Emmanuel Macron francia elnök felesége kíséretében azon nyomban a helyszínre sietett, ahol rövidesen Edouard Philippe miniszterelnök is csatlakozott hozzá. Az éppen felújítás alatt álló katedrális fából készült tetőszerkezetét a következő néhány óra folyamán szinte teljesen elemésztették a lángok. A történtekkel kapcsolatban még az este folyamán megszólalt Angela Merkel német kancellár, Theresa May, az Egyesült Királyság miniszterelnöke, Sebastian Kurz osztrák kancellár, Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke, Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke, és persze Donald Trump amerikai elnök is. Természetesen (majdnem) mindannyian együttérzésüket és megrendülésüket fejezték ki. Macron országos vészhelyzetként értékelte a történteket, és ígéretet tett arra, hogy öt éven belül újjáépítik a katedrálist. A renovációra francia milliárdosok, nemzetközi cégek és angol diáklányok felajánlásaiból egy nap alatt 600 millió, mára pedig a hírek szerint nagyjából egymilliárd euró gyűlt össze. (Ez megközelítőleg 322 milliárd forint. Összehasonlításul: a János-kórház 2017-es költségvetésének nagyjából harmincszorosa, illetve a magyar bíróságok éves fenntartási költségének másfélszerese.)
A felajánlásokról szóló hírek megjelenése nyomán a közösségi médiában kisvártatva szaporodni kezdtek és azóta is vígan terjednek az éhhalál szélén álló gyerekek és az égő katedrális képeit egymás mellé állító mémek. A francia sárgamellényesek a sajtóhírek szerint úgy érzik, a gyűjtés eredményessége egyet mutat – azt, hogy valójában lenne pénz a köznép életét jobbá tenni, ha akarnák. Pamela Anderson, a híres filmsztár és modell pedig egyes források szerint kiviharzott egy jótékonysági eseményről, mert ott a szegény marseille-i gyerekek helyzetének javítása mellett még a katedrális újjáépítésére is lehetett adakozni.
De mi is valójában a helyzet a Notre-Dame helyreállítására felajánlott adományokkal – erkölcsi értelemben? A mélységesen felháborodott Pamela Andersonnak van-e igaza, vagy azon barátainknak, akik csapatostul kommentelik más barátaink által megosztott katedrálisos és haldokló gyerekes képpárok alá, hogy „mi közöd hozzá, hogy ki mire adakozik – a saját pénzükből teszik”?
Menteni a menthetőt
Mielőtt Pamela Anderson lehetséges érveit szemügyre vennénk, vizsgáljuk meg a magántulajdon szentségét alapul vevő ismerőseink első hallásra meggyőzőnek tűnő gondolatmenetét. Ez – kicsit jobban kibontva – így hangzik: a saját pénzét a jog által biztosított keretek között mindenki arra költi, amire akarja, és amíg nem lép ki ezen keretek közül, nekünk nincs jogunk mások költési szokásait megítélni.
Ez a gondolatmenet hamis. Attól még, hogy valakinek akár jogi, akár erkölcsi értelemben joga van valamit megtenni, a cselekedete nem esik kívül az erkölcsi megítélhetőség határain.
Képzeljük el a következő helyzetet. Kollégám, Ádám, egy reggel otthon felejti pénztárcáját. Szerencsére Ádám felkészült ilyen eshetőségekre, tart az irodában nagyjából egy ebédnyi készpénzt, 1500 forintot. A menzán aznap rántott húst lehet kapni sült krumplival 1400 forintért. Ádám nagyon szeretne egy kávét is az ebéd után, nyomorultul van, az éjjel túl sokszor ébresztették fel pici gyerekei.
