Nos, a válasz – a lényeget tekintve – egészen bizonyosan: nem. Az ugyanis azt jelentené, hogy a közvetlen befolyást, amelyet a Fidesz az elmúlt évek alatt jogsértések és erkölcstelen hatalmi manőverek sorával a magyar igazságszolgáltatás felett megszerzett, jelentős részben fel kellene adni. Hasonlóképpen vissza kellene vonulniuk az egyetemek közeléből is, visszaadva azokat a köznek, a tudósoknak, az egyetemi polgároknak. Orbán Viktornak nem szokása a visszavonulás. Amikor a teljes magyar államigazgatás négy teljes hónap alatt, 15 ezer milliárd forint reményében is képtelen előállni egy olyan tervezettel, amely egy egyébként meglehetősen szűkre szabott jogterületen helyre tudná állítani a törvényesség minimumát, a magyarázat aligha merülhet ki abban, hogy „istenem, hát ilyen bénák szegények”. Amikor Varga Judit igazságügyi miniszter nyilvánosan arról értekezik, hogy a jogállamnak nincs is általánosan elfogadott definíciója, akkor sem egyszerűen arról van szó, hogy nem figyelt az egyetemen, a legelső előadáson. Ahogy az egészségügyet és a közoktatást sem azért bízták Pintér Sándorra, mert nem találtak volna hozzáértő szakembert. Eszük ágában sem volt. Egyszerűen más volt a cél. Nem a kormányzás, hanem a hatalom megtartása. Bármi áron. Mert a hatalom a kulcs ahhoz, hogy az állampárt vezetői és üzletfeleik az állam és az ország minden anyagi és nem anyagi erőforrását a saját gazdagodásukra fordíthassák.
Tragikus módon ez a gondolkodásmód ma már teljességgel eluralta a magyar kormány nemzetközi politikáját is. Pedig a külkapcsolatok évtizedeken át Magyarország sikerágazatának számítottak. Már a Kádár-rendszer is épp a Nyugat iránti viszonylagos nyitottságával igyekezett stabilizálni magát, elkerülve azt, hogy a keletnémethez, a csehszlovákhoz vagy a románhoz hasonló rendőrállamot kelljen működtetnie. A legvidámabb barakk népe az iskolában már akkor is arról tanult, hogy Magyarország valójában a Nyugathoz tartozik. Kompországban Wass Albert helyett még Ady Endre volt a példa, és ha a szovjet megszálló épp nem nézett oda, a nép vigyázó szemét Párizsra vetette. A vasfüggöny nem is dőlhetett le máshol, mint Sopronnál. Ahogy szinte törvényszerű volt az is, hogy az önállóságát visszakapó Magyarország hajózott a leggyorsabban, jó szélben a nyugati partra.
Az, hogy Szijjártó Péter külügyminisztert nem abból a fából faragták, mint hivatali elődeit, aligha képezheti vita tárgyát. Először is, az a faragás – ha lehet annak nevezni – sokkal durvább. Esze ágában sincs betartani a nemzetközi kapcsolatok legalapvetőbb illemszabályait sem. Egy percig sem habozik a nyilvánosság előtt keményen odaszólni bárkinek, akit a balsorsa összehoz vele. A szövetség fogalma alatt sem kölcsönös bizalmat, kölcsönösen előnyös baráti viszonyt ért, hanem múlékony érdekközösséget az éppen soron következő kétes üzleti ügyben. Ahogy Moszkvába sem azért jár, hogy a szomszédunk ellen indított szörnyű, jogtalan támadás sürgős befejezésére biztassa partnereit. Magyarország ma már nemcsak belül, hanem külkapcsolataiban is „captured state”, foglyul ejtett állam. A kérdés csak az, hogy valójában ki a fogva tartó, és hogy milyen árat kell ezért fizetni mindannyiunknak.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
