A régi idők harcai
„Tüneményes júniusi nap volt 1999 júniusában. Leálltak a bombázások, a szirénák elnémultak, aláírták a kumanovói tűzszünetet. (A macedónai Kumanovóban aláírt egyezség értelmében a Szerbiát sújtó NATO-bombázások beszüntetéséért cserébe Slobodan Milošević szerb elnök kivonta a szerb rendőri és katonai erőket Koszovóból – a szerk.) Az Orosz Cárhoz címzett étterem teraszán ülök és várom a Minisztert… A bombázások két és fél hónapja alatt számtalan esetben beszéltünk. Drámai pillanatok is voltak. Mint például a Belgrádi Televízió épületének bombázásakor. Egy egyetemi kar épületében volt a kihelyezett irodája. Felajzottan mesélte, hogy tévés újságíró édesanyja az épületben volt. »Te tényleg nem tudtad, hogy bombázni fogják a tévé épületét?« – kérdeztem tőle. »Nem« – esküdözött és felsorolta azokat, többek között a televízió igazgatóját, akik tudták, de nem szóltak az ottrekedt és szörnyethalt 16 dolgozónak. »Nekik – mutatóujjával az égre mutatott és a Házaspárra (Milošević és felesége, Mira Marković – a szerk.) gondolt – minél több áldozat kell«.
A Miniszter az Orosz Cárhoz kétéves fiával érkezett, aki az asztalok között matatott. »Vojislav Šešelj visszataszító, vulgáris ember. El sem tudják képzelni, milyen ember ez. Szégyellek vele az utcán sétálni, mert a legmocskosabb szavakkal szólítja le a nőket!« – fakadt ki a Miniszter.
Nem hiszek a fülemnek. A béke ennyire bomlasztóan hatna a radikálisokra?”
Rade Radovanovićnak, a Szabad Európa Rádió akkori belgrádi tudósítójának az emlékirataiból idéztem. A Miniszter természetesen maga Aleksandar Vučić, aki akkortájt a tájékoztatási tárca feje volt a fekete-vörös koalíciós kormányban, melyben a vörösek a Milošević-féle szocialisták, a feketék pedig a Šešelj-féle radikálisok voltak (Szerb Radikális Párt, SRS). A fekete ebben az esetben, mondjuk ki, fasisztát jelentett. (Vojislav Šešelj, a pártelnök ekkoriban a belgrádi törvényhozás alelnökeként szolgált – a szerk.)
Amikor a Milošević–Šešelj páros úgy 1998 és 1999 fordulóján elhatározta, hogy mindenáron (főleg holttestek árán) végképp megszabadul a koszovói albánoktól, és így 1999 márciusában háborúba keveredett a NATO-val, az ifjú radikálisra, Šešelj vajda politikai csemetéjére nem kisebb feladat hárult, mint hogy megfékezze az ellenséges propagandát, azaz állítsa meg a Reuterst, a nemzetközi hírügynökséget. Ez ugyan nem jött össze, de az általa kreált médiatörvény drákói szigorral cenzúrázott, félemlített meg és juttatott börtönbe újságírókat. Néhány korábbi háborús nyilatkozatával együtt ez volt Vučić karrierjének legsötétebb korszaka.
De Rade Radovanovićtyal kesztyűs kézzel bánt. Sőt, belső párttitkokat is sejtetett vele, és éreztette, hogy mennyire megveti Szerbia akkori urait, a Milošević-házaspárt és féktelenül uszító pártbéli főnökét, Šešeljt. S hogy miért? Az amerikai Szabad Európa Rádiónak a bombázások alatt hatalmas volt a hallgatottsága (az akkori szerb vezérkari főnök emlékirataiban bevallotta, ők is a SZER-t figyelték), de mégiscsak az ellenség rádiója volt. Ennek ellenére Vučić már akkor úgy mérte fel, hogy nem érdemes csak egy kapura játszani. A jövőre is gondolni kell. És a jövő el is jött.
A vörös-fekete koalíció nem élte túl a NATO-bombázások következményeit, hiába hirdetett, mint annyiszor korábban, fényes győzelmet. Bő egy évvel később, 2000 októberében félmillió ember vonult a belgrádi parlament elé. Egy kicsit gyújtogattak, majd Zoran Djindjić meg a többi ellenzéki alkut kötött a titkosszolgálattal, és megbukott a Milošević-rendszer. Tájékoztatási miniszterünk is munka nélkül maradt.
Pedig addig ütemesen ívelt felfelé a karrierje. A radikálisok közé 1993-ban lépett be, s olyan jól muzsikált, hogy két évre rá már a szervezet főtitkára lett. De miért választotta a 20. század végén egy belgrádi fiatalember a szélsőjobbos pártot? Dúltak a délszláv háborúk, és dúlt a háborús uszítás. Előkaparták a II. világháborús és a még korábbi gyűlölködést, amelynek hatásai máig érezhetők minden jugoszláv utódállamban. Vučić felmenői közül páran a horvát fasiszták, az usztasák áldozatává váltak, például az apai nagyapja, akinek a családja az üldöztetés miatt a boszniai Bugojno környékéről Belgrádba vándorolt. Aleksandar apja már a fővárosban született, édesanyja, Angelina a vajdasági Becsén. Angelina korábban az Újvidéki Televízió belgrádi tudósítója volt. Tizenöt évig kollégák voltunk – ő volt az a tévés újságírónő, aki a televízió belgrádi székházának bombázása előtt az épületben tartózkodott.