A kávé 120 forintba kerül. Tudom, hogy Ádám néhány napja beejtett az asztala alá egy húszast, ami még mindig ott van. Nekem, Ádám egyetlen kollégájának jogom van nem félbeszakítani a munkámat, hogy szóljak erről, vagy ahhoz, hogy adjak neki a saját pénzemből. Az én időm, az én pénzem, és nincs semmi olyasféle viszony Ádám és énközöttem, ami folytán jogot formálhatna ezek bármelyikére. Bármikor megtehetem, hogy nem teszek Ádám felé gesztusokat – jogom van ehhez akkor is, ha nekem szinte semmibe nem kerülne, neki pedig nagy segítség lenne. De lássuk be, ha nem segítek, az sokat elmond arról, hogy erkölcsi értelemben milyen ember vagyok. Azoknak, akik a viselkedésemről tudomást szereznek, joguk és jó okuk lesz azt gondolni, hogy seggfej vagyok. Röviden összefoglalva: sok mindenkinek sok mindenhez joga van, mind erkölcsi, mind a törvény szerinti értelemben – a többi közt ahhoz, hogy igazolt módon erkölcsi nullának tarthasson valakit, aki amúgy a jogain belül járt el.
Az tehát, hogy valaki a saját pénzéből adakozik a Notre-Dame felújítására, még nem helyezi automatikusan kívül az illető gesztusát az erkölcsi megítélés hatókörén.
De vajon az, aki jogi értelemben a saját pénzéből adakozik, természetszerűleg erkölcsi értelemben is a sajátjából teszi ezt? Ha nem, jelent-e ez valami különbséget az adakozás erkölcsi megítélhetőségére nézvést?
Az ezen a ponton felhorkanó, a magántulajdon szentségét és sérthetetlenségét megkérdőjelezhetetlen erkölcsi alapnak tekintő nyájas olvasók megnyugodhatnak: a következő bekezdésekben nem fogok proletárforradalmat hirdetni. Abból, hogy valaki morális értelemben nem formálhat jogot arra a vagyonra, aminek jogilag birtokában van, nem következik egyenesen, hogy bármelyikünknek bármilyen joga lenne azt egyszerűen elvenni tőle. Vagyoni helyzetéből azonban igenis következnek bizonyos dolgok költekezésének erkölcsi megítélésére nézvést.
De miért ne lenne morális értelemben valakinek joga a vagyonára? A filozófusok között nincs egyetértés arról, hogy pontosan hogyan is nézne ki az erkölcsi értelemben tökéletes vagyoni elosztás, milyen lenne a makulátlanul igazságos világ. Abban azonban egyetértenek – még az egyébként libertariánus hajlamúak is –, hogy ez a mi mai világunk egészen biztosan nagyon távol áll tőle. Nincs olyan elmélet, amely szerint igazolt lehetne, hogy a világ 26 leggazdagabb embere akkora vagyonnal bírjon, mint a legszegényebb 3,8 milliárd. (És nem csak az örökölt vagyonokról van szó. Nem kell ahhoz megveszekedett egyenlőséghívőnek lennünk, hogy Jeff Bezos és Bill
Gates vagyonát se tartsuk igazoltnak. Bármilyen egyéni invenció rengeteg társadalmi erőforrás előzetes vagy egyidejű biztosítását követeli meg. De ez messzire vezetne.) Amíg a vagyoni egyenlőtlenségek olyanok, amilyenek, nemcsak azért ítélhetünk meg valakit, hogy hogyan költi el a pénzét, mert alapvetően jogunk van erről erkölcsi ítéletet formálni. Hanem azért is, mert ezek a vagyonok valamilyen értelemben hozzánk is tartoznak. Halkan még azt is megjegyezhetjük, hogy amikor az adományokra adókedvezmény jár, akkor ténylegesen a mi közös zsebünkből költődnek bizonyos pénzek.
Rendben, mondhatja e ponton a mostanra talán már kevésbé nyájas olvasó: legyen megítélhető, hogy ki mire költ. Legyen azért is jogos azt éreznünk, hogy véleményt formálhatunk erről, mert valamilyen módon a mi pénzünkből is költekeznek.
