Publicisztika

Ez, bármi lesz is a vége, el van baltázva. A kút meg van mérgezve, a konkoly el van hintve. A hülyeség tombolva van.

A múlt hétvégén tartott bosznia-hercegovinai választásokon ismét az úgynevezett nemzeti pártok diadalmaskodtak: a Szerb Demokrata Párt, a Horvát Demokratikus Közösség és a Demokratikus Akciópárt. Akár sopánkodhatnánk is emiatt - a multietnikus, békés, független, szabad piacgazdaságon alapuló Bosznia vízióját Bosznia népe megint köszönte, nem kérte. A horvátok egy emberként szavaztak arra a pártra, amelyik továbbra is, tántoríthatatlanul Hercegovina kiválásában gondolkodik, a bosnyákok a két éves kitérő után visszatértek a nacionalisták kebelére; a boszniai szerbek többsége még mindig azt a pártot szereti a legjobban, amelyet a legnagyobb felelősség terhel a háború kirobbantásáért. Ráadásul a három nemzeti közösség csak a saját nemzetiségű pártjaira és jelöltjeire szavazott. Sopánkodhatnánk, de minek. Boszniában továbbra is az ENSZ főmegbízottja marad a legfontosabb politikai szereplő, hivatala az ország jószerivel egyetlen működőképes kormányfélesége, és a békét továbbra is az SFOR fogja vigyázni. A daytoni rendezés célkitűzéseiből nem lett valóság - de még mindig Dayton a Balkán leghumánusabb utópiája. Annyi bizonyosodott be róla újfent, hogy nem egy, nem öt, de nem is tíz év a kifutása; Kelet-Európában mindig az átmeneti állapotok a legtartósabbak. De ez sem baj. Hisz nincs az a bizonytalan provizórium, ami ne lenne jobb a háború bizonyosságánál.

Már-már a nemzethalál vízióját idézték azok az első reakciók, amelyekkel - főként romániai - magyar politikusok a romániai népszámlálás júliusban nyilvánosságra hozott eredményeit fogadták. A márciusi adatfelvétel szerint az előzetesen vártnál is majd százezer fővel többel csökkent a magukat magyar nemzetiségűnek vallók száma: míg 1992-ben 1,624 millió magyart tartottak számon Romániában, az idén csak 1,434 milliót. A fő okot e politikusok a kivándorlásban találták meg, és elsődleges feladatként a fiatalság emigrációtól való "eltántorítását" jelölték meg. A publicisztikai írásokat jórészt a magyar megmaradásért a magyar sors megpróbáltatásai közepette is elszántan küzdő, kívülről meg nem törhető, ám belülről gyengülő közösség toposza uralta.

Itt az ideje, hogy komoly formában elgondolkodjunk a pénzünkön működtetett köztelevízió irányítása és további sorsa felett.

Az azért elég jó, hogy a szocialistáknak dalból van a lelkük, végtére is élükön Ságvári járt. Az is érthető, hogy úgyszólván életkorra tekintet nélkül a tegnap slágereire gerjednek. Csak azt nem értjük, hogy képzelik az egészet. Az persze a javukra írható, hogy a festészetre is buknak nagyon, leigazolták a MIÉP-ből Macskássy Izoldát, hóna alatt szegedi ízeket idéző ajándékkosárral, nyilván az ecsetkezelésit bírják annyira neki. Ez a festett képek iránti kultúrszomj régi vonásuk különben is, gondoljunk csak a méltatlanul elfeledett Potyka bácsi magas állami kitüntetésére.

Akét valóságshow körül felbuzgó jelentős értelmezési és értékelési munka szerkezetét tekintve leginkább az élelmiszer-ipari horror mint közbeszéd természetére (sör, vadászfelvágott, bontott csirke) emlékeztet.

Egy normális országban a hazug politikus nem okvetlen kelt azonnali undort és közfelháborodást. Sőt. Az ízlésesen, mértékkel és tisztességesen hazudozó közszereplő egyfajta udvariasságról, polgártársai megbecsüléséről tesz bizonyságot. Egyrészt mert egy jó hazugság kitalálása nem kevés alkotóenergia mozgósítását igényli, másrészt mert támadhatóvá és kiszolgáltatottá teszi az illető politikust. A hazug ember lebukhat, sőt általában le is bukik, elveszti a választásokat, és még előzetesbe is kerülhet. Továbbá. A nyilvános hazugság, annak cáfolata vagy beismerése adja meg demokratikus közéletünk belső dinamikáját, tölti meg hétköznapjainkat drámai és vicces epizódokkal. De a hazudozásnak eme esztétikai funkción kívül népnevelői szerepe is van. A nép ugyan abszolúte jól tudja, hogy minden politikus hazudik, mégis, igen gyakran elhiszi, sőt meg is szereti azt az állítást (ígéretet, programot), amiről később kiderül, hogy nem egészen vagy nem úgy igaz, esetleg teljes képtelenség. A nép ilyenkor a homlokára csap: a marha, aki vagyok, hogy bevettem! Netán: jó, X. nem mondott igazat ebben és ebben, de abban és abban legalább megpróbálta, és Y. sokkal képtelenebb hazugságokkal támadott, inkább megint X.-et ikszelem. Az intelligens, kulturált és hihető hazudozás nemcsak egy mélyebb humanizmusnak a megnyilvánulása, hanem demokratikus közéletünk hajtómotorja és sava-borsa. A hazudozáshoz való jog demokratikus kiterjesztése és alkotmányos védelme - a világútlevél mellett - a rendszerváltás legnagyobb vívmánya. Sőt. A politikusoknak - a közösség iránti felelősségérzettől vezérelve, a demokrácia védelmében - hazafias kötelességük hazudni.

