Havas Attila

A kudarcfelelős

Miért és hogyan támogassa az állam a kutatás-fejlesztést és az innovációt?

  • Havas Attila
  • 2019. május 4.

Publicisztika

A 2018-ban létrehozott Innovációs és Technológiai Minisztérium vezetője, Palkovics László immár bő fél éve azt hangoztatja, hogy a jelentős összegű közpénzek felhasználása ellenére az MTA teljesítménye nem megfelelő, ráadásul politizál, ezért gyökeresen át kell alakítani.

Ennek azonban ellentmond az ITM saját, bizalmasnak nyilvánított belső elemzése, amelyet a miniszter megoszt a tárgyalásain: az ott közölt adatok tükrében az MTA intézetei kiválóan teljesítenek. A minisztérium belső ellentmondásokkal terhelt „kommunikációjából” tehát nem szűrhető le, hogy miért kell átalakítani az MTA intézeteinek szervezeti és felügyeleti rendjét, működési és finanszírozási módját. Arra sem kaptunk még választ, hogy milyen folyamatok révén, hogyan zajlik majd az átalakítás, és azt sem tudhatjuk, hogy mi lesz az új modell, milyen tényezők hatására javul majd az intézetek teljesítménye.

A miniszter – vélelmezhető szándékai ellenére – erős hazai és nemzetközi szolidaritást ébresztett az MTA mellett és általában a tudományos kutatás autonómiájának védelmében. Fellépésének másik fontos következménye, hogy a korábbi évtizedekhez képest a közbeszédben sokkal nagyobb figyelmet kaptak a kutatás-fejlesztéssel (k+f) és az innovációval kapcsolatos kérdések. E vitában számos tévképzetet is széles körben, nagy hangerővel terjesztenek a kormányt kritikátlanul támogató újságírók és a miniszter tanács­adói. Az alábbiakban ezek közül szeretnék néhányat eloszlatni, s röviden összefoglalom azt is, mivel indokolják az egyes közgazdasági iskolák a k+k és az innováció – együtt a kfi – állami támogatását.

Tévképzetek

Az ITM vádjaival szemben az MTA intézetei és szakbizottságai nem politizálnak, hanem fontos társadalmi, környezeti és gazdasági kérdésekről szakpolitikai elemzéseket készítenek. Azt már a mindenkori kormány dönti el, hogy hasznosítja-e ezeket a következtetéseket és javaslatokat, hogy ezzel eredményesebbé váljanak az intézkedései, a közpénzek hatásosabb és hatékonyabb felhasználása révén javuljon az életminőség és a gazdaság versenyképessége. Orbán Viktor 2016-ban még a kormány és az MTA közötti együttműködés előnyeit hangsúlyozta az MTA közgyűlésén: „A kormány célja, hogy Magyarország Közép-Európa legversenyképesebb országa legyen. Ennek érdekében tárgyaltunk, és meg is egyeztünk Lovász elnök úrral arról, hogy a jövőben az MTA új programjaiban is együttműködünk.”

Vajon mi változott az együttműködés ünnepélyes bejelentése óta? A kormány váratlanul új értékelési módszert vezetett be, s a világon elsőként – és egyelőre egyetlenként – a szabadalmak számával méri az MTA teljesítményét? Erre utal a Palkovics-nyilatkozatok gyakran ismételt tétele: kevés szabadalom születik az MTA intézeteiben. Csakhogy arra, hogy ez a mérce nem releváns, már többen is rámutattak, legutóbb például ebben a lapban Váradi Balázs (lásd: A tudomány pénze, Magyar Narancs, 2019. március 7.).

Hogy a tévképzetek térnyerése helyett értelmes párbeszédet folytathassunk, a továbbiakban röviden összefoglalom a versengő közgazdasági iskolák válaszát arra az alapkérdésre, hogy miért költsön az állam közpénzt a kfi-tevékenységek támogatására, és hogy hányféle módon avatkozhat közbe, ha e területen kedvezőtlen folyamatok erősödnek fel.