De hogyan ítéljük meg erkölcsileg azt, amikor valaki abban a világban, ahol megmenthető gyerekek halnak meg, egy közepesen jó, de nagyon neves katedrális (elnézést) helyreállítására adományoz? Vajon Pamela Andersonnak van-e igaza, és valóban abszurd a Notre-Dame felújítását támogatni?
Azért ez nem ennyire egyszerű.
Való igaz, hogy a világban gyerekek halnak meg. Beteg gyerekek, éhező gyerekek, háborúban sebesüléseket szenvedett gyerekek.
E gyerekek nagy része kisebb vagy nagyobb összegekből megmenthető lenne. De abból, hogy valaki megmenthető lenne, következik-e, hogy az igazságosság azt követeli tőlünk, hogy meg is kell mentenünk?
A fentebb horkangató olvasók most örülni fognak, az eddigiekkel elégedettek viszont aligha: nem, nem következik. Nem csak másokkal kapcsolatban, valójában saját magunkkal kapcsolatban sem gondoljuk, hogy az élet megőrzése mindennél előbbre való. Ha ezt gondolnánk, nem járnánk színházba, moziba, nem vennénk menő hegymászó hátizsákot, hanem minden elképzelhető erőforrásunkat bioparadicsomra, orvosra, genetikai tesztre és uszodabérletre költenénk.
Ez persze részvétlenül hangzik, és az olvasó a szememre vethetné, hogy a saját magunkat érintő költési ízlésünkből semmi sem következik. De valóban nem?
A magunk örömére
Képzeljük el, hogy mindannyian újjászületés előtt állunk. Nem tudjuk, hogy ki milyen képességekkel, milyen helyre fog megszületni. Nem tudjuk, hogy mit akarunk majd az életünkkel kezdeni. Azt tudjuk, hogy a világban történnek majd rossz dolgok. Lesznek betegségek, történnek majd természeti katasztrófák. Mielőtt újjászületnénk, lehetőségünk van kitalálni, hogy mihez kezdjünk ezekkel. Mi mint emberiség befektetnénk-e a létfenntartáshoz szükségesen túl minden jövőbeli jövedelmünket egy olyan biztosítási alapba, ami megment minket minden elképzelhető természeti katasztrófától és az összes maradék erőforrást orvosi ellátásra és kutatásra csatornázza be?
Feltételezhetően nem. Egy pontig racionális lenne biztosítani magunkat bizonyos katasztrófák ellen. De cserébe azért, hogy a létfenntartáson túli erőforrások is személyes rendelkezésünkre állhassanak, racionális vállalni annak kockázatát is, hogy valamely borzasztóan ritka és rettenetesen drágán gyógyítható rákban bizony meg is halhatunk.
Rendben, az adakozás megítélhető, és rendben, az élet megmentése nem lenne mindenek felett álló követelmény egy igazságos világban sem – de mi van a Notre-Dame-mal?
Az állításom ez: nem az a baj, hogy a méltán közkedvelt katedrális felújítására milliárdosok komoly pénzeket költenek. Nem implauzibilis azt gondolnunk, hogy egy igazságos világban is jutna erőforrás a Notre-Dame helyreállítására. Azért, mert valaki erre adományt küld, nem elítélendő.
Azért viszont, mert másra nem küld, már sokkal inkább az.
Itt azonban fontos feltennünk rögtön két kérdést is. Az első: vajon azok, akiknek a birtokában milliárdok vannak, miért nem adományoznak másra is, vagy miért nem adományoznak olyan lelkesedéssel, ahogy most a Notre-Dame-ra teszik? A második kérdésünk pedig ez: ha ők nem teszik, akkor nekünk vajon milyen felelősségeink keletkeznek?
