Az Izrael elleni rakétázás kezd hagyománnyá válni - mint a 19. századi orosz pogromok. Ha már túl nagy a feszültség, ki kell engedni a gőzt. Megyünk, és jól fejbe verjük a zsidókat. Csak az a kérdés, mikor jön el ennek az ideje. Éppúgy, mint a pogromok, ezek is gyakran spontán módon robbannak ki.
Az arab tavasz a palesztinoknak nem hozott paradigmaváltást. Annak lényege ugyanis épp az lenne, hogy a hagyományos külső ellenségekre mutogatás (Izrael, Amerika, nyugati kultúra) helyett számoltassuk el saját korrupt vezetőinket, és teremtsünk intézményi garanciákat arra, hogy a nép beleszólhasson a hatalomgyakorlásba. A palesztinokat viszont azért szereti annyira a világ, mert a zsidók ellen harcolnak. Ha nem így lenne, épp oly keveset törődnének velük, mint a kurdokkal, a berberekkel vagy a kopt keresztényekkel, akik földrajzilag még közelebb is vannak Európához. Izrael állam a nyugati és az iszlám köztudatban mindenekelőtt a zsidókat jelenti. A palesztin nép genezisében az Izrael elleni harc alapvető jelentőségű. A palesztinoknak saját kulturális kódjukat kéne átírni, hogy ne Izrael, hanem saját vezetőik ellen forduljanak.
Itt a Hamász!
Az egyiptomi forradalom az iszlamisták roppant megerősödését hozta. Nem csupán az Iszlám Testvériség mozgalma robbant be a hatalomba a választásokon. A náluk is radikálisabb, a nyugati értékek és kapcsolatok iránt meglehetősen érzéketlen szalafiták a parlamenti helyek negyedét szerezték még. Különösen erősek lettek a Sínai-félszigeten, ahol a forradalom után gyakorlatilag szétesett az egyiptomi katonai jelenlét. Ez pedig azt jelenti, hogy a szalafiták gázai testvéreikkel is sokkal intenzívebb kapcsolatokat ápoltak. Az utóbbiak közül a legfontosabb talán a Palesztin Iszlám Dzsihád, ez a Hamásznál is radikálisabb csoport - az utóbbi hónapokban többször is rakétázta Izraelt, mire az válaszul visszalőtt és több dzsihadista vezetőt likvidált. Éppenséggel a Hamász sem túlzottan kedvelte ezt a konkurenciát: a Gázában iszlám kalifátust kihirdető Jund Ansar Allah nevű csoport vezetőjét és számos tagját még 2009-ben likvidálta. Ám az Izrael elleni harcot zászlajára tűző szalafitákat a Hamász mégsem iktathatta ki: azzal saját magát hiteltelenítette volna.
Alig három hónapja, augusztusban egy radikális fegyveres csoport a Sínai-félszigeten rátámadt egy egyiptomi katonai állásra, megöltek 16 katonát, zsákmányoltak egy páncélautót, és azzal behatoltak Izraelbe. Ott egykettőre kilőtték őket, de világossá vált, hogy a félszigeten nem annyira az egyiptomi hadsereg, hanem inkább a vidéket jól ismerő iszlamisták az urak. (A megdöbbent katonai vezetés ezek után nagyszabású tisztogató akcióba kezdett.)
Mindez nem maradt hatástalan; az erősödő harci hangulatban a Hamász nem fordulhatott az Iszlám Dzsihád ellen. A támadásokért Izrael a Hamászt tette felelőssé - lévén ő a terület ura. Végül a feszültség eljutott arra a pontra, amikor a Hamász (mely egyébként szeretné partnerként elfogadtatni magát a Nyugattal) már nem tehette meg, hogy ne szálljon be a küzdelembe. ' is elkezdett - takaréklángon - rakétázni. Izrael válaszul célba vette katonai vezetőjét és rakétavetőit, mire aztán záporozni kezdtek Izraelre a rakéták. A harc ezek után a korábban megismert forgatókönyv szerint zajlott: a Hamász és radikálisabb társai mindent elkövettek, hogy a civil áldozatok száma maximális legyen: nekik minden izraeli civil áldozat katonai siker, minden palesztin civil áldozat médiagyőzelem.
Izrael mindent elkövetett, hogy a civil áldozatok száma minimális legyen: érthető módon védte saját lakosságát, de a palesztin civileket sem tekintette célpontnak. Ellenkezőleg: minden eszközzel (egyebek közt röpcédulákkal, telefonhívásokkal) megpróbálta őket a harcoktól távol tartani. A body count a következő: a palesztin rakéták négy izraelit öltek meg, és mintegy 250-et sebesítettek meg. A tel-aviv-i buszrobbantás sebesültjeinek száma 21. Palesztin forrás szerint a palesztin áldozatok száma 158, ebből 102 civil, 56 fegyveres. Izraeli források szerint a palesztin áldozatok száma 177, ebből 57 civil, 120 fegyveres. Legalább két palesztint saját, rossz helyen felrobbant rakétáik öltek meg. Hét, kémkedéssel vádolt palesztint a Hamász fegyveresei az utcán végeztek ki. A sebesültek száma ezer körül van.
