Kozmetikázni nem elég

Nemzetbiztonság, külpolitika és a Jobbik-veszély

Gulyás Gergelynek, a parlament fideszes alelnökének igaza lehet, amikor a Heti Válasznak azt nyilatkozza: a Fidesznek (ahogy egyébként a demokratikus ellenzék pártjainak is) a saját háza táján kellene először rendet tennie, s pusztán egy Jobbik-ellenes politikai és médiakampánytól sem egyik, sem másik politikai erőnek nem lesz több szavazója.

Gulyás üzenete mégis vérfagyasztó. Mégpedig azért, mert ebben az országban az elmúlt öt év során mindenki ellen fel lehetett lépni politikai kampánnyal, a politikailag irányított igazságszolgáltatással, az erőszakszervezetekkel, titkosszolgálati eszközökkel. Mindenki ellen, legyen civil, liberális, bármi. Úgy látszik, csak a szélsőjobb ellen nem lehet.

Pedig – bármennyire is bénító a tapolcai választás után mind nyilvánvalóbb Jobbik-veszély – érdemes tudatosítanunk, hogy számos szereplőnek számos cselekvési lehetősége van. Csakhogy a kártyák egy része nem a lefagyott magyar politikai elit kezében van. Lássunk tisztán: a Jobbik nemzetbiztonsági és hírszerzési eset, nemcsak külföldi szövetségeseink, de a magyar nemzetbiztonság és alkotmányvédelem számára is.

 

Amerika szeme

Ennek oka nem pusztán a párt külpolitikai irányultságában és Moszkvával ápolt bensőséges kapcsolatában keresendő, hanem a szervezet szélsőjobboldali jellegében: prominenseinek faji és nemzeti alapú gyűlöletkeltést alkalmazó kommunikációjában, valamint abban a személyi átfedésben, ami a párt tagsága és holdudvara, illetve olyan szélsőjobboldali mozgalmak és paramilitáris csoportok között lát­ható, amelyek evidens nemzetbiztonsági és a közrenddel kapcsolatos kockázatot jelentenek.

Mindez a párt politikusait és tagjait a nemzetbiztonság, illetve az alkotmányvédelem jogszabályban meghatározott érdeklődésének fókuszába helyezi. Ám ahhoz képest, hogy e nemzetbiztonsági érdeklődés a Jobbik 2003-as megalakulása óta folyamatos, eredményei – a Kovács Béla-ügy, vagy az az eset, amikor az előző ciklus elején négy jobbikos országgyű­lési képviselő fennakadt a nemzetbiztonsági átvilágításon – igencsak szerények.

Ebben bizonyára szerepet játszik az is, hogy a külső engedélyeztetéshez kötött adatgyűj­tési tevékenység különösen kényes ügy, ha célpontja egy parlamenti párt. A titkosszolgálatoknak ezt a tevékenységüket egyéb forrásból származó, de megbízható információkkal kell körülbástyázniuk. Emiatt az engedélyhez kötött információszerzési technikák alkalmazása nyilván visszafogottabb és korlátozottabb, s ennek egyenes következménye a relatív információhiány. Aláhúzva, hogy a korábbi Nemzetbiztonsági, jelenlegi Alkotmányvédelmi Hivatal (AH) tevékenységei közül a klasszikus kémelhárításról tudhatjuk a legkevesebbet: a Kovács Béla-ügy egyik tanulsága az informá­ció­hiány lehet. Meglehet, a szolgálatok valóban nem rendelkeztek több információval a Jobbik orosz kötődéseiről annál, mint amit Kovácsról az ügyészség rendelkezésére bocsátottak. Ha ugyanis többet tudtak volna, akkor legkésőbb a 2014-es helyhatósági választási hadjáratban azt is nyilvánosságra hozták és kijátszották volna – hisz a Fidesz a Kovács-ügyet is a szolgálatok készséges együttműködése mellett használta fel a Jobbikkal szembeni kampányeszközként. De azt sem zárhatjuk ki – akár a Kovács Béla-ügy, akár az egész Jobbik mint nemzetbiztonsági kihívás tekintetében –, hogy a magyar alkotmányvédelem épp az orosz szál miatt nem lépett fel határozottabban, s el akarta kerülni, hogy az esetleges tettenéréssel együtt járó diplomáciai bonyodalmakkal megterhelje a 2013–2014-ben már pompásan alakuló magyar–orosz kapcsolatokat. Azt pedig csak remélhetjük, hogy a Jobbikkal szembeni kevéssé eredményes nemzetbiztonsági felderítési tevékenység mögött nincsenek egyéb okok, és Magyarországon nincs olyan ideológiai rokonszenv vagy akár részleges átfedés az AH munkatársai és a szélsőjobboldali eszme szimpatizánsai között, mint ami Németországban drámai módon késleltette a Nemzetiszocialista Földalatti Mozgalom (NSU) tevékenységének felderítését.