Piaci kudarcok

A piacgazdaságok működésének alapelve az önszabályozás, mert a piaci mechanizmusok osztják el a leghatékonyabban az erőforrásokat. A piaci kudarcok elméletében összefoglalt érvek szerint bizonyos esetekben mégis indokolt az állami beavatkozás. Eszerint az állam akkor avatkozzon be, ha a „magukra hagyott” piaci szereplők valamiből kisebb – vagy a környezetet terhelő káros hatások esetében nagyobb – mennyiséget állítanak elő, mint amennyi a társadalmilag optimális szint.
A vállalatok k+f tevékenysége által „termelt” új tudás tipikusan ilyen „jószág”, több ok miatt is. Az új tudás „fogyasztói” nem „rivalizálnak” egymással: ha valaki felhasznál egy tudáselemet, azzal nem „fogyasztja el”, ugyanazt más is felhasználhatja – szemben egy szelet sajttal; ha azt valaki lenyelte, annak az ízét más már nem élvezheti, és a benne lévő tápanyagokat sem hasznosíthatja. A vállalati k+f eredmények hasznosításából piaci mechanizmusokkal sem lehet „kizárni” a versenytársakat, azaz mások előzetes erőfeszítések nélkül is, alacsonyabb költséggel tudják előállítani az új tudásra épülő terméket. Mindezek miatt a k+f ráfordítások megtérülési rátája állami beavatkozás nélkül túl alacsony ahhoz, hogy a vállalkozások kfi tevékenysége elérje a társadalmilag kívánatos szintet.

Az állam három módon enyhítheti ezt a piaci kudarcot. A szellemi tulajdonjogokat védő szabályozással – amelyek legismertebb eszköze a szabadalmi rendszer – ideiglenes monopolhelyzetet teremt azoknak, akik befektettek az új tudás létrehozásába, tehát kizárja a védett tudáselemek hasznosításából azokat, akik nem járultak hozzá annak létrehozásához. A szabadalmak újsütetű magyarországi népszerűsége miatt érdemes néhány tényt hangsúlyozni. Először is nem minden kutatási eredményt lehet szabadalmaztatni. Másrészt, a szellemi tulajdonjogokat számos más módon is lehet védeni, például titoktartással és/vagy azzal, hogy folyamatosan a versenytársaim előtt járok, gyorsabban fejlesztek és vezetek be új megoldásokat (vonzóbb termékeket és szolgáltatásokat, a hatékonyságot növelő termelési eljárásokat és vezetési módszereket, avagy jobb üzleti modelleket), azaz élvezem az „első belépő” előnyeit. A felmérések is azt mutatják, hogy az innovatív vállalkozások számos módon védik a szellemi tulajdonukat, és nem feltétlenül a szabadalom a legfontosabb eszköz erre. A német innovatív vállalkozások 43,7 százaléka választotta a titoktartást 2014–2016-ban, és csak 17,2 százalékuk a szabadalmaztatást. Ausztriában 30,2 és 14,3 százalék volt ez a két arány. Ha az üzleti innováció – új megoldások piaci bevezetése – kizárólag a vállalkozások „felségterülete”, és még az innovatív vállalkozások közül is viszonylag kevesen választják ezt az eszközt, miért kellene kizárólag vagy elsősorban a szabadalmak számával mérni az MTA teljesítményét? Az ott dolgozó kutatók feladata új tudás létrehozása, nem pedig annak gazdasági hasznosítása. Innovációs tevékenységben csak a vállalkozásokkal folytatott együttműködések és/vagy a közreműködésükkel létrehozott új vállalkozások révén vesznek részt, nem az alaptevékenységük részeként.

