Azt, hogy a dolog nem fog simán menni, már a cirkusz elején, pusztán logikai alapon sejteni lehetett. Ha az Egyesült Királyság kilép az Európai Unióból, akkor az Egyesült Királysághoz tartozó Észak-Írországnak is ki kell lépnie: vagy az Európai Unióból, vagy az Egyesült Királyságból. Ha lesz határ (vám- és egyéb határ) az EU és az Egyesült Királyság között, akkor annak szárazföldi része Észak-Írország és az Ír Köztársaság között fog futni.
A dolgok igazán akkor fordultak rosszra, amikor May a Brexit-népszavazás után – téves taktikai számításból – előre hozott választást írt ki. Ezen a Konzervatív Párt csak az északír Democratic Unionist Party (DUP) segítségével tudta megőrizni a parlamenti többségét. A DUP az északír tartomány helyi pártja, azon belül is a protestáns többségé, s a protestáns politikai közösségen belül is a szélsőséges, brit nacionalista, a katolikus kisebbséggel szemben kérlelhetetlenül ellenséges magatartást viszi. (Észak-Írország 1,8 millió lakójának kevesebb mint kétharmada brit tudatú protestáns, több mint egyharmada ír tudatú katolikus – a szerk.)
A DUP mind belpolitikailag, mind a tárgyalásokon sebezhetővé tette a brit kormányt. (Ha rosszindulatúak akarunk lenni, akkor az EU talált egy olyan sebezhető pontot, amelyre tapintva a brit kormányra tudta kényszeríteni az akaratát.) A megbukott kilépési egyezmény ugyanis Észak-Írország ügyében az egyetlen lehetséges, elvben a DUP számára is elfogadható megoldást rögzítette. Azt tudniillik, hogy Nagy-Britannia addig nem lép ki a vámunióból és az egységes európai gazdasági térből, amíg az északír határ kérdését nem rendezik. Ha ugyanis az északír határ nem lenne (vám)határ, az északír belépési pontokon át az egész Európai Unióba korlátlanul érkezhetnének az el nem vámolt áruk, és persze az EU-ba lépésre nem jogosult személyek is. A másik megoldás az lett volna, ha az Egyesült Királyság és az EU közötti vámhatár Észak-Írország és Nagy-Britannia között húzódik az Ír-tengeren: ekkor nem lett volna szükség az ír–északír határra. Ez viszont a DUP számára elfogadhatatlan volt – a protestánsok pártja az ír egyesüléshez vezető szimbolikus és nem szimbolikus lépést látta volna ebben a megoldásban. Nem ok nélkül.
Vissza a múltba
Az észak-írországi alacsony intenzitású, több évtizedes polgárháborút lezáró békeszerződést Nagy-Britannia, Írország és az Európai Unió írták alá, s a határ két oldalán külön népszavazás erősítette meg. Az 1998-as Belfasti (avagy Nagypénteki) Egyezmény olyan helyi parlamenti és kormányzati struktúrát hozott létre, amely kizárja, hogy a katolikus (ír tudatú) és protestáns (brit tudatú) közösség a másik felett uralkodni tudjon, s lényegében megszüntette az addig súlyos rendőri és katonai jelenléttel őrzött határt is Észak-Írország (vagyis az Egyesült Királyság) és az Ír Köztársaság között.
Az egyezmény a békét ugyan elhozta, de az igazi megbékélést nem. A katolikus–protestáns ellentéten felülemelkedni próbáló, nem felekezeti vagy identitásalapú helyi pártok az elmúlt húsz évben sem tudtak megerősödni. A katolikus közösség vezető pártja végérvényesen a Sinn Féin lett, míg a protestáns szavazatok nagy többségét rendre a DUP nyeri el. A Sinn Féin köztudomásúan az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) politikai szárnya volt, míg a DUP-t ugyancsak számos alkalommal hoztak hírbe lojalista, vagyis a brit/protestáns uralomért gyilkolni is képes gerillaszervezetekkel. A DUP és a Sinn Féin 1998 után csak egészen rövid időszakokra tudták beüzemelni a helyi autonómia intézményeit: mind a törvényhozás, mind a kormányzat működtetése rendkívüli konszenzuskényszert igényel. A tartományt jó ideje Londonból igazgatják – éppúgy, ahogy a polgárháború idején.
Ám, míg a DUP eleve elutasította a Belfasti Egyezményt, és lassan kiszorította a békeszerződést létrehozó korábbi unionista pártokat a közéletből, a Sinn Féin nemcsak letette a fegyvert, de a határ mindkét oldalán meghatározó és békés párt lett. Bár a megalakulása óta bojkottálja a westminsteri közös parlamentet, és az Észak-Írországban elnyert londoni mandátumokat nem veszi át, az írországi választásokon 1998 óta egyre jobb eredményeket ér el – immár stabilan a három nagy párt közé tartozik, és folyamatosan dolgozza le a hátrányát a két hagyományos, nagy politikai erővel, a Fianna Fáillal és a Fine Gaellel szemben. Észak-Írországban pedig a Sinn Féin minden egyes választáson egy kicsivel több szavazatot kap, mert minden évben egy kicsivel több katolikus lesz nagykorú, mint protestáns.