A világ bármely országának jogszabályai azonban csak a saját hírszerző szervezeteik saját területükön, saját állampolgáraikkal szemben végzett tevékenység viszonylatában írják elő a különleges információszerzési technikák bírói és politikai kontrollját. A külföldi társszolgálatok kezét nem kötik ilyen jogszabályok – így a szövetséges szolgálatok közti együttműködés fontos terepe egymás állampolgárainak megfigyelése és az ebből származó informá­ciók cseréje. Vagyis e tekintetben a labda megfelelő hírszerzési kapacitásokkal és technológiai lehetőségekkel rendelkező nyugati szövetségeseink oldalán pattog. A kérdés pusztán annyi, ők látnak-e akkora veszélyt egy Jobbik kormányozta Magyarországban, hogy hírszerzési esetnek tekintsék a pártot, és ha igen, mit kezdenek majd a megszerzett információkkal.

 

Moszkva hangja és a német szálak

Ilyenek pedig vannak vagy lesznek. A Wa­shington és Budapest között tavaly ősszel kibontakozott konfliktus óta tudjuk: nyugati szövetségeseink, de az Egyesült Államok bizonyosan élénk hírszerzési tevékenységet tartanak fenn Magyarországgal szemben. Ez a jövőben csak erősödni fog – nem pusztán a Jobbik veszélyes térnyerése miatt, de azért is, mert lassan megbomlik a Fideszt az élesebb fellépéstől mindeddig megkímélő nemzetközi köz­meg­egyezés. Külföldi partnereink közül egyre kevesebben hiszik el, hogy a Fidesz a stabil kormányzás záloga, és csak ő képes útját állni a Jobbiknak és a szélsőjobboldali veszélynek. Ma már azt látjuk, hogy a Fidesz egyikre sem képes. A stabil kormányzás akadálya pedig nem a parlamenti többség hiánya, hanem – ami rosszabb – a párt tökéletes szellemi és tartalmi kiüresedése.

Nyilván senki nem fogja a jelenlegi bizonytalan magyar belpolitikai környezetben titkos-szolgálati eszközökkel siettetni a Fidesz bukását, hiszen ez a legrosszabb kimenetet is hozhatja. De az érdeklődés vélhetően nagyobb lesz, mint eddig. A jelenlegi magyar kormány azonban már csak azért sem feltétlenül partnere külföldi szövetségeseinek a Jobbikkal szembeni titkosszolgálati fellépésben, mert a 2018-as választások után a jelenlegi ellenségekből könnyen koalíciós partnerek lehetnek. Ha a külföldi szolgálatok komolyan veszik a Jobbik-veszélyt, jobban tennék tehát, ha a megszerzett információkat a független sajtó útján kiszivárogtatva hasznosítanák. Hiszen a szolgálatok közti információcsere csatornáján csak annak teremtenék meg a lehetőségét, hogy a Fidesz pillanatnyi érdekeinek megfelelően használhassa fel őket.

Ugyanakkor nem csak titkosszolgálati eszközök állnak nemzetközi partnereink rendelkezésére, ha befolyásolni kívánják a Jobbik politikai és kormányzati jövőjét. Ha Moszkva trójai falovaként tekintünk is a Jobbikra, érdemes a szemünk előtt tartanunk, hogy a párt Magyarország meghatározó politikai erejeként, netán kormánypártjaként is csak addig értékes Oroszország számára, amíg Magyarország az EU és a NATO tagja. Ezzel a Jobbik vezetésének is számolnia kéne: amit ők esetleg elveken nyugvó, sziklaszilárd stratégiai együttműködésnek hisznek, az Moszkva számára bármikor feláldozható, jelentéktelen politikai eszköz.

Mindazok a lépések, melyek csökkentik a szélsőjobboldali, oroszbarát erők kormányra jutásának esélyét Európában, csökkenteni fogják Moszkva érdeklődését e politikai erők felé, és a támogatását is. Talán naiv képzelgés – de épp ezért hasznos lenne valaminő európai konszenzus kialakítása az oroszbarát szélsőjobboldallal szemben. Egy széles politikai platform mind a Tanácsban, mind az Európai Parlamentben hiteles elrettentésként tudná hirdetni, hogy minden olyan tagországgal szemben, ahol az ilyen pártok hatalomra kerülnek, az EU automatikusan alkalmazni fogja az alapszerződés 7. cikkében foglalt szankciókat, az ország tanácsi szavazati jogának felfüggesztéséig bezárólag. Ez nemcsak arra teremtene alapot, hogy az unió felléphessen az ­európai alapértékeket megsértő szélsőjobboldali kormányok ellen, de magát az uniót is védené a tagállamon keresztül gyakorolt orosz befolyástól. Az persze nem biztos, hogy ez az óvintézkedés a választási eredményeket pozitív irányban tudná befolyásolni, de az esetleges koalíciós tárgyalásokra komoly hatással lenne – és már ez is több a semminél.

