorvezető – mielőtt áttérne a következő fordulóra – összefoglaló üzenettel zárja a káoszba fulladó menetet, hogy teszem azt „tudjuk, ez a jelentés eleve tele van hazugsággal”. Akik meg a „henteselés” közben megpróbálkoztak az orbáni érveknek ellentmondani, csak jól nevelten néznek, mint hoppon maradt utasok az elszáguldott vonat után.
Ma ez az egyetlen tévé, ahol politikai kerekasztal-beszélgetésért valamit mégiscsak fizetnek. A gázsi egyformán 30 ezer forint. Ennyiben mindenkit egyformán kezelnek.
A csúsztatásokat és a nettó hazugságokat látványosan és tömören lehet megfogalmazni. Érvelni velük szemben viszont nem lehet ugyanilyen röviden, mert ki kellene fejteni, miért nem igaz a NER-propaganda, és mik a tények. Ezért is terjednek mindig gyorsabban az egyszerűbb hamis hírek, mint a cáfolatuk. Hogyan lehet olyasmiben tartósan részt venni, amelyben érvelésre nincs érdemi lehetőség, mert a játékszabályokat a szemben állók diktálják? Az egész produkció erre épül.
Hiába is próbál a műsorvezető által föltett kérdésekre tárgyilagosan válaszolni a vágóhídra hívottak közül a nem rendszerpárti résztvevő, mert ezekből a leírt körülmények között érdemben semmi sem tud érvényesülni. Ha valaki ebben egyszer mégis részt vesz, nem a kérdésekre, hanem a reá kényszerített körülményekre kellene radikálisan reagálnia. Hogy határozottan néven nevezze azt a helyzetet és szerepet, amelyet a műsorban neki szánnak.
Ehhez azonban az kellene, hogy tudomásul vegye azt a politikai valóságot, amelyben él, és amelynek tudomásulvételétől egyelőre még nagyon sokan a leginkább irtóznak. Azt, hogy ebben a demokratikus álarcban megvalósuló szélsőjobboldali viktatúrában valaki vagy csak „barát”, vagy csak „ellenség” lehet, és nincs helye legitim politikai alternatívának.
Ezzel szemben mit ér, ha valaki például „pártatlannak” tekinti magát? Hogy lehet pártatlannak lenni azzal szemben, hogy az ellenzék csak azért, mert nem ért egyet az uralkodó rendszerrel, „ellenség”, akinek kuss? Az orbáni kánon egyöntetűségével szemben a „vitapartner” dicstelen szerepére éppen azért van szükség, hogy ezt a tényt el lehessen rejteni. Akik abban a hiszemben vállalkoznak a részvételre a műsorban, hogy ezzel mégiscsak lehetőségük nyílik véleményük kifejezésére a nyilvánosság előtt, mielőtt még érdemben szólhatnának, már a rövidebbet húzzák: a rendszer egyetlen igazságával szemben nincs az az érv, amely rajta fogást találhat. Ugyanezzel az erővel lehetne vitatkozni kommunistákkal, nyílt fasisztákkal, vagy akár mesterséges intelligenciával rendelkező automatákkal is.
Akik az asztal egyik szárnyán az orbáni világot képviselik, tisztában vannak a fölényükkel. Türelmük fonala ezért nem szakad el egyetlen érvtől sem, ami kikezdhetné az olykor heherésző vagy lenéző magabiztosságukat. Kifejezetten szórakoztatja őket a helyzet, az ellenük mondogatások kulturált, halvány próbálkozásai. Most még azt érzik, feljövőben vannak.
Az egyik lépés, amellyel a velük szemben állók elkerülhetnék a teljes vereségüket, hogy – ha már elvállalták a szereplést – például menet közben felállnak, és otthagyják az egészet. Ahogy ezt a legutóbb Hajnal Miklós, a Momentum elnökségi tagja tette a tévésített hazugsággyár egyik vele készíteni szándékozott interjújában. A lényeg, hogy teljesen világos legyen: mivel csak „barát” és „ellenség” létezhet, akkor ne csak kimondva legyen ez, hanem ennek megfelelően cselekedjék is valaki.
| ||
