Az ország előtt álló talán legnehezebb politikai feladvány, hogy a demokratikus és a gazdasági megújulást - újra - egy időben kell végrehajtani. A III. köztársaság intézményei azért válhattak egy zsákmányszerző politikai mozgalom áldozataivá, mert társadalmi és gazdasági talapzatuk hosszú ideje repedezett. Az Orbán-rezsim ostoba önkénye több mint elnyomó kormányzás: annak vagyunk tanúi, ahogyan a foglyul ejtett állam felhasználásával egy oligarchikus elit saját gazdasági berendezkedését próbálja betonba önteni. Ezért meggyőződésem, hogy e gazdasági modell elemzése és hosszú távra tervezett, ám gyökeres megváltoztatása nélkül nincs értelme demokratikus megújulásról ábrándozni.
A költségvetés mindig tükrözi benyújtója politikai szándékait, értékrendjét, a jó társadalomról vallott nézeteit. A költségvetés ennyiben soha nem csupán számok halmaza, hanem ideológiai alapvetés is. Első kérdésünk ezért az, hogy milyen ideológiai bázison áll a Fidesz- KDNP-kormány gazdaságpolitikája.
A kaszárnyakapitalizmus politikai gazdaságtana
A kapitalizmusban mindig jelentkeznek súlyos elosztási konfliktusok. A történelmi tapasztalat szerint a piac magára hagyva egy szűk elit gazdagodásához vezet, a többség pedig nyomorog. Ha növekszik is a "tömegek" életszínvonala, sokkal lassabban, mint a felső rétegé; relatív helyzetük romlik. Nincs automatikus felemelkedés, a gazdasági növekedés magától nem emel fel mindenkit egyenlően. Ez a kapitalizmus történetében mindig is súlyos konfliktusokhoz vezetett. Különösképpen igaz ez az olyan országokra, ahol a gazdasági elitbe jutás nem a piacon értékesíthető (tehát valamiféle kereslettel legitimált) teljesítmény függvénye, hanem a politikai tőke kérdése. Magyarországon megfelelő kapcsolattal tetszőleges cég milliárdokat tejelő nyereséges vállalkozássá alakítható, ha van, aki gondoskodik a megfelelő szabályokról és megrendelésekről.
Az angol demokrácia születése nem absztrakt ideálok jogszabályba rögzítése volt, hanem az éhező tömegek lázadása a vagyonos vidéki arisztokráciának kedvező gabonatörvények ellen. E demokratikus küzdelmek eredményeként a 20. század közepére kiépült a jóléti állam a munkavállalói jogokkal, munkanélküli-segéllyel, oktatással és társadalombiztosítással, ami garantálta azt, hogy a kevesek jólétéből a többség gyarapodása legyen. De nem mindenhol sikerült a nyomorra demokratikus megoldást adni, néhol a tekintélyelvű, esélymegvonó, a szegényeket büntető politika kerekedett felül. Nem bevonták a nincsteleneket a demokráciába, hanem kizárták őket onnan. A döntéseket és ezek végrehajtását elszigetelték a gazdasági érdekképviseletektől, a politikai erőktől és általában a társadalomtól, így zavartalanul folyhatott a vagyonosok, oligarchák és nagytőkések országlása.
Ma már e vegytiszta formában nehéz fellelni e modelleket, de a tendenciák azonosíthatóak. A balti országokban például egyértelműen jelen volt a rendszerváltást követően a politikai gettó mint intézményes válasz az újkapitalizmus igazságtalanságaira. A balti országok "sikeresnek" mondott "növekedése", ami jelentős egyenlőtlenségekhez és súlyos szociális feszültségekhez vezetett, aligha lett volna lehetséges egy valóban demokratikus társadalomban. Hasonló volt a helyzet például Indonéziában is, ahol "ragadozó állam" alakult ki a 20. század végére, a gazdasági és politikai elit a tömeges nyomor ellenére sokáig tudta őrizni hatalmát. Ennek a társadalmi berendezkedésnek a megjelölésére használjuk a kaszárnyakapitalizmus kifejezést. És itt elérkeztünk az orbáni modell lényegéhez.