Az ifjú Vučić jogi tanulmányai után egy évig az angliai Brightonban tanult angolul, majd újságírásra adta a fejét. Nem másutt, mint Paléban, a boszniai szerbek „fővárosában”, ahol alkalma volt interjút készíteni Radovan Karadžićtyal és sakkozni Ratko Mladićtyal. Innen vezetett az út Šešeljhez és a radikálisokhoz. A délszláv háborúk idején tiszteletét tette a horvátországi szakadár szerbeknél, a szerb képviselőházban pedig a srebrenicai mészárlás idején, 1995 júliusában azt találta mondani a pulpitusról, hogy „ha ti megöltök egy szerbet, mi megölünk száz muszlimot”. Innen az út a miniszterségig már egyenes volt.
A deradikalizálódás ösvényein
Amikor a 2000. októberi „buldózer forradalom” után megalakul a Djindjić-kormány, néhány rövid pillanatig úgy tűnt, hogy Szerbiában is megtörténik a rendszerváltás; Miloševićet 2001 áprilisában a szerb kormány letartóztatta, nyár elején kiadta a Hágai Nemzetközi Törvényszéknek. Ám a remény 2003. március 12-én, a mártír miniszterelnök meggyilkolásával szertefoszlott. Djindjić pártja, a balközép Demokrata Párt tovább kormányoz, de az utód Boris Tadić még csak halvány árnyéka sem Djindjićnek.
Közben nagyot fordult a világ a radikálisokkal is. A magát „csetnikvajdának” stilizáló Šešeljt 2003 februárjában ökörsütés és meztelen keblű műnépdal-énekesnők hangzavara búcsúztatta – önként utazott Hágába, ahol az ügyészek már nagyon várták. Pártja odahaza még egy kicsit hősként tiszteli, de a lázongó vezérkar, azaz a párt második embere, Tomislav Nikolić és a harmadik, Vučić az Európai Unió elleni vagy melletti állásfoglalást kikényszerítő parlamenti szavazást kihasználva először külön frakciót alapítanak (Napred Srbijo!, azaz Előre Szerbia!), majd létrehozzák a Haladó Pártot. Šešelj Hágából kiátkozta őket, de miközben az eredeti radikális párt marginalizálódott, a haladók a demokraták legkomolyabb ellenfelévé váltak. Egy óvatlan pillanatban Tadić előre hozott választásokat írt ki, s a haladók elnöke, Tomislav „Sírásó” Nikolić, ha hajszállal is, de megverte. Ebben szerepet játszottak azok a szerb liberális értelmiségiek is, akik meghirdették a fehér cédula akciót, vagyis a szavazástól való távolmaradást, mondván: nagyot csalódtak a demokratákban, de Nikolićra mégsem voksolnának. (Nikolić ragadványnevét, a Grobart a ’90-es évek elején Kragujevacban betöltött önkormányzati állásának köszönheti: ő volt a helyi temetkezési vállalat igazgatója.)
Az államfő a párt vezetését Vučićnak adta át. Vučić a haladók és a szocialisták közös kormányában 2014-ig ugyan csak miniszterelnök-helyettes, de valójában már ekkor ő irányít; Ivica Dačić szocpárti kormányfőnek vajmi kevés a beleszólása a kormány ügyeibe. Vučićék 2014-ben előre hozott választást kényszerítettek ki, hogy lerázzák a Milošević-klón Dačićot. A haladók abszolút többséget szereztek, Dačićot mégis beveszik a kormányba, ahol külügyminiszterként működhetett. Már amennyire – a miniszterelnök a külpolitikát se bízta másra.
Az egyeduralkodó
Vučić különleges kommunikációs összképpel szolgálja és – teljes nyugalommal állíthatom – szórakoztatja a szerb társadalmat. Minden alkalmat megragad, hogy mikrofon és kamera előtt lehessen, mindenhol felbukkan, ahol az embereken segíteni kell. Hótorlaszok közül kiment egy kisfiút, és a saját karjában cipeli a helikopterig. Árvíz esetén is helytáll. Egyetlen vezérfonal fedezhető fel megnyilatkozásaiban: olyan embernek tűnjön fel, aki éjt nappallá téve küzd a szerb emberekért, és akit emiatt valakik állandóan gáncsolnak. A magányos harcos nap nap után sziszifuszi erőfeszítéseket tesz. Már nem is nagyon tudni, miért fontos a küzdelem, az állandó figyelem. Viszonya az újságírókkal ellentmondásos. Képes vitába bocsátkozni a szerb közszolgálati televízió munkatársával, de azonnali leváltással fenyegeti meg honvédelmi miniszterét, amikor az szexista megjegyzést tesz egy riporternőre. (A miniszter végül több hónap múlva kényszerült távozni, az után, hogy az újságírók minden nagyobb városban folyamatosan tüntettek.) Nem a köztévé a kedvenc médiuma, hanem a Pink kereskedelmi televízió, meg az Informer című bulvárlap. Bármiről legyen is szó, az Informer véleménye a hivatalos vélemény, mérget lehet venni rá.
