Király László György

Papírgyűjtés Panamában

Mi a baj az offshore-ral?

  • Király László György
  • 2016. május 14.

Publicisztika

A Panama-akták napvilágra kerülésével újra a figyelem középpontjába kerültek az offshore cégek. A Mossack Fonseca ügyvédi iroda által alapított vállalatok tulajdonosai vagy a hozzájuk köthető személyek között számos ismert név is felbukkant, köztük jelentős politikai potentátoké. Azóta sokan magyarázkodnak, az izlandi miniszterelnök lemondott, és David Cameront is erősen támadják. De miért? Törvénytelen dolog lenne külföldi céget tulajdonolni? Nem, nem az. Akkor tulajdonképpen miért is a pánik a nyilvánosságra került nevek miatt?

Mit fizet, mit nem fizet?

Nehéz megmondani, hogy egy létező és logikus adókonstrukciót használtak ki a pénzük elrejtésére törekvő vállalatok és magánszemélyek, vagy épp az ő igényük hozta létre a világ számos országában ezt a formát. A lényeg, hogy létezik, és minden ellenirányú törekvés dacára burjánzik az adóparadicsomokban létrehozható sajátos vállalkozási formák gazdag vegetációja.

A dolog rejtett természetéből következően nemigen vannak adatok, de a nagyságrendet jól érzékelteti az a 2007-es világbanki becslés, amely 1000–1600 milliárd dollárra teszi azt az országok közötti pénzmozgást, amelynek célja a megszerzett jövedelem elrejtése különféle hatóságok elől. Az adóveszteséget pedig, amely emiatt éri a költségvetéseket, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) szakértői 2015-ben 600 milliárd dollárra becsülték. (Ez az összeg nagyjából akkora, mint Svédország teljes GDP-je.) Az IMF-tanulmány szerint az így saccolt hiány egyharmada a fejlődő országokban keletkezik, ami azt mutatja, hogy e tekintetben nincsenek lemaradva a vezető gazdasági hatalmaktól, lévén, hogy nagyjából a világ éves GDP-jének is ekkora hányadát állítják elő.

Az offshore cég fő jellemzője, hogy abban az országban, ahol alapították, nem végez tevékenységet. Tekintettel arra, hogy az adózás úgy is felfogható, mint az infrastruktúráért, vagy általában véve az állami szolgáltatásokért fizetendő díj, egyes államok úgy döntöttek, hogy ha csak a székhelye van náluk a vállalkozásnak, akkor nem is kell céges nyereség­adót fizetnie helyben. Vagy csak nagyon keveset. Lehetnek persze speciálisan fizetendő költségek, de az adott államnak már az is megérheti, ha náluk van bejegyezve egy tőkeerős cég, hisz ezzel is van annyi adminisztrációs költség, ami megélhetést nyújt számos polgárának. (A rossz nyelvek szerint ezen polgárok között nagy számban vannak a helyi hatalom és adminisztráció csúcsán tartózkodó személyek és családtagjaik.)

Persze attól még, hogy a székhely országban nem kell adót fizetni, még a tevékenység végzésének helye szerinti országban előírhatják ezt a vállalkozásnak. Nyilván nehéz ezt megoldani olyan esetekben, amikor maga a tevékenység is kiterjed több országra (akár az egész világra), és még azt sem könnyű megállapítani, tulajdonképpen hol is keletkezett a profit. Ez a helyzet például a nagy internetes szolgáltatókkal. (Erről lásd korábbi interjúnkat: „Ezek a pénzek továbbra is el fognak folyni”, Magyar Narancs 2016. február 25.)

De még ha kellene is adót fizetni akár a székhely, akár a tevékenység végzésének helye szerint – a tulajdonosoknak már az is megérheti a költséget és a fáradságot, hogy az off­shore cégek világában nem könnyű kideríteni a valódi tulajdonosok kilétét. Épp ez teszi oly népszerűvé ezeket egyes nagyvállalkozók, politikusok, továbbá a bűnözők és a terroristák köreiben. És persze ettől lesznek mindjárt gyanúsak az érintett közszereplők. Vajon mi oka lehet valakinek valamely egzotikus ország sajátos viszonyai között céget alapítani olyan tevékenységre, amit sokkal egyszerűbben végezhetne egy hazai társasággal?

Az egyszerűbb esetben csak az adóhatóság elől szeretné biztonságban tudni a polgár a pénzét. Nem elsősorban azért, hogy a vállalkozásából származó jövedelme után ne a helyi szabályok szerint kelljen adóznia, hanem főleg azért, mert nem akar személyi jövedelem­adót és egyéb járulékokat fizetni az amúgy is vélhetőleg a feketegazdaságból származó jövedelme után. De van egy másik csoportja is a privát jövedelmüket ilyen módon homályban tartani igyekvőknek. Persze nekik is jól jön, hogy nem kell adózni a kitelepített pénzek után – de még ennél is lényegesebb, hogy az offshore befektetés esetén jó esetben otthon ki sem derül, hogy ez a pénz létezik. Már az egyszerű, hétköznapi sikkasztásból vagy egyéb bűncselekményekből származó „bevételeket” is célszerű pihentetni valahol – ha pedig a bevétel forrása valamiféle hatalmi korrupció, egyenesen kívánatos, hogy az érintett közszereplő makulátlanságának a látszata sokáig fennmaradjon. Aztán majd idővel a családtagok, ismerősök, korábbi katonatársak környékén csodás gazdagodásnak lehetnek szemtanúi azok, akik figyelnek az ilyesmire.