A piaci kudarcok enyhítésének másik fontos módja, hogy az állam pénzügyi eszközökkel – adókedvezményekkel, kedvezményes hitelekkel és vissza nem térítendő támogatásokkal – ösztönzi a vállalkozások kfi tevékenységét. A harmadik eszköz pedig egyetemek és kutatóintézetek alapítása és működtetése. Az általuk létrehozott új tudás cikkekben, könyvekben hozzáférhetővé válik, amit azután bárki hasznosíthat, illetve a végzett diákok fejébe „töltött” tudáshoz is hozzájut az, aki alkalmazza őket.

Talán érdemes mindezt egy példa segítségével érzékeltetni. A természetes vizekben riasztó mértékben halmozódnak fel a műanyag hulladékok. Ha az állam a piaci kudarcok elméletét követve alakítja ki a beavatkozás eszközeit, akkor elsősorban profitorientált vállalkozások kfi tevékenységét támogatja. Pénzügyi kedvezményekkel arra ösztönzi őket, hogy olyan hajókat és egyéb berendezéseket fejleszszenek, amelyekkel gyorsan, nagy tömegben, de energiatakarékosan és környezetkímélő módon lehet begyűjteni és feldolgozni a műanyag szemetet, és szabadalmi védettséget nyújt ezekre az új megoldásokra. Ha már ijesztő mértékű a probléma, átvállalja a licencdíjak egy részét, hogy ezeket az új eszközöket más vállalkozások is gyárthassák. Az egyetemek és az állami kutatóintézetek számára pedig új forrásokat ad, ha a megoldást segítő kutatási témákon dolgoznak.

Rendszerbeli kudarcok

A piaci kudarcok elmélete azt feltételezi, hogy a tudás és az információ között nincs különbség. Az információ pedig egyrészt akadály nélkül – és egyre olcsóbban – áramolhat, másrészt bárki azonnal hasznosíthatja, aki megveszi (folyóirat, könyv, adatbázis, szabadalmi leírás stb. formájában). Az innovációs folyamatokat az evolúciós és intézményi közgazdaságtan eszközeivel elemző kutatók azonban már két-három évtizede felismerték, hogy a tudásnak több forrása is van, nemcsak a k+f tevékenység. A sikeres innovációkhoz – és sokszor a „felfedezésekhez”, az invencióhoz is – ugyanilyen fontos a tapasztalatok és a személyes kapcsolatok révén megszerezhető, megtanulható gyakorlati tudás is. Ez a fajta tudás nem foglalható össze hiánytalanul cikkekben, kézikönyvekben, gyártási leírásokban: nem „kódolható” és nem „dekódolható”, ezért nem is terjeszthető gyorsan és olcsón „információként”. A hasznosításához egyrészt előzetes befektetés – tanulás – szükséges, másrészt azon személyek és szervezetek sokrétű együttműködése, akik között megoszlanak az egyes tudáselemek. A kölcsönösen előnyös együttműködést viszont sok tényező gátolja, tehát az állam feladata – a piaci kudarcok kezelésén túl – e rendszerbeli kudarcok enyhítése. Legelőször is feltárja, hogy milyen kudarcok alakultak ki. Például idejétmúlt műszaki-technikai megoldások, mérnöki megközelítések vagy szervezeti-vezetési módszerek rögzültek a vállalatoknál; vagy túl sok energiát fordítanak a meglévő megoldásokból elérhető haszon megszerzésére, ahhoz képest, amennyi erőforrást az új megoldások keresésére szánnak. Netán a szellemi tulajdonjogok túlzott szigora akadályozza az egyébként már megszületett új és jobb megoldások terjedését; vagy a szükséges irányváltást rossz beidegződések gátolják, és az eltérő normák, írott és íratlan szabályok miatt elégtelen a vállalatok és a kutatóintézetek közötti együttműködés.

