Felcsuti Péter

A gyerek neve

A gazdaságpolitika "kockázatosságáról"

Publicisztika

Amikor a 2010-es választásokon gyõztes párt meghirdette gazdaságpolitikáját, amit "nem hagyományosként", a "tankönyvitõl" (amely szerinte elavult és használhatatlan) eltérõként jellemzett, szakemberek körében általános volt a megrökönyödés.

A magukat inkább a baloldalhoz soroló közgazdászok számára nemigen voltak kételyek: ez a gazdaságpolitika szembemegy a közgazdasági elmélet és a gyakorlati gazdaságpolitika alapvetõ igazságaival és eszköztárával, ezért igen nagy valószínûséggel kudarcra van ítélve. Bírálatuk ebben az értelemben fogalmazódott meg.

Az új kormányzattal rokonszenvezõ szakemberek többsége valószínûleg valami nagyon hasonlót gondolhatott, ám reménykedésbõl vagy szolidaritásból, ki tudja, e gazdaságpolitika jellemzésére egy elfogadónak szánt, de mégiscsak nagyon furcsa jelzõt talált ki: "kockázatosnak" nevezte. Ez a jelzõ aztán a kormányzati kommunikáció irányítóinak is megtetszett; talán úgy gondolták, hogy egyszerre lehet vele érzékeltetni a kormány kurucos virtusát és - mert persze ez is benne van a pakliban - a kudarc lehetõségét is. Így aztán hónapokon keresztül sûrûn találkozhattunk ezzel a kifejezéssel.

Jobban belegondolva nem is kicsit csodálkozom, hogy a szakma szó nélkül hagyta e jelzõ alkalmazását. A "kockázatos gazdaságpolitika" ugyanis fogalmi képtelenség.

Vegyük elõször a "kockázat" tudományos definícióját. Eszerint "kockázatról akkor beszélhetünk, ha a jövõbeli események mérhetõ valószínûséggel következnek be. Ez csupán idealizált, sematikus esetekre igaz, például a kocka- vagy pénzfeldobásra, amelyek szabályai bizonyossággal ismertek." (Béjácz Iván) Magától értetõdik, hogy a gazdaságpolitika, illetve a gazdaságpolitika által generált események annyira komplexek és a köztük lévõ kapcsolatok annyira sokrétûek, hogy bekövetkezésük valószínûsége nem modellezhetõ a "kockázat" szigorú tudományos definíciója szerint, de még a megengedõbb kategóriák alapján sem. Tegyük hozzá: a gazdaságpolitika kommunikációja kísérletet sem tett arra, hogy megmagyarázza, miben is áll a gazdaságpolitika kockázatossága, ti. mi a kitûzött célok elérésének valószínûsége, illetve mire lehet számítani, ha a dolgok netán nem az elképzelt módon alakulnak.

A kockázat tudományos definíciója tehát biztosan nem alkalmazható, így marad a szó pongyola, hétköznapi használata. Ez viszont minden számszerûsítés nélkül valami olyasmit jelenthet, hogy ha szerencsénk van, jól mennek a dolgok, de van esély - talán nem is kicsi -, hogy baj is lehet belõle.

De van-e joga a kormánynak tudatosan olyan gazdaságpolitikát folytatni, ami ennyire bizonytalan alapokon áll, és ami valamekkora - mekkora? - eséllyel meghatározhatatlan mértékû veszélyeket, veszteségeket hordoz a lakosság számára? Szerintem nincs - de hogy világos legyen, mire gondolok, említek két példát.

Vegyük elõször a jegybank devizatartalékait. Milyen befektetési stratégiát válasszon a jegybank e pénzeszközök befektetésére? A közmegegyezés szerint konzervatívat: nyilván jó lenne, ha a jegybank nagy hozamot érne el pénzpiaci manõvereivel (spekulációival), hiszen a siker, a nyereség az egész ország javát szolgálná. Ám a magasabb hozam magasabb kockázatot jelent (ami egyébként sokkal jobban, bár korántsem tökéletesen modellezhetõ): ami, ha bekövetkezik, az egész országot szegényíti el. Ilyen kockázatot pedig (és ez tényleg kockázat) a jegybank nem vállalhat. Képzeljük el a közvélemény reakcióját, ha vállalna, és elvesztené a tartalékok egy részét! (A politika reakciójáról nem is beszélve.)

Második példánk legyen az állami vagyon kezelése. Milyen irányelveket adjunk a vagyonkezelõ számára? Vajon a nagy kockázat, nagy haszon stratégiát válassza, amiben jócskán benne van a vagyonvesztés lehetõsége is? Aligha. Ha így járna el, nyilván a felelõsségre vonást sem kerülhetné el, ha a vagyonvesztés bekövetkezik.

Hogyan lehet akkor, hogy éppen a gazdaságpolitika esetében hunyunk szemet a "kockázatosság" felett, jóllehet a vesztenivalónk sokkal nagyobb, mint akár a jegybanki spekuláció, akár a kockázatos vagyonkezelés esetében?

Pedig az "eredmények" magukért beszélnek: másfél év elteltével, 1500 milliárd forintnyi vagyon elköltése meg a bankok és más multinacionális szolgáltatók megadóztatása után az ország teljesítménye lényegében nulla vagy rosszabb: nincs növekedés, nincs beruházás, nincs fogyasztás, emelkedik az infláció, gyengül a forint, a devizaadósság kérdése továbbra is megoldatlan, az ország újra csõdközeli helyzetben van, és növekednek a társadalmi feszültségek.

Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a gazdaságpolitika nem tudomány - de az elvárható, hogy a lehetõ legnagyobb mértékben támaszkodjon a tudományra. Nem építhet soha senki által nem tesztelt, nem hitelesített feltevésekre. A gazdaságpolitika legyen óvatos, hiszen a tét rettenetesen nagy - az ország jóléte. Talán elõfordulhatnak olyan helyzetek, amikor valamilyen mértékû kockázatot vállal, ami mögött fedezetként az ország vagyona áll. Ha ilyesmi történik, jogos - minimális - elvárás a transzparencia. Mit kockáztat a kormány, miért van rá szükség, mit vár tõle, és mi a lehetséges ár, amit kudarc esetén mindannyiunknak fizetnünk kell? A független intézmények - Költségvetési Tanács - jelenléte éppen ezt a célt szolgálná.

A kormány 2010 óta folytatott gazdaságpolitikája nem elégíti ki ezeket a követelményeket, nem tekinthetõ értelmes és transzparens kockázatvállalásnak. Ez bizony hazardírozás a javából. Legalább nevezzük nevén a gyermeket!

A szerzõ bankszakember. Gazdaság és lélektan c. blogját lásd a magyarnarancs.hu-n!

Neked ajánljuk