A Nagypénteki Egyezmény nyitva hagyta a határok békés megváltoztatásának lehetőségét. Ezzel a Sinn Féin eddig soha nem élt, mert soha nem lett volna esélye nyerni, ugyanakkor a demográfiai folyamatok miatt eddig is biztosra vehette, hogy ez a helyzet húsz év múlva meg fog változni. Az idő az ír egyesülés zászlaja alatt politizáló Sinn Féinnek dolgozik. A határ megnyílása ugyanis nem csak lelkileg szabadította fel az északi katolikusokat: Írország az EU egyik leggyorsabban fejlődő tagországa, a múlt században kialakult, konzervatív-nacionalista képpel szemben EU-párti, dinamikus, fiatal ország, miniszterelnöke a félig indiai és vállaltan meleg Leo Varadkar.
A Sinn Féin óvatosan politizál, hiszen elérhető közelségbe került százéves történelmi célja. Az ír és a brit kormánytól hatástanulmányokat követel az esetleges egyesülésre, és alapos vitára bocsátanák a népszavazási kérdést is, nehogy a sikertelen skót függetlenségi népszavazás és a tragikomédiába forduló Brexit-referendum jusson róla a választók eszébe. Akár éveket is szánnának a népszavazás előkészítésére – elvégre a Sinn Féinnek rengeteg a vesztenivalója az Ír Köztársaságban, ahol a többség nem szeretné Észak-Írország fejlesztésének és az egymilliós protestáns kisebbségnek a gondját a nyakába venni. Szemben a hosszú távon vesztésre álló, békétlen DUP-vel, a Sinn Féin célja integratív: el kell nyernie a déli és az északi választók bizalmát, és ha szeretné az újraegyesítést egy emberöltővel előre hozni, akkor a mérsékelt északi protestáns szavazók bizalmára is szüksége lesz. Jelenleg Észak-Írországban a lakosság 29 százaléka támogatja az ír egyesülést (vagyis még a katolikus populáció egy része sem bolygatná a hosszú évtizedek után kiszenvedett békét), de a kilépés hatására ez 50-50 százalékra változna. Azaz a protestánsok egy része is az Ír Köztársaságra, az ír gazdaságra és az uniós útlevélre szavazna.
Cafatokra
A háromfelé szakadt, a DUP kegyelméből kormányon maradt brit Konzervatív Pártnak minderre nincs megoldása. Hiszen maguk a konzervatívok sem tudnak megegyezni a kilépés feltételeiben, nemhogy a DUP-t képesek lennének maguk mellé állítani. A rendezett Brexitet óhajtó konzervatívok képtelenek megszerezni a May-féle egyezséghez szükséges többséget a hard Brexitet támogató konzervatív képviselőkkel és a DUP-vel szemben. Ebben a helyzetben Maynek három lehetősége van: a saját jobbszárnyán és Észak-Írországban elvesztett szavazatokat a Brexit-párti Munkáspárttól pótolja; az utolsó pillanatban lefújja a kilépést; esetleg fejest ugrik a sötétbe, és minden megállapodás nélkül zárja le a határokat. Ez utóbbi olyan katasztrofális következményekkel járna, hogy a mérsékelt toryk a többi párttal meg fogják akadályozni. Ők alkut köthetnének a Munkáspárt egy részével, de mivel ez a Munkáspárt szakadásához vezetne, bajosan bír megtörténni. Ezért ugyanilyen valószínű a kilépés elhalasztása, amelynek a jogi feltételeit az Európai Unió Bírósága már decemberben tisztázta: ez egyoldalú jognyilatkozattal lehetséges, amennyiben annak nem célja a nyilatkozattal való visszaélés, és az EU alapszerződésében biztosított kétéves kilépési időszak rosszindulatú megváltoztatása.
May tavaly nagy kilépési ünnepségeket ígért március 29-re – de az már most látható, hogy akár mennek, akár maradnak, ünnepelni a britek nem fognak. A legkevesebb, ami elmondható, hogy a brit politikai rendszer nem volt képes megbirkózni a rendezett Brexit levezénylésének politikai feladatával. Jeremy Corbyn, a pártelnöki széket párton kívüli előválasztókkal elnyerő, trockista-szocialista munkáspárti vezető egy százalékpontra közelítette meg szélsőbalos elődje, Michael Foot 1982-es népszerűtlenségi rekordját, s ez, ahogy akkor, úgy most is a Munkáspárt szakadását indította el. Eddig kilenc képviselő távozott a pártból, akikhez máris csatlakozott három EU-párti konzervatív politikusnő. Skóciában új lendületet kapott a függetlenségi tábor – de a Brexit nem csak Skócia (és Gibraltár) alkotmányos viszonyának újrarendezését teszi szükségessé az Egyesült Királyságon belül. A Belfasti Egyezmény újratárgyalása és egy ahhoz mérhető nagy kompromisszum nélkül vagy a Brexit marad el – vagy a kilépés a független és EU-tag Skócia megszületése mellett az Ír-sziget egyesüléséhez is hamarabb fog elvezetni, mint gondolnánk.