Ezért van az, hogy hiába törvényes például egy Szamoa-szigeteki bejegyzésű vállalkozást panamai segítséggel létrehozni, a közvélemény – túl azon, hogy politikai szereplő esetében sokkal érzékenyebben reagál a közterhek alóli kibújásnak még a kísérletére is – eleve azzal a feltételezéssel él, hogy a külföldön befektetett pénz származása körül sincs minden rendben. A politikusoknak és a kiemelt státuszú köztisztviselőknek ezért nem fér bele az offshore cégek tulajdonlása. (Amikor e sorok szerzőjét 1996-ban a NAV akkori elnöke megbízta az egyik megyei igazgatóság vezetésével, felhívta a figyelmét arra, hogy – habár törvény nem tiltja – nem lenne szerencsés, ha tulajdonosként jövedelmet szerezne bármilyen üzleti céllal létrejött társaságtól, úgyhogy amilyen gyorsan csak lehet, szálljon ki korábbi cégéből. S még hozzátette: „Amíg adóhivatali vezető vagy, lottószelvényt se vegyél. Ha nem nyersz, akkor minek. Ha meg nyersz, úgysem hiszi el senki, hogy csak szerencséd volt.”)

Nincs mit tenni?

 

Az adóparadicsomok ellen régóta igyekeznek fellépni a gazdag országok, amelyek jelentős veszteséget szenvednek a formailag törvényes vagyonkimentések miatt. Ez a törekvés összességében kevés sikert hozott, de a világ gazdasági életébe jobban integrálódott országok esetében a – gyakran nem hivatalos – nyomásnak van némi eredménye. Néhány éve még nem gondoltuk volna, hogy Svájc hajlandó lesz feloldani a banktitkot, és tájékoztatni fogja a tulajdonosok nemzetisége szerinti hatóságokat a számlák tartalmáról. Uniós taggá válásuk után Málta és Ciprus is sokat szigorított a nehezen követhető cégek alapításán. Az olyan távoli kis országokat viszont, mint a Kajmán-szigetek vagy Mauritius, legfeljebb azzal lehetne ijesztgetni, hogy nem mennek oda nyaralni a pénzügyminiszterek. A hivatalos szervek persze igyekszenek fellépni a pénzek offshore cégekbe menekítése ellen, de a kölcsönös információcsere fontosságának hangsúlyozásán kívül átfogó eredményről nem lehet beszámolni. Most éppen Panamát támadják: az OECD egyik vezetője az adózási átláthatóság erősítését célzó törekvések utolsó nagy kerékkötőjének nevezte az országot, a francia pénzügyminiszter pedig javasolta, hogy tegyék fel (valójában vissza) arra a feketelistára, amelyen az adózási kérdésekben nem együttműködő országok szerepelnek. A panamai kormány is jelezte, hogy kész áttekinteni ezt a kérdést – sokadszorra, és nyilván szigorú intézkedéseket hoz, amelyek aztán fellazulnak hamarosan, és addig is csak annyit érnek el, hogy átmenetileg máshová helyeződik az offshore nagyüzem központja.

Amíg léteznek szuverén államok a világon, amelyek olyan törvényeket hoznak saját hatá­rai­kon belül, amilyeneket akarnak, mindig lesznek közöttük olyanok, amelyek a valós piaci igényeket követve, méltányos díjazásért adóparadicsomot és remek pénzügyi búvóhelyet kínálnak az érdeklődőknek. De maradtak közkedvelt helyek a fejlett világban is, ahol könnyű cégek, alapítványok és vagyonkezelő társaságok mögé rejtőzni. Ilyen az Egyesült Államok több állama is (a legismertebb Dela­ware), vagy az Egyesült Királyság egyes részei. Jól ismertek az egyetlen postafiókból álló Man-szigeti cégek, de több felsorolásban London City is az adóparadicsomok között szerepel.

A Panama-aktákból is látjuk: elég csak a felszínt megkaparni, és máris kiderül, hogy milyen sokan érintettek azok közül is, akik a megfelelő döntések meghozataláért lennének felelősek. A kiút tehát nem a menedékek bezárása – bár kétségkívül némi eredményt hozhat, ha megnehezedik az elrejtőzés. Az érdemi megoldást azok a kontrollmechanizmusok jelenthetnék, amelyek a pénz elköltését figyelik. Az, ha a kellő felhatalmazással és erővel rendelkező nemzeti hatóságok megkérdeznék, hogy miből épül tornacsarnok méretű családi háza az eladdig csupán képviselői jövedelméből élő politikusnak, vagy miből alapítja sokadik cégét a mindig veszteséges vállalkozó. És nem elégedne meg azzal a válasszal, hogy segítenek a szülők és a barátok.

De ne legyünk naivak. Létezhet-e olyan állami szervezet, amely váratlanul megjelenik mondjuk az állítólag szintén érintett orosz elnöknél, és kérdéseket tesz fel családtagjai és régi barátai panamai befektetéseivel kapcsolatban? És az Egyesült Királyság vagy Izland miniszterelnökénél? A magyar (mindenkori) kormánypárti képviselőnél? Kétség sem fér hozzá: a legjobb megoldás a demokratikus alapokon álló, tisztességes politikai kontrollmechanizmusokat működtető, szakmailag kompetens közigazgatás lenne. Addig is, amíg mindenütt beköszönt ez az idő, marad a mostani megoldás. Tisztességes tényfeltáró újságírók és egészséges érzületű szavazók.

Neked ajánljuk