Akadtak, akik hiteltelennek és ízléstelennek mondták Orbán Gáspár kitárulkozását, személyes hitének vállalását a nagy nyilvánosság előtt, mások nevetségesnek tartották a mobiltelefonnal a kezében Isten országát felemlegető fiatalembert. Voltak, akik a politika újabb manipulációját érték tetten a videóban – mintha csak a miniszterelnök adta volna a szavait hitvalló fia szájába. Megint mások méltatlannak és elfogadhatatlannak nevezték Orbán Gáspár hitvallásának indulatos megtámadását, s az „apák és fiúk” elborzasztó, ám a hazai politikai kultúrában megannyiszor alkalmazott érvkészletének beemelését a fenti kontextusba: ők úgy vélték, hogy az ellenzők valójában Orbán Viktort igyekeztek támadni, s ennek eszközéül használták fel a fiát.
Lehet-e, méltó-e, szükséges-e, vagy olykor elkerülhetetlen-e támadni a másik ember hitét? Mit kezdjünk a nagy nyilvánosság előtt kitárulkozó s a többség által a magánszférába utalt lelki-hitbéli megnyilvánulásokkal? Felelős-e az apa felnőtt fiának hitvilágáért, s felelős-e a fiú apjának politikai pályájáért?
A szöveget ismerni kell
Mindenekelőtt szögezzük le: Orbán Gáspárt kizárólag saját jogán érdemes megszólítani, hisz felnőtt, azaz önmagáért és cselekedeteiért felelős magyar állampolgárként, minden bizonnyal saját szabad akaratából osztotta meg a nyilvánossággal vallási nézeteit. S egyúttal a vallások történetéből jól ismert és gyakorolt missziós tudattal és elkötelezettséggel törekedett arra, hogy újabb híveket leljen saját gyülekezete számára. Ezzel semmilyen bűnt vagy törvénybe ütköző cselekedetet nem követett el, mindössze élt az Alaptörvényben is biztosított vallási és lelkiismereti szabadságával, amelynek értelmében „mindenkinek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához”, mely jog magába foglalja azt a szabadságot is, hogy vallását „akár egyénileg, akár másokkal együttesen, nyilvánosan vagy a magánéletben kinyilvánítsa vagy kinyilvánítását mellőzze, gyakorolja vagy tanítsa” (Alaptörvény, VII. cikk).
Felületes és átgondolatlan viszont az az állítás, miszerint a három fiatalember szűkebb közönségnek szánta csupán a videón elhangzó üzenetét, ám azt egy bulvárlap önkényesen és galádul osztotta meg a szélesebb nyilvánossággal. A Bors döntése sajtóetikai összefüggésben természetesen vita tárgyát képezheti, ám jogi értelemben nem kérdőjelezhető meg. A lap egy eleve a nyilvánosságnak szánt üzenetet „nagyított fel”, „szélesített ki”, s nem egy titokban lehallgatott, privát beszélgetést tárt a nyilvánosság elé. Épp olyan ez, mint amikor egy kis példányszámú, helyi érdeklődésre számot tartó újság egy hírét – ilyen-olyan megfontolásból – egy nagy példányszámú lap átveszi, s jóval szélesebb olvasói réteghez juttatja el. Ráadásul minden missziós szándék és elkötelezettség, valamely vallási tanítás terjesztése magától értetődően mások felé irányul, s ezért célja a minél szélesebb közönség. Értelmetlen lenne, ha Pál apostol egyik-másik levelére azt mondanánk, hogy ez csak a rómaiakat, az csak a korintusiakat, amaz pedig csak a kolosszeieket illeti, kizárólag az ő szűkebb közösségükre tartozik, senki másra, még akkor sem, ha Pál a maga idejében a nyilvánosság sokkal korlátozottabb formáival számolhatott.
Orbán Gáspárt hitében vagy hitének megvallásában támadni tehát tisztességtelen és értelmetlen. Ugyanakkor a videón megismert vallomás tartalmaz teológiai vagy vallásbölcseleti szempontból megvitatható elemeket; például az a része, amely arról szól, hogy Isten rövidesen megváltoztatja a várost, az országot és Európát. Keresztény szempontból jogos ellenvetés lehet az, hogy a monoteista vallások (zsidóság, kereszténység, iszlám) egy Istene – szemben a görög vagy római világ számtalan helyi istenségével – térben és időben nem korlátozható. Az evangéliumi üzenet univerzális, egyetemes, s nem ér véget sem egy város, sem egy ország, sem Európa geográfiai határánál. (Maga a katolikus – katholikosz – szó is egyetemest jelent.) Ugyanezért lehet problematikus sok hívő számára az, amikor – teszem azt – egy katolikus templomon nemzeti trikolórt lenget a szél, mintha Jézus üzenete csupán egyes, netán erre hivatott és méltó országoknak szólna, s nem az egész emberiségnek.