A Notre-Dame helyreállítása drága és nehéz feladat – de mégiscsak belátható dolog. Egyértelmű lesz, amikor véget ér a felújítás, és jól látszik majd a segítés eredménye. A katedrális újra „régi pompájában” áll majd, a cuki vízköpők jól fotózhatók lesznek. Lássuk ezzel szemben mondjuk a maláriás övezetekben születő gyerekek esetét. A Giving What We Can nonprofit közösség adatai alapján
1 millió euróból 173 194 maláriahálót lehet kiosztani a fertőzött területeken, aminek következtében a szervezet számítása szerint várhatóan 145 olyan gyerek nem fog meghalni, aki különben meghalna. De melyik 145? Kik azok, akiket megment az 1 millió eurós adomány? Ezt nem tudhatjuk. Nem tudjuk, melyik gyerekeket csípte volna meg a szúnyog. Az adományozó csak azt tudhatja, hogy valahol nagyjából 145 számára arctalan gyerek várhatóan tovább él majd. Ez nagy dolog, de nehéz hozzá érzelmileg viszonyulni. Olyan dolgokra pedig, amelyekhez nehéz érzelmileg viszonyulni, mindannyian nehezen adunk. Egy konkrét rászoruló helyzetének javítására (feltéve, hogy az illető szimpatikus és eléggé hasonlít hozzánk vagy szeretteinkhez) mindig könnyebb pénzt szerezni, mint arra, hogy a rászorulók helyzetét általában javítsuk. Ráadásul nem kevés rémtörténet kering arról, hogy hogyan lopja el a nyugati adományokat a fejlődő országok elitje, hogy az adományozás hogyan hizlal fel semmire sem jó segélyszervezeteket, vagy hogy hogyan okozzák jó szándékú szervezetek buta adományozási gyakorlatukkal a rászorulók helyzetének további romlását.
A legtöbbször azonban csak annyi a problémánk, hogy a világ túl nagy, túl sok benne a rossz dolog, és mi úgyis túl keveset tudunk tenni – ezért ha nincs arca a megmentettjeinknek, úgy érezzük, csak vizet csepegtetnénk a sivatagba. Jó okunk van azt gondolni, hogy azok a milliárdosok sincsenek ezzel másképp, akik most boldogan áldoznak a Notre-Dame renovációjára, de az éhező gyerekek megmentésére egy fityinget sem adnak.
*
De ha már azok, akik kezében a világ vagyonának nagy része összpontosul, ilyen emberi-pszichológiai gyengeségek miatt nem cselekednek, vajon őhelyettük nekünk kell magunkra vállalnunk az adakozás terhét? Hiszen nem valószínűtlen azt gondolnunk, hogy egy magyar vállalati középvezető vagy orvos egy igazságos világban sem vinne sokkal kevesebbet haza, mint amennyit most hazavisz. Felmenthetjük-e magunkat a nyomor enyhítésének kívánalma alól arra hivatkozván, hogy a mi kezünkben csak a morálisan is jogos részünk van?
Nem, ezzel sajnos nem menthetjük fel magunkat. Azért nem, mert az, hogy a világ olyan, amilyen, és hogy a létező és a morálisan helyes elosztás között akkora szakadék tátong, amekkora, mindannyiunk közös politikai felelőssége. Ha fontos számunkra, hogy erkölcsileg helyesen éljünk, akkor legalább adjunk rendszeres átutalási megbízást egy jó hatásfokkal dolgozó segélyszervezet számlájára. (A tanácstalanoknak segít egy ilyen szervezet, a The Life You Can Save weboldala.) Ha nagyon vágyunk rá, utalhatunk a Miasszonyunk felújítására is: de ezt ne az adakozós, hanem a magunk szórakoztatására-kényeztetésére kijelölt költségvetési oszlopunkból tegyük.
És ha lehet, ne felejtsük el tudatni a felelősökkel ama vágyunkat, hogy a 13 ezer darab sok száz éves fa kivágása helyett inkább találjanak valamilyen alternatívát. Mert lélegezni jó dolog.
A szerző filozófus.