Közben egyengeti Szerbia ügyeit. Egy dolgot feltétlenül a javára kell írni: lerázta Szerbia válláról a hazafias nyűgöt, Koszovót. Olyan szerb kormány nem lesz, amely elismerné a „szerb állam bölcsőjének” függetlenségét, de Vučić megegyezett a koszovói albánokkal, és úgy-ahogy normális viszonyokat teremtettek a tartományban. Ezt baloldali kormány soha nem tudta volna megtenni; ha csak megkísérli, azonnal elsöpri a népharag. Vučić simán, egyetlen komolyabb tüntetés nélkül elintézte. Politikusi sikere volt az is, amikor a kormány a költségvetés lyukait betömendő 15 százalékkal csökkentette a nyugdíjakat – és senki még csak nem is pisszent. Komolyabb korrupciós ügyei eddig nem voltak, 2012 óta úgy havi ezereurós fizetése van, egy egyszobás lakás szerepel a nevén. A KRIK nevű korrupcióellenes honlap szerint családtagjainak öt ingatlanja van a fővárosban, ami Kelet-Európában nem veri ki a biztosítékot. Sehogyan sem sikerül viszont megoldani a romos szerb gazdaság gondjait. Hiába a tömegvakítás nagyszerűbbnél nagyszerűbb külföldi befektetőkkel (arab sejkek és a többiek), Szerbia még a Balkánon is a sereghajtók között van. És lesz még sokáig.
Külpolitikai szempontból Szerbiát, ahogy mindig, most is különös kettősség jellemzi: gyakorlatias szempontokból a Nyugat, az uniós tagság a cél, de a szerbek többségének a szíve Moszkvához húz. (Aki akarja, magyarázhatja ezt történelmi okokkal meg a szláv szolidaritással, de a propagandát sem szabad figyelmen kívül hagyni.) E dilemmát a szerb hatalom a jó rendőr, rossz rendőr stratégiával próbálja megoldani. Az egyik pólus a maga mindent felülíró oroszbarátságával Nikolić államfő, akinek hajbókolása Putyin elnök legutóbbi belgrádi látogatásakor groteszk méreteket öltött.
A nyugatos szerep Vučićnak jutott. Kedvenc politikusának Angela Merkelt tartja, követi is sok mindenben, például a menekültügyben. Szomszédságpolitikájában is a megbékélés igyekezete látszik: tavaly júliusban, a mészárlás 20. évfordulóján elment a srebrenicai áldozatok sírhelyéhez. A beszéde alatt bosnyák szélsőségesek kövekkel dobálták meg, úgy kellett kimenekíteni; aztán novemberben elment még egyszer. A gesztust Srebrenica polgármesterétől a Srebrenicai Anyák civil szervezeten át a bosnyák államelnökig, Bakir Izetbegovićig sokan elismerték. A horvátok akadályozni akarják Szerbia uniós csatlakozását (leginkább a szerbiai horvátok nem kielégítő kisebbségvédelme miatt), de Vučićék ezt is józanul igyekeznek kezelni (ha kicsit sértődötten is). Orbán Viktor kormányával meghitt a barátság: Németh Zsolt, Szijjártó Péter és maga Orbán Viktor is látványosan a Vučić-párt mellett kampányoltak az elmúlt hetekben. A szerb miniszterelnöknek szüksége van a magyar ikebanára is, a Vajdasági Magyar Szövetség – amely eddig négy államtitkárt adott – az új szerb kormányban is benne lesz, bárhogyan is szerepel a választásokon. Ennyit megér, hogy cserében Magyarország támogatja az unióban Szerbiát.
*
De vajon megéri-e a szerbeknek? A fiatalokat túlságosan nem izgatja a politika, magyar, horvát és mindenféle megszerezhető útlevéllel tömegesen vándorolnak Nyugatra. Az idősebbeket, akiknek volt alkalmuk végigszenvedni a délszláv háborúkat, megrémiszti, hogy Vučić sleppjeként visszatértek a politikai színtérre a vérengzésekért, a hiperinflációért, a lerongyolódásért felelős alakok. Ők, alternatíva hiányában, inkább nem mennek el szavazni. A többiek, a többség elmegy, mert ők elhiszik még mindig: a szerbek csak az igazságukért harcoltak, Srebrenica meg sem történt, Mladić és Karadžić pedig népi hősök. Vučić valóban nagy utat tett meg Šešelj fekete köpenye alól az uniós csatlakozás bajnokának mezéig – mégis e tömegek kedvence maradt.
