Manapság együgyű VV-dívák és habókos dákok ápolják látványosan az emlékét. „A Nagy Elnök és Nemzeti Hős-Mártír Emléke Tiszteletének Nemzeti Bizottsága” elnöke a maréknyi hívőt felvonultató megemlékező ünnepségen dák öltözetben jelent meg, és egyszerre követelt visszatérést a kommunizmushoz, azt, hogy Romániát nevezzék át Daciára, valamint hogy avassák szentté Nicolae Ceaușescut.
De az őszinte nosztalgia is terjed. A diktatúra utolsó periódusára jellemző egyenlő (mély) nyomor emlékezetéből lassan kikopik a nyomor és marad az egyenlőség meg az atyai gondoskodás távoli, szépítő képzete. Egy obskúrus Ceaușescu-imádó weboldal ezt a nosztalgiát így fordítja le a mindennapok és persze minden populizmus nyelvére. „1. Biztos munka (hely) mindenkinek. 2. Lakás (1981 és 1985 között 750 ezer új lakást adtak át – B. Z.). 3. Biztonság. 4. Nagyberuházások (1971 és 1975 között a gazdasági fejlődés üteme átlag 11 százalék körül volt). 5. Megfelelő mértékű, garantált nyugdíj. 6. Szabadidő minden dolgozónak, amit a vállalatok üdülőjegyek kíséretében adtak ki. 7. Ingyenes oktatás. 8. Ingyenes egészségügy. 9. 1989-ben Románia minden külföldi adósságát visszafizette (a döntés 1980-ban született, amit a tudományosan kidolgozott étkezési fejadag és jegyrendszer követett, hogy az elhatározás teljesíthető legyen). 10. Drogok tiltása.”
Ceaușescu hagyatékának van azonban egy szembeszökő eleme is, amivel szinte senki nem akar el-, még kevésbé leszámolni. A rendszer 1971-től mind kevésbé a kommunizmusra és mindinkább a nacionalizmusra alapozta legitimációját. Az egységes nemzetállam szintagmája, ami a mai román alkotmány első mondatában is szerepel, ebben a korszakban szilárdul meg, hézagmentesen magába olvasztva a két világháború közötti szélsőjobboldali, vasgárdista diskurzust, Corneliu Zelea Codreanu vezér ideológiáját és a gárdista értelmiségiek nyelvezetét, fogalmait. A homogén nemzetállam kulturális építménye Nicolae Ceaușescu hosszú távon fönnmaradó öröksége, amiben azok is otthonosan élnek, akik egyébként a kommunizmust vagy Ceaușescut hevesen megtagadják.
Minden 1968-ban kezdődött.
Ruszkik, haza!
De Gaulle 1968-ban, a párizsi marxista, kommunista, maoista diáklázongások idején látogatott el Ceaușescu Romániájába. „A nemzetállamot akarjuk, nem pedig a kozmopolita államot” – nyilatkozta a reptéren, mintegy a Ceaușescu-rendszer kiépítésének nyitányaként.
Pár hónappal később, augusztus 21-én, Ceaușescu élete legnagyobb, őszinte és szenvedélyes beszédét mondta el, melyben mellőzött mindenféle marxista–leninista szóhasználatot. „Hatalmas hiba beavatkozni más országok belügyeibe, megakadályozni, hogy a szocialista országok a saját belátásuk szerint döntsenek saját sorsuk és a követendő politika irányáról.” „Ma a csehszlovákok, holnap akár mi lehetünk az elhajlók mások szerint.” Szónoklata végén fölszólította a román népet, hogy az esetleges katonai támadással szemben szorosan tömörüljenek körülötte. Szavait óriási lelkesedés fogadta. Vezér és népe egymásra talált, Ceaușescu pedig elmerült e szimbiózis halálos örvényében.