Orbán Viktor az elvesztett választások után, némi EU-val kapcsolatos legénykedés mellett, mindösszesen annyi politikai mondandóval bírt szolgálni akár híveinek, akár a magyar társadalomnak, de valójában csakis a kormányzó erőknek, hogy aggyá´ tévét!

Aminap ért véget a várakozásokhoz képest nem túl sok újat hozó, a fenntartható fejlődésről értekező johannesburgi Föld-csúcs. A csúcs után sem ért véget viszont az ökológiai válság nevű jelenség, és velünk maradt két megválaszolatlan kérdés is: a válság leküzdése érdekében kinek kell a zsebébe nyúlnia, és kinek kell az övét szorosabbra húzni?

A magunk részéről mégis inkább arra szavaznánk, hogy a volt kormányfőnek elment minden józan esze.

Múltfeldolgozás. Freudista szóösszetétel. Idegen eredetről árulkodó kifejezés. A múltfeldolgozás német ipar. Olyan sűrű történelmet, mint a német, a tömegtermeléshez szükséges méretekben és pontossággal lehet csak kezelni. Mint az "elmúlt rendszer állambiztonsági szolgálatainak" megismerése körüli huzavona mutatja, a mi politikai elitünk szerint erre nálunk semmi szükség.

Mindazt, ami "múltfeltárás" és ügynökügy ürügyén zajlik ma Magyarországon, értelmezzük ezúttal a lehető legteljesebb jóhiszeműséggel. Ne feltételezzük tehát, hogy kormány- és ellenzéki pártjaink nem a valóság minél teljesebb rekonstruálásán dolgoznak, és azt sem, hogy lépéseiket a sunyi, rövid távú haszonlesés, a minél teljesebb zűrzavar keltésének vágya vezeti. Eszünkbe se jusson, hogy a Medgyessy-ügyet a választási vereségükbe belenyugodni nem tudó, a (most mindegy, milyen) törvény által védettnek minősülő adatokkal visszaélő politikusok robbantották ki. Tekintsük képtelenségnek azt a feltételezést, hogy a kormánypártok azért hozták létre a Mécs-bizottságot, hogy a kormányfő titkosszolgálati múltját elkenjék, relativizálják, mondván, van mindenkinek vaj a fején (sőt, az ellenzéknek kicsit több is). Nevessünk a szemébe annak, aki azzal jön, hogy a kormánypártiak is biztosra mentek, mert az elmúlt évtized gyűjtögető életmódja okán indulásból rendelkeztek a visszavágáshoz szükséges információkkal.

"Jászladányból egy második Zámolyt akar csinálni ugyanaz a politikai maffia, amelyik feltüzelte a zámolyi romákat is" - nyilatkozta a minap Jászladány polgármestere az Új Néplap riporterének. Dankó István feltehetően azokra a jogvédő aktivistákra utalt, akik a falu cigány önkormányzatának elnökét és a helyi roma közösséget támogatva léptek fel a roma gyerekek iskolai szegregációja ellen. A polgármester akarata ellenére majdnem pontosan fogalmazott: miként a zámolyiakat, a jászladányi romákat is az a politikai gengszterizmus juttatta a címlapokra, amelyik bátran szeg törvényt, sért rendeletet, tipor sárba emberi jogot és méltóságot, ha a romák rovására ezáltal némi vélt előnyt biztosíthat a többségi lakosságnak. Hogy aztán ezt a romák házainak törvénytelen lerombolásával vagy a kulturális különbségekre ejtett cinikus hivatkozással alapítványi apartheid-iskolát indítva teszi, szinte mellékes. A "romakérdés" kezelésének hasonlósága persze abban is tetten érhető, hogy miután az aprónak gondolt, helyi ügyekből országos botrány lett, mindkét esetben éppen azok kárhoztatják a jogsértések ellen tiltakozó romákat és vezetőiket, akik a leginkább felelősek a botrányokért.

Tizenöt éve a párizsi bolhapiacon nagyobb csoportosulásra lettem figyelmes: aprócska ember három gyufásskatulyát húzogatott egy rögtönzött emelvényen. A bámészkodók közül egy Popeye-erős fickó meglobogtatott egy papírpénzt, majd rámutatott az egyik skatulyára - és nyert. Újabb, kigyúrt nézelődő egész kötegnyi pénzt vett elő, a mutatványosnak csak járt a keze villámgyorsan, aztán megpihent, a kigyúrt mutatott - és nyert. Lassan világossá vált, összjáték tanúi vagyunk. Egy gyanútlan kezdő gambler gondolta, szerencsét próbál, előhúzott egy tízfrankost, majd diadalmasan a nyertes skatulyára bökött. A mutatványos a dobozkák fölé hajolt és pofátlan ügyetlenséggel felcserélte a nyertest egy vesztes skatulyára. Az áldozat dühösen felkiáltott: "Nem igaz, csalás, add vissza a pénzem!", mire elé ugrott a kigyúrt meg a Popeye, és eltuszkolta. Mire feleszméltem, nyoma sem volt már a mutatványosnak. A német Hüttchenspielnek hívja, az angol Now you see it, now you don´t-nak, magyarul "itt a piros, hol a piros" a neve.