Az ügy tényállása meglehetősen egyszerű: a promenad.hu nevű internetes portál tudósított a hódmezővásárhelyi Fidesz frakcióvezetőjének a sajtótájékoztatójáról, szó szerint közölve a politikus azon állításait, melyek szerint a városnak 5,6 milliárd forint készpénze van, és ezért érthetetlen, hogy Márki-Zay Péter polgármester miért kívánja bezáratni a strandot és a városi stadiont. A cikk semmilyen kommentárt nem fűzött a frakcióvezető szavaihoz, és annak szerzője Márki-Zay Pétert sem kérdezte meg a témáról. Első ránézésre annyi történt, hogy egy helyi lap tudósított egy helyi eseményről.
„Véleményként értelmeződhet”
Igen ám, de Márki-Zay Péter szerint a frakcióvezető hazudott, egy szava sem igaz (ő nem akarta bezáratni a strandot és a stadiont), ezért sajtó-helyreigazítási pert indított, melyet első és másodfokon meg is nyert. A Kúria viszont elutasította a keresetét, mondván, hogy a vitatott ügyben pusztán a közszereplő politikusok közötti nézetkülönbség került kifejtésre, így a perbeli vita nem lépte túl a politikai vita kereteit. A cikkben közölt mondatok Márki-Zay Péter szándékaitól eltérő értelmezhetősége önmagában nem gond, és azokról egyébként is vita zajlik a fideszes frakcióvezető és a polgármester között, így a kérdés meghaladja egy sajtó-helyreigazítási per kereteit.
Mindezek után a polgármester az Alkotmánybírósághoz (AB) fordult arra hivatkozva, hogy a hamis tényállítások sértik a jó hírnevét. A testület elutasította az alkotmányjogi panaszt a következő indokokkal. Az AB először részletesen bemutatta saját, sajtószabadsággal kapcsolatos gyakorlatát, melyet ezen a helyen nem ismétlek meg, csak az ügy szempontjából releváns megállapításokat veszem górcső alá.
Az AB leszögezte, hogy a közügyekről való tájékoztatásnak a lehető legszélesebb védelmet kell élveznie. Ezután azonban rámutatott, hogy a politikai vita kontextusában kifejtett tényállításokat nem lehet „a bizonyíthatósági teszt köznapi értelemben vett automatikus alkalmazásával” értékelni. Arra is figyelemmel kell lenni az AB szerint, hogy a kijelentés „milyen valódi jelentést hordoz a választópolgárok számára”. Az AB szerint a polgárok tisztában vannak azzal, hogy a politikusok hajlamosak a „figyelemfelkeltésre és túlzásokra”, és ezt is figyelembe kell venni – különösen, ha a szólás a közéleti szereplők tevékenységére vonatkozik, ebben az esetben ugyanis a (tény)közlés is véleményként értelmeződhet. Magyarán, az AB szerint egy politikus állíthat valótlan tényeket egy másik politikusról, mert ez pusztán kritika, melynek valóságtartalmát a választók úgysem veszik komolyan.
Az AB mindehhez még hozzáfűzte, hogy bár a valótlanságok közlésére a sajtószabadság nem terjed ki, mégis más a felelőssége a sajtónak, ha nem saját tartalmat tesz közzé, hanem a „közéleti vita frontvonalában tevékenykedő” politikusok kijelentéseit terjeszti. Az AB szerint Magyarországon kialakult a plurális politikai nyilvánosság, és a közéleti viták során elhangzottakat a társadalom kellő körültekintéssel tudja értékelni. E körültekintés része az is, hogy a társadalom számíthat egy kifogásolt tényállítás kapcsán válaszra, cáfolatra.
A konkrét ügyről az AB megállapította, hogy egyértelműen közügyről volt szó a cikkben, amelyben az érintett polgármester cáfolata nem hangzott el, arra a cikk megjelenése előtt nem volt lehetőség. Ugyanakkor a testület szerint ez nem gond, ugyanis figyelembe kell venni a téma „politikai vitába való beágyazódását”, és azt, hogy a vita a fideszes frakcióvezető és a polgármester között a témában régóta zajlik. Minthogy a polgármesternek számos helyen lehetősége van reagálni a vitában elhangzó „kritikákra”, így a cikk megfelelt az Alaptörvény IX. cikk (2) bekezdésében foglalt „alkotmányos követelményeknek”. (Az AB itt valószínűleg a demokratikus közvélemény kialakulására célozhatott, bár annak kialakítása az Alaptörvény e szakasza alapján, bármilyen meglepő is lehet, nem a sajtó feladata. Hanem az államé, hogy az ilyen közvélemény kialakulásához szükséges szabad tájékoztatás feltételeit biztosítsa.)