A helyzet alakítására természetesen magának a Jobbiknak van a legtöbb eszköze. A cukiságkampány, a néppártosodási célok, a nyitási szándék Németország irányába, mind azt a célt szolgálják, hogy a pártot múltja, kollektív identitása, politikusainak életrajza ellenére szalonképesebbé tegyék külföldön is.

E tekintetben több rossz hírrel szolgálhatok a Jobbik számára. Az egyik, hogy tőlük teljesen függetlenül, a Fidesz-kormányok áldásos ténykedésének köszönhetően a magyar politika a nemzetközi vizeken mély hitelességi válsággal küzd. Még ha a Jobbik középre húzása nem pusztán kommunikációs fogás lenne is, hanem valódi elvi és stratégiai irányváltás, mely mögött valódi, mély elköteleződés áll, nincs az a mértékadó nyugati partner, amely hitelt adna neki. A nyugat-európai mainstream pártok már csak a rájuk nehezedő társadalmi nyomás miatt sem tehetik meg, hogy olyan kétes, provinciális alakokkal mutatkozzanak, akiket a helyi sajtó vadkeleti nácikként ábrázol. Mindezekből egyenesen következik, hogy a Jobbik németországi nyitása kudarcra van ítélve. Ha netán a széljobb Német Nemzeti Demokrata Párt (NPD) felé óhajtanának lépni, sokra nem mennének vele, csak a náci imázst erősítik tovább. Az Alternatíva Németországért (AfD) – bármennyire is sikersztori magyar szélsőjobbos olvasatban – ugyancsak belpolitikai karanténban ül, ennélfogva a Jobbikot sem tudja kimenteni az elszigeteltségből. Azt is érdemes szem előtt tartani, hogy az AfD a tartományi választásokon elért 6–10 százalékát kizárólag a német társadalomban felgyülemlett protestpotenciálnak köszönheti: a párt maga politikai és szervezetszociológiai értelemben amatőr rémálom, hozzá képest a Jobbik maga a megtestesült professzionalitás.

 

Az EU forrásai

Ne tévesszen meg senkit az EU-nak az elmúlt öt év során a Fidesszel szemben mutatott gyengesége. A Jobbik esetében egészen mások lennének a megfontolások: a párt 2018-as győzelmét olyan szankciók követnék, mint amilyeneket Ausztriának kellett elszenvednie Haider 2000-es kormányba emelése után.

De Vona eldöntheti, hogy milyen Magyarország miniszterelnöke kíván lenni, ha a botor magyar nép esetleg azzá teszi. Ha az unióval szembeni utat választja, legfeljebb négy éve van – az unió kohéziós forrásaira ugyanis még a Fidesznek is szüksége van rezsimjének fenntartásához. A Jobbik számára hosszabb távon egyedül járható út viszont idegen attól a világtól, amelyben a jófejség legmagasabb rendű kifejeződése a Facebookra feltöltött szelfi valamely orosz politikussal. A sikerrel kecsegtető stratégia csak az lehet, ha fű alatt, diplomáciai csatornákon megpróbálnak még jó időben „kiegyezni” a meghatározó nyugati partnerekkel, s kialakítják azokat a feltételeket, amelyek teljesülése esetén Berlin vagy Washington tolerálni tudná Vona kormányzását. Ehhez a pártelnöknek fel kell adnia mindent, ami akár csak nyomokban emlékeztet a párt szélsőjobbol­dali jellegére. Fel kell adnia orosz elkötelezettségét, s ezzel együtt el kell végeznie pártja valódi nácitlanítását, még ha áruló lesz is, és elveszti tagsága és szavazótábora nagy részét. És igen, lesz új szélsőséges párt a Jobbiktól jobbra – cserébe azért a lehetőségért, hogy a Jobbik átvehesse a jobbközép és a bizonytalan szavazókat a Fidesztől, s ha esetleg kormányra kerül, tolerált és ne ostromlott helyzetben találja pártját, kormányát és Magyarországot. Nem lesz hiteles a váltás, de nagyon elkeseredettnek és provinciálisnak kell lenni ahhoz, hogy tartalmi értelemben bárki is hiteles kormányképes alternatívának láthassa a Jobbikot. A 2018-ig hátralévő minden időre, fájdalmas vallomásokra, fontos szimbolikus gesztusokra, konzekvens kommunikációra, alapos személyi tisztogatásra és garanciákra lesz szüksége ahhoz, hogy Berlinben vagy Washingtonban elfogadják, és ne opponálják a Jobbik jelentette politikai opciót.

A szerző politológus, a Német Külpolitikai Társaság (DGAP) elemzője.