A román pártfőtitkár minden külső segítséget meg is kapott ehhez. A nyugati világ úgy tekintett rá, mint az ékre, amely majd szétfeszíti a szovjet tömböt. Richard Nixon már 1967-ben, elnökké választása előtt fölfedezte magának, mint a Szovjetunióval folytatott hidegháború ötödik hadoszlopát. Elnökként fogadta is őt, miként később Carter is. Ő volt az egyetlen román, aki az angol királynő hintójából üdvözölhette az angol népet.
A külpolitikai téren teljes támogatottságnak örvendő diktatúra még 1971 után is zavartalanul épülhetett. A „Júliusi Tézisek” ebben az évben indították útjára a személyi kultuszt és a kulturális forradalmat, mely utóbbi fő célja az alkotó tevékenység helyettesítése a kulturális termeléssel. A népnevelést, ami Ázsiában szembeszökően sikeres volt, annak mintájára az ideológiai irányításnak kellett alárendelni. A közvetlen vezénylést a megyei titkárok hajtották végre, minden részletre kiterjedően. Ezek a megyei titkárok, aktívák, akiknek a kultúra szoros ideológiai felügyelete a feladatuk, kizárólag kétkezi munkások, igen csekély műveltséggel. Eleve gyűlölték a kultúrát és lenézték az értelmiségit, aki úgymond lenézi őket, miközben a munkásosztály vezető szerepéről fecseg. (Ceaușescunak és akadémikus feleségének is 4-4 osztálya volt.) A prototípus a lenini–sztálini modell szerinti kommunista-populista figurája.
Ám a ’71 előtti látszólagos liberalizmus és az ezt követő dogmatizmus korszaka között mellbevágóan nagy volt az ellentét.
A júliusi fordulatról a legelterjedtebb feltételezés az, hogy a Kínába, Észak-Koreába, Vietnamba, Mongóliába látogató Ceaușescu végzetesen beleszerelmesedett az ázsiai típusú kommunizmusba és Mao kulturális forradalmába. Nem zárom ki ezt, de hihetőbbnek tartok egy kevésbé elterjedt magyarázatot. E szerint az ideológiai kontroll teljessé tételét a csehszlovákiai események megismétlődésétől való félelem sugallta. Röviden: az a helyzetértékelés, hogy a gazdasági, kulturális liberalizáció, a szocializmus emberarcúsítása a szovjetek bevonulását eredményezi. (Miközben a munkásmozgalom örök elvei szerint az alkotó értelmiség szabad szárnyalása önmagában is értelmetlen.)
Azt követően, hogy a szovjet csapatokat 1958-ban kivonták Romániából, folyamatosan zajlott a derusszifikáció. Az orosz kulturális hatások teljes kigyomlálásának sikeres folytatása Ceaușescu elsődleges érdeke volt. Már elődje, Gheorghe Gheorghiu-Dej is ennek köszönhette viszonylagos népszerűségét, s ő maga is így remélte megtartani népe 1968-ban kivívott szeretetét, megszilárdítani a személye iránti hűséget. Furcsa mód a resztalinizáció látszott az egyetlen olyan megoldásnak, amely alkalmas mind a szovjetek távoltartására, mind a belső szétesés megakadályozására.
De az ázsiai körút után Ceaușescu elárulta személyes ambícióját is. A kínai elvtársak „forradalmi fordulatot hajtottak végre és valóban lehet beszélni kulturális forradalomról. Félretolták – meglehet kissé hirtelen, de véleményem szerint helyesen – a kispolgári mentalitást, s elölről kezdték. Egész kulturális életüket, a balettól a színházig forradalmi alapra helyezték. Azt mondták, nem akarjuk, hogy itt a legkisebb mértékben is behatoljanak a polgári eszmék”. Ceaușescu még hozzáfűzte, hogy nagyra becsüli a kínai gazdaság teljesítményét, hiszen mindent saját munkájuk erejével, külső segítség és kölcsönök nélkül értek el.