Az Orbán-rezsim társadalompolitikájának esszenciája, az egykulcsos adó álma a 2013-as költségvetésben teljesedik ki - a szuperbruttó teljes kivezetése valóban egykulcsossá teszi az adórendszert. Megpróbálják elhitetni a választók nagyjából egyharmadával, hogy "jogosan" jár nekik több jövedelem, hogy "igazságos" a mindenkire arányosan ugyanakkora terhet rovó közteherviselés, függetlenül attól, hogy havi százezer vagy havi ötszázezer forint a fizetése. Orbán Viktor az egykulcsos jövedelemadóval kimondja a társadalmi szolidaritás antitézisét, s hozzáteszi azt is: nincs olyan, hogy valami "jár". Aki tud (mozogni), az dolgozzon. Ez a "munkaalapú társadalom" koncepciója. Az orbáni vízió azonban az olcsó és képzetlen munkaerőben látja a lehetséges versenyelőnyt, és mindent megtesz a munkaerő még olcsóbbá és kiszolgáltatottabbá tételéért. E szemlélet csak intenzitásában új, magáénak vallotta ezt szinte minden korábbi kormány: az új munka törvénykönyvének előkészületei még a Gyurcsány-kormány idején kezdődtek.
A rendszerváltás óta a kormányok lefelé kívántak versenyezni a globális hozzáadottérték-skálán, egyre alacsonyabb adóterheléssel és bérköltséggel. Az Orbán-rezsim is abból indul ki, hogy az alacsony foglalkoztatottságért elsősorban a munkaerő-kínálat sajátosságai okolhatók: túlságosan védett, túl drága és túlképzett a munkaerő, melynek kínálatát tovább rontja a túl bőkezű szociális rendszer. Eszerint a megoldás a védettség csökkentése, a szociális ellátások leépítése - így vonzóbbá válunk a globális tőke előtt. Az alkotmányos szinten megcsáklyázott szociális jogok, a hajléktalanok és szegények kriminalizálása, az egykulcsos adó, a helytállás a lefelé tartó társaságiadó-versenyben, a köz- és felsőoktatás leépítése és a kiszolgáltatottságot növelő új munka törvénykönyve mind ezt tükrözik (erről lásd: Scheiring Gábor: A kiszolgáltatottság politikája ellen, Magyar Narancs, 2012. március 8.).
A munkaalapú társadalom délkelet-ázsiai ideológiájának importja persze nem lenne működőképes az állam, azon belül is a kormányzati hatalom abszolutizálása nélkül. Az orbáni önkény alapja az a deklasszálódási folyamat, mely a 90-es évektől örvényként rántotta magával a társadalom közel felét. Ha a gazdasági rendszert egyre kevesebb ember érzi magáénak, ha az új rezsim nem beemeli, hanem még inkább kirekeszti a rendszerváltás veszteseit, akkor elérkezünk a rendszerváltás kudarcának betetőzéséhez. Ma az állam vezetői (az élcsapat) döntenek a kiemelt beruházásokról, arról, hogy mely (haveri) vállalatok érdemlik meg a stratégiai partnerséget, illetve melyek sújtandók különadóval. Az állam megvédi a munkahelyeket, (köz)munkát ad, bankot alapít, mobilszolgáltatót hoz(na) létre. A kormány gazdaságpolitikája tehát az aktivista állam - munkaalapú társadalom, valamint a sikeresek és erősek helyzetbe hozása - a gyengék, elesettek és érdemtelenek út szélén hagyása dichotómiáira épül. (Erről korábban lásd: Scheiring Gábor: A jövő befejeződött, Magyar Narancs, 2011. április 14.)
