„A paraszt, kit egy vásári vevő tolakodva arra akar rávenni, hogy olcsóbban adja a káposztáját, mondhatja: »Jogom van megtartani az árumat, ha nem kapok rá kellő ajánlatot.« De egy fiatal lány, kit erőszakkal épp nyilvánosházba kényszerítenek, nem beszélhet a jogairól. E szó nevetségesen erőtlen.” Simone Weil, a megalázottak legalázatosabb képviselője írta ezeket a sorokat, s most nehéz erről ma Magyarországon másra asszociálni, mint a családon belüli erőszak körül sűrűsödő érvekre és indulatokra. Azon a szégyentelen éjszakán a parlamentben, amikor Varga István verbális erőszakot követett el nők, anyák, asszonyok sérelmére, már akkor sem lehetett megfeledkezni arról a kérdésről, hogy vajon mit old meg, ha bekerül a Btk.-ba a családon belüli erőszak mint önálló tényállás. Meghal-e majd akár eggyel kevesebb nő is emiatt? Tartok tőle, hogy nem. Mert jogról beszélni itt nevetségesen erőtlen.
Azért mégis nagyon örülök, hogy Rogán Antal kihátrált puha pöcsű, agresszor párttársai mögül, sőt ígéretet tett, hogy lesz törvényi tényállás. Mert a törvényhozóknak a jog az eszközük, azt pedig igenis, vessék be egy evidens cél érdekében. Jólesett TGM pozitív hangvételű írását is olvasni, amelyben gratulál a kormánynak, hogy kijavította hibáját: tényleg fontos, hogy a jót is vegyük észre – ismerjük el, a mi napunk lesz derűsebb általa. És kétségtelenül van jelentősége a majdani törvénynek: a szimbolikus ereje. Hogy a legmagasabb fórumon kimondatik: tilos anyát, feleséget, gyereket, idős rokont megütni. (És persze férjet is. Ám mivel az esetek túlnyomó többségében az összes családtag közül a férfi a legerősebb, és a legerősebb az, aki üt, ez csak zárójelben említendő.) Fontos, hogy kimondatik: van és jellemző, hogy erőszakot alkalmaz az egyik családtag a másikkal szemben. Fontos, hogy kimondatik: más ennek az erőszaknak a természete, mint bármely más erőszakos cselekménynek.
Sőt a történetnek van még egy hozadéka. Simone Weil a következővel zárja a kurvának kényszerített lányról szóló gondolatait: „S e rossz szóhasználat okozta azt is, hogy aminek a szív mélyéről feltörő kiáltásként kellene visszhangoznia, miért válhatott hatástalan és éles követelőzéssé, hogyan lehetett belőle tisztátalan lárma.” A példásan szerveződött nők és a hozzájuk csapódott józan férfiak hangja nem vált hatástalan követelőzéssé: a civilek akarata felülírta a parlamenti zseblogikát. Erre nagyon büszkék lehetünk.
Ám tartok kicsit attól, hogy tisztátalan lármába vagy még inkább zavaros csöndbe torkollik majd a mostani nekibuzdulás. Nem nyugtat meg, hogy Rogán képviselő fejet hajt a nők akarata előtt; jobban örülnék, ha meggyőződésévé válna az, amit majd törvénybe foglal. Így azt lehet hinni, hogy a potenciális szavazatok számlálásáról van szó. Ennél is aggasztóbb Balog miniszter úr képmutatása a családdal kapcsolatban: negatív töltetű szavak ne kapcsolódjanak hozzá, mert olyan értéket képvisel. Így aztán be sem kerül majd a család szó a családon belüli erőszakról szóló törvénybe. Ez pedig, akárhogy is csűrjük-csavarjuk, azt jelenti, hogy a családon belüli erőszak mégsem lesz törvényi tényállás. (Biztos vagyok benne, hogy Simone Weil, akinek munkásságát Balog Zoltán nyilván ismeri és tiszteli, erre azt mondaná, hogy ami tényleg olyan értéket képvisel, az elbír mindenféle társítást. De Simone Weil nem dobálózott „olyan értékekkel”.) Az sem ad okot túl sok bizakodásra, hogy Varga Istvánt még nem utálták ki az országgyűlésből ilyen ordenáré beszéd után. És az sem, bár ez a legkevesebb, hogy az LMP, amelyik becsülettel síkra szállt Varga István beszéde ellen, most „hátralép” (saját megfogalmazása szerint) a szakértői munkától.
Bizakodásra egyedül a civilek adnak okot. Ők is csak akkor, ha szem előtt tartják, miután idáig elverekedték magukat, hogy „jogról beszélni itt nevetségesen erőtlen”. A családon belüli erőszakról hallható történetek jó része csúfosan kudarcos, és általában kiderül, hogy a jelzőrendszer nem működik megfelelően. A családsegítőknek például alig vannak eszközeik (nem jogosítványaik!) arra, hogy feltárják a valóságot, s tényleg azt védjék, akit védeni kell. Nehézkesen működő állami intézmények alulfizetett alkalmazottairól beszélünk, akik egy válóper vagy gyermekelhelyezési per esetén (ahol mégiscsak láthatóvá kéne válnia az erőszaknak) maguk is könnyen az erősebb fél áldozatává válnak. A gyámhivataloknál, a bölcsődékben, óvodákban és iskolákban pontosan ugyanez a helyzet. Ezeknek a szakmáknak a társadalmi státusza ráadásul olyan alacsony, hogy képviselői, ha akarnak sem tudnak hitelt és érvényt szerezni meglátásuknak.
Nincs a joghoz köze annak sem, hogy mennyire idejétmúlt, intoleráns és erőfitogtató a magyar társadalom mentalitása. Ahol egyáltalán elhangozhat a parlamentben olyasmi, mint ami akkor éjjel a hímnemű, magukat férfinak (felnőttnek!) hazudó taknyos szerencsétlenek száját elhagyta, ott vajmi kevés a jogot emlegetni.
Néhány éve megszavazta az Országgyűlés a távol tartás intézményét (vagyis a bántalmazó családtagot ideiglenesen, de gyorsan el lehet tiltani az áldozatoktól), mégsem működik, mert a hatóságok nem elég elkötelezettek és felkészültek az alkalmazására, és mert az áldozatokat védeni hivatott ellátórendszer sem működik megfelelően.
Bíráknak évek óta tartanak amerikai mintára képzést, hogy megértsék a családon belüli erőszak természetrajzát, mert az nem hasonlítható más erőszakos bűncselekményekhez. Lehet, hogy van egy-két per, amelyben ennek hatására árnyaltabb kép rajzolódik ki a bíró számára, és ezért igazságosabb a döntés, de arról nem lehet beszélni, hogy a tendencia megváltozott volna.
Ezek mind azt mutatják, hogy a lényegi gond nem jogi természetű. A civilek – és a szakemberek – nyilván tudják ezt. Most, hogy a jogi siker ígérete lendületet adott, ideje figyelmünket a lényegi kérdésekre fókuszálnunk.