Az AB a fenti döntéssel szabad utat adott a közügyekben való hazudozásnak, és gyakorlatilag kiüresítette a sajtó-helyreigazítás jogintézményét politikai ügyekben. Pedig az AB-nek már kiindulási tézise is alapvetően téves. Vitatható, hogy ma Magyarországon plurális politikai nyilvánosság lenne. Elképesztő kormánypárti média- és propagandatúlsúly mellett ugyan az ellenzéki vélemények megjelenhetnek, de lényegesen kevesebb embert érnek el, és őket is kisebb hangerővel, mint a NER médiatartalmai.
Ami ennél is fontosabb, a társadalom nem tudja „kellő körültekintéssel” értékelni a médiában elé kerülő információkat. A rendkívül felgyorsult információáramlásban a kritikai hírolvasás szinte lehetetlenné vált még a legtanultabb emberek számára is. Az olvasó akarva-akaratlanul a szó szoros értelmében kész ténynek veszi, amit elé tárnak, egyszerűen nincs ideje leellenőrizni a vele közölt adatok pontosságát. Pontosan ezt a jelenséget használják ki korunk információs pestisének, a hamis híreknek a terjesztői. A fake news hatalmas probléma, alapvetően lehetetleníti el a közügyek értelmes megvitatását és a racionális döntéshozatalt, hiszen a politikusok kezét megkötik a társadalmi elvárások, amelyek adott esetben irracionális hisztérián is alapulhatnak. Mindezért a való tények közlésének kötelezettségét relativizáló alkotmánybírósági álláspont rendkívül veszélyes és téves.
Horgonyhatás
Az AB-döntés legsúlyosabb hibája ugyanakkor nem is a fent kifejtettekben keresendő. Teljességgel elfogadhatatlan ugyanis az a nézet, hogy a másik felet pusztán azért nem kell megszólaltatni egy – hamis – tényállításokat közlő cikkben, vagy azért nem kell a sajtó-helyreigazítási kérelmének eleget tenni, mert azt az érintett később úgyis cáfolni tudja majd. Ez az álláspont súlyosan sérti a jó hírnévhez való jogot, de a józan ésszel és a média működésével is alapvetően ellentétes. Az érvelés- és döntéselmélet immáron majdnem fél évszázada ismeri az ún. horgonyhatás elméletét (és ezzel összefüggésben az „előfeszítés” és a „szuggesztió” fogalmakat). Ennek lényege – nagyon leegyszerűsítve –, hogy egy adott témában az első információ alapvetően befolyásolja a témáról való gondolkodásunkat. A média világában egyébként is közhelynek számít, hogy egy hazug állítás kigyomlálása hihetetlen erőfeszítést igényel (ha egyáltalán lehetséges), miközben a hazugság elterjesztéséhez – kis túlzással – elegendő az Enter gombot megnyomni. A modern médiaviszonyok között alapvető jelentőségű tehát a hamis hírek elleni küzdelem.
Az AB e döntésével a fenti érvekkel ellentétes utat járt be, e határozata nyomán gyakorlatilag lehetetlen lesz sikeres sajtó-helyreigazítási pereket indítani. Ennek oka, hogy nincsen olyan közügy, ahol a hazugsággal érintett fél ne tudná elmondani a kritikáját (hiszen minimum egy Facebook-oldala mindenkinek van). Ugyanakkor e válasz már sokkal kevesebb embert és kisebb hatásfokkal érhet majd el, mint az eredeti hazugság. A fake news elleni küzdelem tehát nem nélkülözheti az erős – bírói úton és gyorsan kikényszeríthető – jogi eszközöket. (Ezek közé tartozna az is, hogy személyiségi jogi perekben a bíróságok végre ne csak szimbolikus, hanem valódi visszatartó erővel rendelkező sérelemdíjakat ítéljenek meg.) Magyarországon az e tekintetben egyébként sem túl erős eszköztáron, amelynek fontos része a sajtó-helyreigazítási kérelem, most súlyos léket ütött az AB határozata.
Az amúgy is nehezen védhető döntést ráadásul komor keretbe foglalja, hogy egy ismert ellenzéki politikus ügyében született. Az Alkotmánybíróságot sokan és nem ok nélkül vádolják kormánypárti szimpátiával vagy akár a NER érdekeinek nyílt kiszolgálásával. Nem a fentiekben elemzett határozat lesz az, melyet e bírálatok cáfolatául világ- és Európa-szerte lobogtatni lehet majd, bocsánatkérést követelve a kritikusoktól.
A szerző ügyvéd, alkotmányjogász.
Az írás eredetileg a Magyar Narancs 2020. június 25-i számában jelent meg, most online újraközöljük.