Az Orbán-rezsim veszteseinek gettóba zárásában a szakszervezetek ellehetetlenítése, a szólásszabadság korlátozása, a szociális jogok felszámolása mellett a döntő szerep a regisztrációé, melynek célja, hogy a tartósan munkanélkülieket, a rendszerváltásból végleg kiábrándultakat, a falvak népét, a romákat kizárja a választásból. Másodrendű állampolgárként a kiszolgáltatottak nem fognak beleszólni az Orbán-oligarchák, a "nemzeti nagytőke" és a felső tíz százalék országlásába. A politikai gettó lehetséges, és a történelemben nem ismeretlen módja az elosztási konfliktusok megoldásának. Azokban az országokban, ahol a nincsteleneket politikai gettóban tartják, tovább erősödhetnek az egyenlőtlenségek, bármikor csorbíthatják a munkavállalók jogait, bármikor elvehetik az átlag alatt keresők fizetésének 10-20 százalékát, és odaadhatják a vagyonosoknak - mondjuk, az egykulcsos adórendszerrel és a kiszolgáltatottságot szélsőségesen fokozó munka törvénykönyvével. Orbán gazdasági modellje csak a demokrácia szűkítése mellett lehet politikailag fenntartható: a vesztesek politikai kirekesztése mellett a fékek és ellensúlyok felszámolásával, a privilegizált gazdasági elitcsoportokkal kötött szövetséggel. Mindezt együtt nyugodtan nevezhetjük Orbán kaszárnyakapitalizmusának.
Magyarország talpra áll
A demokrácia helyreállítása ezért nem kivitelezhető akkor, ha az új köztársaság megint csak a rendszerváltás nyerteseinek a politikai közössége lesz. A demokrácia megújítása, a befogadó társadalom megteremtése és a gazdaság talpra állítása egymástól elválaszthatatlan feladatok. Ahol a nincstelenek képviselete megszerveződik, ott a politikai elit kénytelen kompromisszumokat kötni a vagyonosok, az oligarchák, a tőke és a leszakadók között.
Az LMP az orbáni vízióval szemben a demokratikus, szolidáris társadalmat, a tudásba és általában a humán infrastruktúrába invesztáló közösséget, a társadalmi szolidaritás növelését helyezi a középpontba. Az állam beavatkozásának elsődleges területei ebben az ideológiai keretben az egyéni és közösségi hátrányok felszámolásának elősegítése, a piacok közösségszervező erejének növelése, ugyanakkor a piaci hatalom szabályozása, a társadalmi és környezeti károkozás megakadályozása. A tekintélyelvű kaszárnyakapitalizmus helyett ez a politika az északi szociáldemokrata - a skandináv - modellt tekinti követendő mintának, ahol gazdagodni nem a mások szegényedése árán lehet, hanem együtt; ahol mindenkire számít a közösség, és mindenki számíthat a közösségre, és együtt (lehetőleg helyben) döntik el, hogy merre van az előre.
Javaslatainkhoz minden esetben forrásokat is rendelünk - ellenzéki pártként ez teljesen egyedülálló gyakorlat. Az északi szociáldemokrata modell elválaszthatatlan a tervezéstől, az előkészítéstől, a minőségi bürokráciától: a jó kormányzás tudományától. Éppen ezért számolunk azzal, hogy a hitelesség visszaszerzése, a korrupció megállítása, a stabilitás és a gazdasági szereplőkkel való együttműködés önmagában, minden egyéb konkrét gazdaságpolitikai változtatás nélkül is évi több százmilliárd forintos pluszbevétel a költségvetésben.
Forrásteremtő javaslataink gerincét a progresszív jövedelemadó-rendszer alkotja. Itt érdemes néhány részletet tisztázni, hiszen az eddigi (jó- és rosszindulatú) kritikák elsősorban ezt érintették. A javasolt 16, 25 és 45 százalékos kulcsok az adójóváírás újbóli bevezetésével együtt azt eredményezik, hogy a Fidesz 2013-as tervezett adórendszeréhez képest az adózók 80 százaléka (!) jobban jár, és csupán 20 százalékuknak csökken a nettó jövedelme: ezért nevezzük e rendszert a 80-20 adórendszerének. A költségvetés 283 milliárd forint többletbevételhez jutna. Az adórendszer átalakítása fejezetnél számos olyan elem hiányzik, ami pluszbevételi tételeket jelenthetne. Az anyag itt hiányos: a tőke, a vagyon és a személyi jövedelmek összevont adóztatása olyan irány, amelyet jelenleg is vizsgálunk. Ebben az értelemben a 16, 25, 45 százalék és a javasolt sávhatárok nyilván nem tekinthetők kőbe vésettnek - ezek javaslatok. A lényeg az irány: az LMP progresszív személyi jövedelemadó-rendszert szeretne. Azt állítjuk, hogy újjá kell szervezni az országot, "igazi" foglalkoztatáspolitikát kell működtetni, szociálpolitikát, bele kell tenni százmilliárdokat az oktatásba, az egészségügybe. Ez pedig nem megy akkor, ha a magas jövedelműek és a vagyonosok ragaszkodnak ahhoz a pluszpénzhez, amit Orbán Viktortól kapnak.
