Publicisztika

Az angol alkotmányos működés elég archaikusnak tűnik ahhoz, hogy sokan egy kosztümös kalandfilm komolyságát tulajdonítsák neki. És mégis, az, ami Albionban történt a minap, reményekre indíthatja az illiberális politikai ügymenet képmutató mindennapjaitól megfáradt olvasót. Az Egyesült Királyság Legfelsőbb Bírósága ugyanis megállapította, hogy az újdonsült konzervatív miniszterelnök, Bo­ris Johnson jogellenesen tanácsolta a királynőnek a parlament felfüggesztését (prorogation) mintegy öt hétre.

Nem az utódpártiság, nem a rossz hatalomgyakorlás a bűnös, hanem a megalkuvó, gyáva ellenzéki munka.

Megfelel-e a jog a moralitás által megkövetelteknek?

A Lánchíddal együtt megújulnak a hozzá kapcsolódó közterek. Talán ebben több közérdeket sikerül érvényre juttatni, mint a Clark Ádám téri szálloda megépítésénél.

Máris átgondoltan és összehangoltan folyik a fenyegetés.

A szimbólumok ereje nagyobb, mint gondolnánk.

A legenda szerint egy kora őszi este Ludwig Mies van der Rohe a hatalmas Michigan-tó partján állt, és merengve vizsgálgatta leg­újabb opusát, a Lake Shore Drive lakóházait. Őszinte sóhaj szakadt fel belőle – házirendbe kellene foglalni, hogy kötelezően minden lakónak azonos időben, meghatározott magasságig lehet leengednie az ablakredőnyt, illetve fel- vagy lekapcsolnia a villanyt. Igaza volt, hiszen a napszálltában házai sokkal inkább gigászi, kaotikus, kivilágított keresztrejtvényeknek tűntek, mint a Van der Rohe-féle szigorú, megtervezett, fehér rend, a „kevesebb több” elv megtestesítőinek.

Mára az oktatás összes szereplője - gyerek, szülő, iskola, tanár - jogfosztottá vált. Kivéve az államot.

A választások végeredményét rendszerint nem a sikeres kapura lövések határozzák meg, hanem a kevesebb elkövetett hiba. Az utóbbi időben a lengyel kormánypárt, a Jog és Igazságosság (PiS) sokszor elvétette a lépést, és mégis magas maradt a támogatottsága.

Csak címkeként, üres burokként használja a kereszténydemokrácia fogalmát.

Úgy tűnik, a nehezen megszerzett szabadság 25 éve után a lengyel politikai és szellemi elit úgy döntött, veszni hagyja a lengyelországi demokratikus rendszer fenntartásának utolsó esélyét. Ha a lengyelek nem ocsúdnak fel, s az október 13-ára kiírt általános parlamenti választáson a megúszásra játszanak, az autoriter rendszer – úgy, ahogy Magyarországon – nemzedékekre gyökeret fog verni.

A politikusnak pedig duplán nem.

Az első Orbán-kormány 1998-ban megörökölte az addigra már csődtömeggé vált Postabankot annak 150 milliárd forintos tőkehiányával, amelyet közpénzből kellett kipótolni, hogy a betétesek ne veszítsék el megtakarításukat. A mostani, negyedik kormányzati ciklusában viszont Orbán Viktor maga kreál újabb, az eredetinél sokszorta nagyobb pénzeket megmozgató, és így jóval nagyobb kockázat felhalmozására alkalmas „Postabankot”, ami Damoklesz kardjaként szintén az adófizetők feje fö­lött lebeg.

Ott, ahol a hatalmi gőg szinte elkerülhetetlen.