Kérdéses lehet az Orbán Gáspár által emlegetett „Isten országa” (baszileia tu theu) fogalma is, amely mind a héber Biblia, mind az Újszövetség lapjain felbukkan, s amelynek eljöveteléről, eljövetelének idejéről, formájáról és módjáról komoly nézetkülönbségek vannak, bibliai hangsúlyeltolódások, s különféle, biblikusan megalapozott teológiai álláspontok ismertek. (Végső soron a zsidóság és a kereszténység teológiai útjainak elválását is itt kell keresnünk.) Így aligha kerülhetők meg azok a hitbéli nézetek, amelyek szerint Isten országának közelsége (Márk 13,29 – görögül eggüsz) nem időbeli, temporális értelemben merül fel, hanem az üdvtörténeti kiteljesedés formájában. Ezért is írhatta Pál apostol, hogy „mi élők, akik az Úr eljöveteléig életben megmaradunk, nem előzzük meg az elhunytakat. (…) Ami az időt és az órát illeti, testvérek, arról nem szükséges írnom. Magatok is pontosan tudjátok, hogy az Úr napja úgy érkezik el, mint éjjel a tolvaj” (Tesszalonikaiaknak írt első levél 4,15-5,2); vagyis embernek láthatatlanul, érzékelhetetlenül. Ám a tárgyban hirdetett vallási-hitbeli nézetek súlyos konfrontációja dacára az sem véletlen, hogy a vég siettetőit, „sürgetőit” mind a zsidó, mind a keresztény hagyomány egyaránt elutasította, s őket zsarnokoknak, kegyetleneknek (héberül aricim) nevezte.
Minden olyan vallásban, ahol a hit tárgya alapvetően az egy Istennek, Isten kinyilatkoztatott szavának foglalataként számon tartott, szentként tisztelt és kanonizált szövegben jelenik meg, Isten kinyilatkoztatott szava kizárólag értelmezésekben, egymásnak olykor ellentmondó vagy egymással polemizáló narratívákban válik megragadhatóvá. A hit az elfogadás bizalmi aktusán alapul, a ráción túlin, amely kizárólag értelmezésekben, kommentárokban, exegézisekben, különféle hermeneutikai eljárások nyomán kapja meg jelentését. Interpretációs vitának persze lehet helye és értelme, de csakis akkor, ha rendelkezésre állnak a hozzá szükséges feltételek – mindenekelőtt az adott szent nyelvben való jártasság, továbbá a vonatkozó történeti, néprajzi, nyelvtörténeti, irodalmi, tudománytörténeti ismeretek. A szöveg értelmezése szövegismeret nélkül aligha lehetséges. Ennek hiányában ugyanis nem „eltérő” interpretáció születik, hanem teológiai-vallásbölcseleti nonszensz.
Mit szabad, mit nem
Sem az ENSZ emberjogi egyezményeiben, sem a hasonló európai ajánlásokban, rendelkezésekben nincsenek olyan passzusok, amelyek előírnák más vallásának, világnézetének, egyházának vagy felekezetének tiszteletét, illetve amelyek eltiltanának ezek kritikájától, netán kigúnyolásától. Helyes is, hogy nincs ilyen előírás, hisz annak megléte alapjaiban érintené a modern demokráciák egyik pillérét, a szólásszabadság elvét. Az egyezmények elvárása az, hogy minden állam alkotmányos és törvényes eszközzel biztosítsa állampolgárai lelkiismereti és vallásszabadságának szabad gyakorlását, mindaddig, ameddig az nem ütközik a törvényekbe, a jogállamiság gyakorlatába vagy mások emberi méltóságába. Minden ezt követő ítélkezés már nem jogi kérdés, hanem ízlésbeli. Ízlés dolga, hogy ki tesz közzé karikatúrákat a másik vallásáról vagy hitvilágáról, vallási szokásairól és hagyományáról. Ízlésekről márpedig felesleges vitát kezdeményezni, már csak azért is, mert nincs olyan instancia, amely világos és megbízható módon képes lenne meghúzni a határokat, s kimondani, hogy meddig terjedhet a szólásszabadság. Egyedül a kulturáltságra, az érzékenységre, az edukációra lehet és kell hivatkozni az ilyen esetekben.
A vallások története a „lelkek piacán” folyó, olykor a legkiélezettebb konkurenciaharcokról számol be. E versengések során a vallások folyamatosan kritizálták, támadták egymást, olykor gúny vagy megvetés tárgyává tették a tőlük eltérő vallások és hitek univerzumát, nemegyszer egymást démonizálva, vagy a legfőbb rossz perszonifikációját látva a másikban. (A tetszőlegesen szaporítható példák közül legyen elég Pázmány Péter esztergomi érseknek, a reformátorok nagy vitapartnerének a stílusára, válogatott szidalmaira utalni, amelyeket manapság aligha tűrne meg nyomdafesték. Igaz, Pázmány protestáns ellenfelei sem maradtak adósok katolikus ellenfelük néha útszéli sértegetésében.) De tetszik, nem tetszik – a szólásszabadság itt is mindenkit megillet. Orbán Gáspár keserű tapasztalata lehet mindez (nála már jóval nagyobb karriert befutott vallási vezetőknek is kijutott mindebből). A másik ember hitét bántó vagy gyalázó hangok elutasítandók, s törekedni kell arra, hogy az ilyen megnyilvánulások ne válhassanak a közbeszéd vagy a politikai diskurzus részévé – ám a nevelési, oktatási, felvilágosító munka mellett ennél aligha tehető több.
