Gulyás Ábel: Tamás Gáspár Miklós tragikus közírói örökségéről

Talán a legtöbb vitát kiváltó honi értelmiségi volt, aki filozófusként az anarchizmustól kezdve a konzervativizmuson át a marxizmusig a politikai gondolkodás majd minden irányzatának képviselőjeként maradandót alkotott. Mindeközben példát is tudott mutatni: a teljes nyugati hagyományra építő public intellectual etalonjaként tűnt fel a kortársai szemében. Halála után ránk maradt a kérdés, hogy a közélet iránt érdeklő fiatal generáció mit tud továbbvinni TGM publicista örökségéből.

*

Tamás Gáspár Miklós halála után a barátai, követői, tisztelői nekrológok sokaságával fejezték ki respektusukat az Erdélyből érkező, kozmopolita műveltséggel bíró magyar értelmiségi előtt. Az én politikai eszmélésem TGM utolsó korszakában, már bőven a 2010-es években történt, és bár leginkább a szerző 90-es években közreadott, későbbi marxista írásainak ellentmondó, konzervatív szellemiségű szövegeit éreztem közel magamhoz, ettől kezdve végig fontosak és inspirálók voltak számomra publicisztikái. Az én korosztályomat gyakran nevezik közéletileg csendes generációnak; én többnyire a politizáló kisebbség körében mozgok. Döbbenten vettem észre, hogy a rendszerváltás nagy alakjait nem igazán ismerő, az aktuális – náluk jellemzően felületesebb – közéleti szereplők gondolatait nagyra tartó, fiatal ismerőseim, barátaim aktívan figyelik TGM-nek az akadémiai elit által sem föltétlenül pontosan értett utalásokkal teli írásait. Vajon mi adta TGM varázsát, amiért a generációjából utolsóként még a 2020-as évek elején is számot tarthatott a fiatalok érdeklődésére, s a közélet színpadára most fellépő generáció mit tud kezdeni közírói örökségével?

A szélsőbalról a szélsőbalra

Bármely közéleti publikációkat közreadó teoretikus tekintetében jellemzően külön szokás választani az előbbi kategóriába tartozó írásokat a szerző tudományos munkásságától. Azonban TGM esetében nem tűnik indokoltnak ez a distinkció. Közéleti megszólalásainak jelentős része a politikai filozófia tárgykörébe sorolható írásokat takart, ahol gyakran hivatkozott a nagyközönség által nem feltétlenül ismert klasszikus és modern gondolkodókra; és a tudományos szövegei is publicisztikus elemeket tartalmazó, esszéisztikus írások. Politikai filozófiájának a célja mindig is a politikai cselekvést megalapozó elmélet megalkotása volt, nála vita activa és a vita contemplativa sosem vált ketté. Politikai gondolkodóként a 70-es évek szovjetellenes szélsőbaloldaliságból kiindulva (lásd a Csöndes Európa című tanulmányát, vagy a Szem és kéz kötetet) a konzervativizmuson (a Búcsú a baloldaltól és a Búcsú a jobboldaltól? című híres esszéi mellett a Törzsi Fogalmak és Másvilág kötetek szövegei adnak általános áttekintést erről a korszakáról) a liberalizmuson keresztül nagyjából az évezred végére megérkezett a szélsőbal egy egészen más, marxista formájába. (Az Új osztálypolitika és a Telling the Truth About Class címet viselő, megjelenésükkor nagy hatású tanulmányok mellett az Antitézis c. kötet említhető, mint ezen korszak magyar nyelvű szintézise.) Ezen az úton egyszerre képviselte az elmélethirdető filozófus, a harcos publicista és a közigazságtalanságok ellen tüntető aktivista szerepét (horribile dictu az élete egy szakaszában a szervezett politika keretein belül küzdött az igazáért). Nem tartom magam autentikusnak TGM filozófiai jelentőségének a megítéléshez, a gondolatai jelentette hatással már tavaly márciusban egy konferencián is foglalkoztak a szakma hazai képviselői; jelen írás fókuszpontjában a publicista TGM attitűdje és öröksége áll.