Befektetés az emberbe
Nem biankó csekkre kéri az LMP a magasabb hozzájárulást, a nagyobb egyéni áldozatvállalást, hanem pontosan megfogalmazott, társadalmi párbeszédben született programokra fordítaná a többletforrásokat. A kiadási oldalon megfogalmazott javaslataink lényege abból a felismerésből fakad, hogy a magyar gazdaság központi problémája a rendkívül alacsony foglalkoztatás és az alacsony bérek, valamint az ebből adódó, állandóan visszatérő költségvetési instabilitás.
A kiszolgáltatottságra építő kaszárnyakapitalista modell téves alapvetésével szemben a valóság az, hogy a magasabb foglalkoztatás és a magasabb bérek, illetve hozzáadott érték elérésében kulcsszerepe van az oktatáspolitikának, a humán tőkébe való befektetésnek. A társadalompolitikai rendszerek, az oktatás, az egészségügy és a szociálpolitika fő célja nem lehet más, mint a humán tőkébe való befektetés és ezen keresztül a termelékenység és a versenyképességünk hosszú távú javítása - az LMP költségvetési javaslata ennek érdekében fogalmaz meg konkrét célkitűzéseket. Privatizálható javak és jelentős működőtőkeimport-boom nélkül hosszú távon csak a jóléti befektetések révén lehet az ország versenyképességét növelni. A nemzetközi versenyképességi rangsorok és elemzések (WEF) rendre a humán infrastruktúrába befektető, az oktatást, a képzést, az innovációt preferáló és magát az embert értéknek tekintő, tehát egészségét és környezetét megóvni kívánó skandináv modell sikerességét igazolják vissza - arról nem is beszélve, hogy mennyivel demokratikusabb az északi modell kaszárnyakapitalista "versenytársánál".
Foglalkoztatáspolitikai intézkedésekre összesen 383 milliárd forintot különítenénk el, melynek legnagyobb tétele egy 200 milliárdos zöldberuházási alap lenne. Az alap elsősorban épületenergetikai beruházások támogatásán keresztül javítaná a foglalkoztatást - munkahelyeket teremtve a zöldítés támogatásával az építőiparban -, valamint támogatná a vállalatok energiahatékonyságot növelő beruházásait. Létrehoznánk ezenkívül egy közösségi gazdaságfejlesztő alapot is 67 milliárd forintos kerettel, amely a vidéki közösségek számára biztosítana forrást a helyi viszonyokhoz igazodó gazdaságfejlesztési programok megvalósítására, lehetőséget teremtve a tartós munkanélküliek számára a munka világába való visszatérésre.
Javaslatunk második fő eleme a társadalmi felemelkedés, a humán tőke helyreállításának és fejlesztésének 310 milliárd forintos programja. Harmadszor azokkal a területekkel foglalkozik az alternatív költségvetés, amelyek az egészség, valamint ember és környezete viszonyrendszerét határozzák meg. A környezet és egészség céljaira így összességében 242 milliárd forintos többletet irányoztunk elő.
A kiadási oldalon megfogalmazott programokból elég egyértelmű, hogy az LMP baloldali és zöld gazdaságfilozófiája a kooperatív szociális demokrácia és piacgazdaság modelljét tartja kívánatosnak. A demokrácia alapkérdései soha nem függetlenek a gazdaság és az elosztás alapvető összefüggéseitől. A demokrácia a bőrünkre megy. Orbán Viktorral ellentétben mi azt valljuk, hogy együtt kell működnünk: a társadalmi szolidaritás nem kötőfékje, hanem elősegítője az egyéni boldogulásnak.
A szerző az LMP országgyűlési képviselője, a párt gazdasági kabinetjének vezetője.