Nem elválasztható
Mindazok, akik az „apák és fiúk” hamis és gonosz érvrendszerére hivatkozva elutasították azokat a támadásokat, amelyeket Orbán Gáspár miniszterelnök apja miatt szenvedett el, etikai értelemben helyesen jártak el. Csakhogy a morális elutasítás nem nélkülözheti a megértés igényét: miért ez a helyenként már-már hisztériába csapó hevesség? Minek tudható be, hogy egy vallási élményét és tapasztalatait megosztó fiatalember – akit talán máskor és más körülmények között észre sem venne a nyilvánosság – most ilyen szenvedélyeket volt képes kiváltani?
A válasz összetett – s elégtelennek tűnik azt állítani, hogy mindez egyre fogyatkozó népszerűségnek örvendő apjának tudható be. Legelébb látni kell, hogy Magyarország az elmúlt hat év során feladta a modern jogállamiság egyik legfontosabb elvét, az állam és az egyház elválasztását. A többségben lévő politikai oldal megteremtette maga számára azt az abszurdumot, hogy az erőfölény pozíciójából ő maga dönthessen az állampolgárok szabad vallásgyakorlásáról. Először is arról, hogy mely egyházat vagy felekezetet tekint bevett egyháznak s elfogadott partnerének, s melyiket fosztja meg, akár visszamenőleges hatállyal, az egyházi státusztól, ezzel működésében és financiálisan ellehetetlenítve, de legalábbis súlyosan veszélyeztetve az adott közösség hitelveinek s tevékenységének szabad gyakorlását.
Jól érzékelhető az a feloldhatatlan ellentmondás is, hogy miközben az állami fenntartású oktatási vagy szociális intézmények egyre nehezebb körülmények között próbálnak eleget tenni kötelezettségeiknek, a legkülönfélébb módokon kedvezményezett helyzetbe hozott egyházi iskolák és szociális intézmények élvezik a velük szövetséges politikai hatalom kegyét és jóindulatát. Láthatatlan, de mégis jól érzékelhető csatornákon, az urambátyám bevett tradíciójára építve árad a pénz a hatalomnak tetsző és lojális egyházakhoz; s mindezek hátteréül az Alaptörvény vagy a többszörösen átbuherált egyházi törvény elvtelensége szolgál. Az állampolgár azt is megtapasztalhatta, hogy miként tette a fennálló hatalom a vallást politikai erőforrássá. A politikai ellenfelek semmibe vételével, a viták, diskurzusok, a kooperáció minimumának a felmondásával párhuzamosan a miniszterelnök saját működésének transzcendens, e világon túlemelkedő jelleget tulajdonít. E „felsőbb küldetés” úgymond felhatalmazza őt arra, hogy a politikai ellenfélben az ellenséget lássa, magát a „legfőbb rosszat”, s a hatalmi akarat a „legfőbb jó” útján haladva, isteni céljainak maradéktalan beteljesítéséhez azt tegyen, ami neki tetszik, s olyan eszközöket vegyen igénybe, amilyeneket csak szükségesnek tart. Orbán politikai konfessziójában világossá tette, hogy ő részben az országot (kis „o”-val), vagyis Magyarországot, részben az Országot (nagy „O”-val), azaz Isten országát szolgálja. Az orbáni kurzus reszakralizálta a politikát, s ennek megnyilvánulásait (a legszemélyesebbtől, a politikuscsaládok keresztelési szokásaitól az állami rangra emelt szakrális ünnepeken át a keresztény Magyarország és a keresztény Európa emlegetéséig) magától értetődően utasítják el mindazok, akik a rendszerváltást követően demokratikus, a vallási és lelkiismereti szabadságot biztosító, ám törvényhozásában és jogrendjében szekuláris országot reméltek.
Nos, épp ezért válthatott ki annyi ellenérzést Orbán Gáspár fellépése. Egy szekuláris országban, ahol az egyházak a világi intézmények kárára semmilyen kedvezményezett helyzetet nem élveznek, ahol az erkölcsi vagy ízlésbeli nézeteket, szexuális szokásokat vagy épp a szabad idő eltöltésének módját nem a centrumból irányított vallási-világnézeti elvárások alakítják és vigyázzák, ahol a miniszterelnök nem Isten országának szolgálatát tekinti legfontosabb feladatának, s még ha volna is, nem hivatkozik úton-útfélen saját küldetéstudatára, a kormányfő fiának üzenete aligha lett volna hírértékű, s bősz indulatokat kiváltó esemény.
A szerző vallástörténész, filozófus.