Meglehet, Ceaușescu a resztalinizácót már korábban is fontolgatta: de ekkor kötötte össze saját történelmi hivatásával; s ettől élete végéig nem is tágított. A kisszerű, kispolgári éthosz útján nem lehet a történelem mennyországába jutni, a kapu csak a forradalmárnak nyílik meg. Ceaușescu ösztönösen tudta azt, amit Mussolini és Hitler, s amit Carl Schmitt így foglalt össze: a társadalmi valóság fölötti uralom csak egy társadalmi mítosz megteremtésének eszközével lehetséges. S ez volt a ’71-es román mini-ellenforradalom célja: egy új kultúra megalapítása, a nemzeti mítosz megteremtése, mely a Vezér, a Kárpátok Géniusza mitikus alakjában válik láthatóvá és megfoghatóvá.
Ne nézz hátra!
E nemzeti forradalom utolsó csatáját készült megvívni 1989-ben Nicolae Ceaușescu.
Mihail Gorbacsov színre lépésével végveszélyt szimatolt. Gorbacsov 1989. december 3-án egy máltai hajón találkozott George Bushsal. A megbeszélésről előzetesen az hírlett, hogy amolyan második, szoft-Jalta lesz, ahol az amerikai és a szovjet fél, immáron a közösen kimunkált érdekeknek megfelelően újra meghúzzák a befolyási övezetek határait. A Brezsnyev-doktrína helyett a „Gorbi-doktrína” lép életbe. A „kölcsönös segítségnyújtás”, a beavatkozás politikájának befellegzett, a szocialista országok kommunista pártjai maguk lesznek felelősek országuk jövőjéért. Aki viszont nem illeszkedik a glasznoszty (valódi nyilvánosság) és a peresztrojka (gazdasági és társadalmi reformok) politikájához, az közelebbről meg nem határozott fenyegetés, esetleg gazdasági szankciók elébe néz. Három ország jöhetett itt szóba: Kuba, Kína és Románia.
Ceaușescut jól informálták a találkozó céljáról, ő pedig jól érezte, hogy a Bush–Gorbacsov-kiegyezés voltaképpen az ő bőrére megy. Éppen most veszítheti el azt a kiemelt szerepet, amit a kommunista blokk nyugati ékének pózában 1968-tól sikerrel játszott. Figyelmeztetést küldött tehát a szovjet nagykövettel Gorbacsovnak: ne merészeljen a szocialista államok helyett beszélni, mert erre senkitől nem kapott felhatalmazást. Új politikára készült; ezúttal a kommunizmus élharcosaként akart fellépni.
A máltai találkozó után egy nappal Gorbacsov összehívta a szocialista vezetőket. A szándéka az volt, hogy a Szovjetunió által vezényelt 1968-as csehszlovák inváziót maguk ítéljék el, kinyilvánítva evvel a Brezsnyev-doktrína dicstelen kimúlását. Románia az elítélő közös nyilatkozatot nem fogja aláírni, mondta teljes joggal Ceaușescu, hiszen „mi nem vettünk részt az intervencióban”, és már akkor elítéltük. Viszont, mondja Ceaușescu, javasoljuk, hogy a Szovjetunió vonja ki a katonáit Csehszlovákiából, sőt, az összes szocialista országból, ahol még állomásoznak csapatok. Erősködött, hogy a szocialista államok részvételével hívjanak össze a kommunizmus jövőjével kapcsolatos konferenciát.
„Ez azonban nem lehetséges” – mondta Gorbacsov. „Miért ne volna az?” – kérdezte meglepetten Ceaușescu. „Mert ezt annak idején, ’68-ban, éppen Ceaușescu elvtárs nem akarta” – válaszolta metsző iróniával Gorbacsov. „Tudja, mit mondott Lenin 1903-ban?” – kérdezte erre Ceaușescu. „Nem, nem tudom” – így Gorbacsov. „Akármilyen kevesen vagyunk, de a zászlót föl kell emelnünk.”