Ebben a gondolatrendszerben nem kizárólag a k+f alapú műszaki innovációk ösztönzésére törekszik az állam, hanem sokkal szélesebb körben keresi a megoldásokat, s szélesebb eszköztárat vet be, mintha a piaci kudarcok elmélete alapján tervezné a beavatkozás módjait: az ágazati, területi és nemzeti innovációs rendszerek fejlődését segíti.

Lehetőségek teremtése

Legújabban már többen azt is felvetik, hogy az állam legyen kezdeményezőbb, ne érje be a piaci és rendszerbeli kudarcok enyhítésével, hanem a fontos szereplőkkel közösen próbálja befolyásolni a fejlődés irányát is. Támogassa új forrásokkal azokat a kfi tevékenységeket, amelyek az érintettek bevonásával meghatározott gazdasági, társadalmi, környezeti és egészségügyi problémák megoldásához, vagy új lehetőségek megragadásához járulnak hozzá. Az ilyen „nagy ügyek” közé tartozik például a klímaváltozás és a „klímamenekültek”, az élelmiszer-biztonság, a környezetszennyezés, a digitalizáció, a robotizáció és a mesterséges intelligencia, az idősödő társadalom, a kiberbűnözés, a terrorizmus, a hibrid háborúk, a kiemelt hatású betegségek és függőségek, egyes régiók leszakadása, bizonyos társadalmi csoportok kirekesztettsége.

Az EU-ban egyre inkább teret nyer ez az új lehetőségek megteremtését célzó szakpolitikai gondolkodás. Elsősorban abban különbözik a rendszerbeli kudarcok enyhítésére törekvőtől, hogy az érintettek bevonásával kezdeményező szerepet játszik a fejlesztési irányok meghatározásában, és arra is törekszik, hogy új szereplők léphessenek színre, akik új megközelítéseket próbálnak ki, és közülük a sikeresek megerősödjenek, új innovációs ökoszisztémákat hozhassanak létre az új megoldások fejlesztésére, gyártására és terjesztésére.

Erre hivatkozva az ITM újabb „innovatív” megoldást választott a Tématerületi Kiválósági Program meghirdetésével. Csakhogy a kormány nem új forrásokat mozgósítana, hanem jelentős mértékben az MTA-intézetek számára megítélt 2019-es költségvetési támogatásból finanszírozná a nyertes pályázók tevékenységét. A célokat – a „tématerületeket” – sem alapos előkészítés után, az érintettek bevonásával határozta meg, hanem két-három hét alatt, a rögtönzés nyilvánvaló jegyeit mutatva. Így fordulhat elő, hogy a matematikusok és a fizikusok csak az Ipar és digitalizáció tématerületén kutathatnának, a humán- és társadalomtudományi kutatók pedig a Kultúra és család tématerületén, azaz a társadalom nem létező „entitás” (elemzési szint) a program ki­írói szerint. Az már csak a hab a tortán, hogy nagyjából egyetlen sűrűn gépelt oldalon kell összefoglalni az adott tématerületre vonatkozó célkitűzéseket, a várható szakmai eredményeket, azok társadalmi-gazdasági hasznosulását. A pályázók 28 napot kaptak az „igénybejelentésük” elkészítésére – mindezek a vonások pedig azt sejtetik, hogy a kiíró is tudja, hogy nem a benyújtott „igénybejelentések” alapján hoz majd döntéseket.

*

Aligha kétséges: azt, hogy az eltérő indoklások és megoldások közül melyiket és milyen mértékben kövesse a magyar kormány, amikor megtervezi, hogy milyen kfi tevékenységeket érdemes ösztönözni és milyen eszközökkel, s hogy mi legyen az MTA-intézetek és az egyetemek szerepe a kfi folyamatokban, komoly szakpolitikai viták során kellene tisztázni. S hogy Magyarországon mikor lesz esély erre? Attól félek, először egy másik kérdést kell feltenni: lesz-e valaha ilyen párbeszéd?

A szerző közgazdász.

Neked ajánljuk