A Hamász e kis háborújával teljesítette azt a minimumot, ami szükséges harcias imázsa fenntartásához. A folytatástól eltekintett, mert ha az izraeli haderő bevonul Gázába, katonai infrastruktúrája túl nagy kárt szenved. Így minden megvolt, ami ilyenkor kell: jól megadták a zsidóknak, Iszmail Hanije Hamász-vezető és az egyiptomi miniszterelnök pedig halott kisgyermeket simogattak a kamerák előtt. Később kiderült, hogy a gyerek egy rossz helyen felrobbant Hamász-rakéta (152 ilyen volt) áldozata lett, de addigra a show-műsor már lement.
Izrael nem teljesítette azt a minimumot, amit a lakosság jelentős része (mindenekelőtt a rakétáktól szenvedő déli települések) elvártak volna: hogy ti. alaposan gyengítse meg az iszlamisták harci kedvét, és rongálja meg katonai infrastruktúrájukat úgy, hogy egyhamar ne tudjanak ismét rakétázni. Leromboltak ugyan 980 rakétakilövőt, 140 csempészalagutat, 42 műveleti központot stb., de ezeket a Hamász néhány hónap alatt pótolja majd.
A nemzetközi konstelláció nem kedvezett a nagyobb hadműveletnek. Az újraválasztott Obama továbbra is a béke barátja, az iszlám világgal való párbeszéd elkötelezettje, a katonai megoldásoknak nem híve, minden bizonnyal nyomatékkal "ajánlotta" a tűzszünetet az izraelieknek. Az egyiptomi vezetés is erősen érdekelt a tűzszünetben: a forradalom által padlóra küldött gazdasága ugyanis az amerikai segélyek nélkül kivérezne. Így eleget tett az amerikaiak nógatásának, és vállalkozott a közvetítői szerepre, amit azelőtt Mubarak elnök is megbízhatóan ellátott. Izraelnek is elemi érdeke, hogy Egyiptommal, ha kínkeservesen is, de fenntartsa a kapcsolatot. Mert Egyiptom politikusai és közvéleménye roppant ellenségesek ugyan (Hesham Kandil miniszterelnök a harcok kezdetén azonnal Gázába ment szolidarizálni, ami korábban elképzelhetetlen volt), de a formális diplomáciai kapcsolat, a hideg béke fennáll. Ami nagy dolog: Izrael déli határán negyedszázada nyugalom honol. Ezt Izrael nem akarja eljátszani. Ugyanakkor Izrael csak addig tud háborúzni, amíg túlságosan meg nem erősödik a nemzetközi nyomás. Amint hadba lép, megszólal a nemzetközi kórus (az amerikai és az orosz külügyminiszter, az EU, az ENSZ főtitkára stb.) amely "maximális önmérsékletet", "arányos választ" követel. Vajon mi az arányos válasz, amikor egy ország civil lakosait rakéták százaival lövik?
Háború a Facebookon
Nagyon jóindulatú kommentátorok szerint az izraeli vezetés a közelgő választásokhoz akart magának jópontokat gyűjteni a háborúval. Az ilyesmi rendkívül kockázatos vállalkozás - lenne. Elég egy romba dőlt ház Gázában, melyben odavesznek a bentlakók, és a kormány imázsa hatalmas károkat szenved. Ekkora kockázatot egyetlen demokratikus kormány sem vállal, ha nem muszáj. Ha már háború van, azt nyilván beillesztik a választási stratégiába, de egy választás érdekében nem indítanak háborút.
Lehetett még egy ok, ami a mihamarabbi tűzszünetre sarkallta az izraelieket: a nemzetközi közvélemény és média addig megértő Izrael irányában, amíg őt lövik. Ha Izrael visszalő, morajlani kezd a felháborodás, mint legutóbb 2009-ben, az "Öntött ólom" hadművelet idején. Szerte Európában tüntetnek és izraeli zászlókat égetnek, bojkottfelhívások terjednek, emberjogi csoportok magukból kikelnek, megjelenik a népirtás vádja, összeül az ENSZ Biztonsági Tanácsa. Mindez súlyosan károsítja Izrael imázsát; ilyenkor felfüggesztik az EU partnerségi tárgyalásokat, bojkottálják az izraeli tudósokat, művészeket (akik egyébként gyakran háborúellenesek) stb.
Ezt most sikerült elkerülni. A fejlett haditechnika jóvoltából a precíziós csapásokat (surgical strikes) már úgy hajtják végre, hogy kevés áldozattal járnak. Másfelől a Vaskupola védelmi rendszer elég hatékonyan védi az izraeli civil lakosságot: a lakott területek felé tartó rakéták 85 százalékát leszedte. Így a Hamász-rakétavetők kiiktatása nem mindig volt életfontosságú.
És volt még egy oka az Izrael-ellenes kampány csihadásának: az izraeli hivatalosság megbarátkozott a modern médiával, megértette, hogy amit a harctéren megnyer, azt a CNN tévéképernyőjén és weboldalán könnyen elveszítheti. A hadsereg immár öt nyelven nyomul az interneten: saját blogon, Youtube-on, Twitteren, Facebookon kommunikál. Izrael állam (valamennyire) elkerülte azt a korábban oly jellemző helyzetet, amikor mások mondják meg, hogy ő kicsoda és mit csinál, maga pedig csupán reagál minderre.
Amit tehát ez alkalommal elvesztett a réven, azt megnyerte a vámon. A Hamász katonai infrastruktúrája nem szenvedett nagyon súlyos károkat, de Izrael imázsa sem - túl vannak egy fordulón. Izraelt megcsapta az arab tavasz szele. Várhatjuk a következő fordulót, ami ismét csak idő kérdése.
A szerző a Szombat c. folyóirat szerkesztője.