A december 4-i kétoldalú megbeszélés jegyzőkönyvének tanúsága szerint egyikőjük sem fogta fel az éppen zajló események történelmi léptékét. Egyikük a múltba, másikuk a jövőbe révedt. Gorbacsov azt ismételgette, hogy a Szovjetunió kiútja a válságból az, ha integrálódik a globális piacba, konvertibilissé teszi a rubelt és piaci alapokra helyezi a szocialista országokkal folytatott kereskedelmet. Ceaușescu a kétoldalú kapcsolatokat akarta élénkíteni, és a miniszterelnökök találkozóját sürgette, hogy rögzítsék az együttműködés részleteit az eljövendő ötéves időszakra. Olyan sürgős? – kérdezte Gorbacsov. De hát hamarosan találkoznak, a KGST következő ülésén, január 9-én. „Csak élünk mi addig!”
Sohasem derült ki, pedig azóta is folyik a nyomozás, hogy vajon Gorbacsov tudott-e valamit, készült-e valamire. A jegyzőkönyvből csak annyi olvasható ki, hogy leplezetlen lenézéssel és iróniával kezelte Ceaușescut. Ceaușescu pedig ebben a pillanatban a kommunizmus utolsó európai élharcosa. Realitásérzéke, egykor sokat magasztalt helyzetfelismerő képessége már korábban megrendült, ezen a ponton pedig végleg összeomlott. Nem pillantott a háta mögé, és nem vette észre, hogy már senki nem követi.
Jön a farkas!
1989. december 22-én délben, a Központi Bizottság épületének teraszán, midőn az ellene lázadó tömeget fürkészte, Ceaușescu arcára kiült a történelmi értetlenség, ami hamarosan eszelős félelemmel vegyült, és ami élete utolsó pillanatáig elkísérte. A kivégzéshez vezető út egyetlen apró mozzanatára hívom föl a figyelmet. Ceaușescu elmondta alkalmi sofőrjének (testőrei, párttársai már mind elszöktek mellőle és ő meg felesége az út szélén stoppolt), hogy mindig is a nép javát akarta, mi több, éppen imént, a forradalomba torkolló nagygyűlésen ígért 100 lejes nyugdíjemelést. Az előtt meg egy óra tévéközvetítéssel többet engedélyezett (ami így 1988-ban napi két óráról háromra emelkedett). Ezek ellenére utálja őt a nép. De miért?! – tette fel magának a kérdést. Szinte önkívületi állapotban borult a műszerfalra, miközben megadta magának a választ. Nem, nem a nép, hanem a terroristák okozzák a felfordulást.
Ezek a terroristák azóta is a román forradalom népmesei figurái. Egyesek szerint turistáknak álcázott szovjet ügynökök voltak, akik szurkálták a tömegben az asszonyokat, hogy hangos sikításuk pánikot keltsen. (És el kell ismernünk: azóta láttunk már ilyen turistákat a Krímben sétálgatni. Lehetséges lenne, hogy Romániában, 1989-ben volt a főpróba?) Mindenesetre a forradalom, Ion Iliescu mosolygós nyilatkozata alapján, a Szovjetunió, Mihail Gorbacsov támogatását élvezte: s jóllehet e támogatás mértékéről és mikéntjéről tudomásunk van, teljes képünk mindmáig nincs. Az viszont, amit a képernyőn az úgynevezett tárgyalásról és a kivégzésről láttunk, meglehetősen egyértelmű. A kivégzés primitív áldozat volt, amit a forradalmat azonnal kisajátító új vezetők a népharagnak bemutattak, így jelentve be egyszersmind saját uralmuk kezdetét is – a történelmi kényszernek engedelmeskedve, ám csöppet sem kelletlenül.
Végső soron kisszerű, szánalmas bukása ellenére azt kell mondanunk, hogy Ceaușescuban megvolt legalább a nagyság látszata.
S volt benne machiavelliánus tehetség is – de a vesztét mégis az okozta, hogy megszegte Machiavelli tanácsát. Föladta a rugalmas politikai helyzetkihasználás erényét, s hagyta, hogy a rögeszméi elhatalmasodjanak rajta.
Már csak legyinteni tudott a népére, amikor a kivégzőosztag elé állt.
(A képen Neagoe Basarab, a havasalföldi román fejedelemség megteremtője koccint a Ceaușescu házaspárral egy születésnapi festményen – Elena Ceaușescu január 6-án született)