A nagy hatású publicista

Közírói működése során TGM rendszeresen kommentálta a magyar politikai, tudományos és kulturális élet fontos eseményeit, valamint Kelet-Európát és a világpolitikát érintő történéseket, ezek során gyakran máig hallható visszhangot kiváltva. Ezt jól példázza, amikor az épp konzervatív korszakát élő filozófus az SZDSZ tagjaként, a rendszerváltás utáni első szabad választások kampányhajrájában közreadott Új reformkor vagy új Horthy-korszak? című írásában arra a következtetésre jutott, hogy itt a tét:

„Mucsa és félelem – vagy szabad demokrata többség. Nincs harmadik út” – megalapozva ezzel a magyar jobboldal demokráciaellenességének és a (fő)városi értelmiség intellektuális felsőbbrendűségének a toposzát.

Ugyanakkor mindig képes volt kiszólni a megmerevedő közéleti táborokból. Emancipatorikus törekvései és a fasizmusról vallott teoretikus nézetei szellemében TGM több nagy hatású publikációt közölt a honi rasszizmushoz és antiszemitizmushoz kapcsolódó ügyekben. A legnagyobb visszhangot az a szövege váltotta ki, amelyben jelezte, hogy a tiltakozások mellett nem árt a rendszerváltás nácivá vált árváinak a történelmi helyzetét és gondolkodásának a sajátosságait értelmezni („szegény árváink […] nyugtalanító kérdéseire […] bátran válaszolni” – Szegény náci gyermekeink, Élet és Irodalom, 2004. október 1.). Ezen íráson túl még hosszan lehetne azokat a nagy hatású megszólalásokat idézni, amikor kiszólt „a balliberális kánonból”.

TGM sok érzelemdús, egyoldalú, vitát kiváltó cikkét említhetném, de talán fontosabb, hogy a magyar értelmiség azon szűk csoportjába tartozott, akik elvek, nem pedig lövészárkok szerint gondolkodtak, így időnként át is tudta lépni azokat. Ennek megfelelően képes volt olyan, a hazai nyilvánosságban ritka és példaadó gesztusokra, mint a politikai ellenfelekké vált régi barátokra való tiszteletteljes emlékezés. (Csurka István halálára, HVG, 2012. február 4.; Barátom, ellenségem. Szőcs Géza halálára, Mérce, 2020. november 9.) A közélet azon szereplői közé tartozott, akit politikai oldalakon átívelve mindenki olvasott, ahogy az egyik kortárs kormányhű újságíró és eszmetörténész, Megadja Gábor a 888.hu-n megjegyezte, annak ellenére, hogy semmiben nem ért egyet a Kolozsváron született filozófussal, kifejezett élvezettel tekint a közírói munkásságára, mivel „a többi ellenzéki megmondóhoz képest ő valóban képvisel egy nívót”. Ma már elképzelhetetlen az a 2010 után történt eset, hogy egy ellenzéki oldalról, nyilvánosan érkező tanácsot a magyar miniszterelnök megfogadjon – arra vonatkozóan tudniillik, hogy Orbán Viktor látogasson el az izsáki rendőrőrsön gyanús körülmények között elhunyt Bara József sírjához – és köszönetet is mondjon érte a kritikus tanácsadónak (egy „netuddki” aláírású, a Magyar Nemzetben megjelent rövid levélben).

 

Tamás Gáspár Miklós

Fotó: Sióréti Gábor

A profetikus közíró

TGM-ben az elveiért – és nem egy szekértábor gyorsan változó szólamaiért – kiálló, profetikus és a korszerűtlensége mellett is iszonyú szellemes entellektüelt kedveltek a fiatalok. Az életműve saját korában, mely az én fiatalabb generációmnak is a jelenkora „volt”, kivételes hatást gyakorolt. Magának a személynek, a public intellectualnek a legnagyobb ereje pedig alighanem abban a radikális gondolkodói attitűdben rejlett, amely lehetővé tette számára, hogy mindenféle – politikai, ideológiai, hatalmi, egzisztenciális, gazdasági – elvárástól és korláttól függetlenül alkossa meg véleményét, s pazar retorikai képességeit mozgósítva ki is mondja azt. Ez a szabad és szuverén gondolkodói attitűd az, ami minden bizonnyal sokunkból ámulatot váltott ki. A mi generációnk TGM intellektuális és közéleti tevékenységét szemlélve paradoxonok sorozatát látta. Az etnicizmust ostorozó, a nacionalista megközelítés helyett az osztályegyenlőség eszméjében hívő teoretikust, aki a nemzeti liberálisok nagy nemzedékét tartotta az etalonnak, mi több, élete utolsó írásában a hazának adott tanácsokat. (Öt tanács a hazának, Mérce, 2022. december 26.) Az elnyomott osztályokat megérteni szándékozó baloldalit, aki még az értelmiséget is lenézte a műveletlenségéért. S a polgári, liberális demokráciát a marxista koncepció szerint meghaladni kívánó forradalmárt, aki szinte mindig felszólalt a liberális demokrácia intézményeinek a védelméért – ebben a tekintetben Ady paradox helyzetéhez hasonlította a sajátját. (Ady és a két meggyőződésű ember, Mérce, 2017. november 27.) Valóban úgy tűnik, mintha az Ady-féle önostorozó hazaszeretet hagyományát folytatta volna a publicisztikáiban állandó kritikus helyzetjelentéseket közreadó TGM. Azonban a szintén nemrég elhunyt Gerő Andráshoz hasonlóan az erdélyi filozófus is a reformkor nagy nemzedékét állította a mai fiatalok számára követendő példaként, amikor „a magyar publicisztikát olyan embe­rek művelték, mint Kölcsey, Széchenyi, Wesselényi, Kossuth, Eötvös, Kemény, Szalay, Csengery, Falk”, ez a nemzedék az ország többségében uralkodó babonás hiteket látva nem az elitizmusba menekült, hanem a népművelésben hitt. Ez a mából nézve naivitásnak, a felvilágosodás nemzedékének gyermeki optimizmusának hat.

Szokás kritizálni, hogy szövegei (a szubtilis elemzések és véget nem érő zárójelek mellett) tele vannak a műveltséget fitogtató névfelsorolással, és hogy kifejezetten terjedelmes életművek is egy-két mondatban kerülnek szigorú (olykor lesajnáló) megítélésre. TGM az írásaiban anakronisztikusan a nyugati bölcseleti hagyomány egészére próbált támaszkodni egy olyan korban, ahol a teória emberei a részterületek megismerésére fókuszálnak, és a tudományos elit által felhalmozott tudás teljesen átláthatatlanná vált az individuum számára. Bár a baloldalon, és kifejezetten a marxista ismeretelméletben hangsúlyos helyet foglalnak el a totalitáselméletek, autentikusabbnak érzem, ha TGM közírói pályáját és attitűdjét nem efelől ítéljük meg, hanem inkább Pascal szakértővel szembeállított, művelt társasági emberének az eszményét látjuk benne. Ma ez az értelmiségi attitűd folytathatatlannak tűnik, a tudományos szakbarbarizmus mellett a rendszer egészét értelmező munkák is csak a filozófiai konferenciákra járó szűk közönség érdeklődésére tartanak számot, míg a szélesebb publikumnak csak a felületes világmegfejtések maradnak (TGM szavaival élve „a Harari típusú politikai giccsek”). Mindeközben a folyamatos technikai innováció következtében az élet egyre több területén a megértés helyét az alkalmazott tudás veszi át.

Tragikus örökség

TGM kétségkívül nem kedvelte – és mint annyi mindenkit, felületesnek tartotta – José Ortega y Gassetet, de be kell látnunk, hogy tömegtársadalomban élünk, ahol a többség kommentekből és szalagcímekből tájékozódik. Nem csak arról van szó, hogy az egyre komplexebbé váló társadalmi alrendszerek egy olyan differenciált (és a részletekre fókuszáló) információtömeget hoznak létre, ami lehetetlenné teszi az egészre vonatkozó kérdések feltételét, és nevetségessé a minden területen otthonosan mozgó entellektüel alakját, de egy olyan kor disztópikus képe is felsejlik előttünk, ahol az ember intellektuálisan talán legmagasabb rendű tevékenységét, az írást is a parancsszavakra alkotó gépi intelligencia fogja végezni. Ma az egészet átlátó entellektüelek színvonalas közéleti fejtegetéseinek a helyét egyre inkább a szakértői podcastek és analízisek veszik át. Ezen partikuláris területekre fókuszáló teoretikusok a politika strukturális mozgásának és a szakpolitikai folyamatoknak a mélyen szántó elemzéseit adják, de ez már nem a művelt emberek, hanem a specialisták diskurzusa (vagy épp kinyilatkoztatása).

Bármilyen magával ragadó is volt, a világot a totalitásában magyarázó értelmiségi próféták ideje lejárt. TGM közírói hagyatékának a tragikus volta abban áll, hogy ez az örökség a jövő antikvárius szellemeinek és nem a publicistáinak az érdeklődésére tarthat számot, mint egy nagy nemzedék egyik utolsó képviselőjének az életműve.

A szerző politológus.