A világ legdrágább március 15-i iskolai műsora

Publicisztika

Szépen stilizált képeskönyvet csinált a forradalomból Rákay Philip kurzusfilmje, amelyben a történelem meghamisítására volt idő, csak árnyalt ábrázolására nem. De legalább baromi sok pénzből jól néz ki.

Nehéz figyelmen kívül hagyni, hogy a Most vagy soha! egy bizonyos hetven évvel ezelőtti filmre emlékeztet a leginkább, amely épp ugyanígy a kor politikailag motivált, anyagilag bőségesen megtámogatott szuperprodukciója volt.

A Föltámadott a tengert a Rákosi-korszakban, 1953. április 27-én mutatták be, és az államosított filmgyártás, valamint a sztálinista szempontok szerint áramvonalasított kultúrpolitika vívmányaként vetítették. Hatáskeltő, a kor technikai környezetében kifejezetten mutatós film, amit máig élvezni lehet, főleg hogy elsőrendű színészgárdával – Görbe János, Makláry Zoltán, Básti Lajos, Darvas Iván, Sinkovits Imre – készült. Hegyi Barnabás impozáns kameramunkája és Szabó Ferenc zenéje (amiből később oratórium készült!) egyaránt arról tanúskodik, hogy széles tömegek ámulatát akarták kiváltani a Rákosi-korszak Petőfi-filmjével, miközben a szüzsét a sztálinista történelemeszményhez igazították. A Föltámadott a tenger legfőbb bűne, hogy Görgei Artúrt gyáva árulóként ábrázolja, így Bem apó lép elő pozitív katonai hősként, a lengyel hadvezérrel a népek közötti megbékélés gondolatát illusztrálva, mivel ellentétek nem a származás, hanem az osztályok között vannak. „A szabadságharcban csak néphadsereggel lehet győzni” – jelenti ki Bem, de nem ez az egyetlen vörös farok a filmben. Meg is mondta Vszevolod Pudovkin, a Moszkvából ideküldött mozgóképes pionír, aki összerázta a filmtervet: „a burzsoá történetírók meg is hamisíthattak vagy elsikkaszthattak” történelmi forrásokat, így aztán nem érdemes ragaszkodni hozzájuk.

Az átkos emblematikus filmje tényleg szuperprodukció volt: háromezer statiszta, kétszáz színész és több mint hétmillió forintos költségvetés tanúskodik erről. A maga szocialista-realista esztétikájával, hatásvadász színeivel, vágástechnikájával és zenéjével megágyazott a Várkonyi Zoltán-féle történelmi moziknak, amelyek már jóval szelídebb politikai intencióval készültek a hatvanas évek közepétől.

A semmitmondás ünnepe

Nem meglepő, hogy az Orbán-korszak kultúrkorifeusaiban is felmerült az igény egy Petőfi-filmre. Tavaly ünnepeltük a költő születésének kétszázadik évfordulóját, így adta magát, hogy a NER kiossza magának Petőfi „hitelesítő pecsétét”, csakúgy, mint kiosztotta azt Klebelsberg Kuno, Révai József vagy Aczél György. A legutóbbi március 15-i ünnepen Orbán Viktor a kiskőrösi szülőház előtt mondott beszédet, bántó közhelyeket puffogtatott („minden magyarban van egy kis Petőfi és Petőfiben ott van minden magyar”), szokásával ellentétben nem brüsszelezett, nem sorosozott, csak élettelen, múzeumban vagy tankönyvbe való bábut csinált a forradalmárról, aki királyellenessége, kései versei és politikai vesszőfutása miatt, vagy akár a róla terjedő népi legendák okán sokkal érdekesebb költő volt.

A Most vagy soha! megdöbbentően gondolattalan film, de a NER emlékezetpolitikáját ismerve ebben semmi meglepő nincsen.

Ebben a rendszerben szabadságról, függetlenségről hadoválni igen divatos dolog, ezt csinálják a Megafon propagandistái, s most már külön intézmény vigyáz a szuverenitásra is. Ám ezekről az eszmékről gondolkodni, vitatkozni már gyanús. Az új kurzusfilm alkotói meg sem próbálják: lapozgatható, vitrinbe helyezhető képeskönyvet csinálnak a történelemből, és ráadásul szégyentelenül meg is hamisítják.

 
Fotó: Forum Hungary

Az első képkockákon bestiális osztrák csendőröket látunk, akik házról házra járnak és elvernek bárkit, akitől magyar szót hallanak – egy öreg bácsi a verések közepette is rázendít egy bánatos dalra a rab gólyamadárról, idejében jelezve a nézőnek, hogy amit látni fog, az tömény giccs. Petőfi minden második jelenetben elmondja, hogy az ő fia istenbizony magyarul fog beszélni és tanulni, később Szendrey Júliát egy németül beszélő árva kislány csalja tőrbe, a fáradhatatlan antagonista gonoszságát pedig mi sem illusztrálja jobban annál, hogy sch-val írja Farkasch vezetéknevét. Pedig a valóságban Petőfiék számára a nyelvkérdés kevéssé jelentett témát: 1844-től a magyar nyelv iskolai oktatását, valamint a közügyekben való használatát törvény engedélyezte, a költő magyar nyelven alkotott, magyar napilapokban publikált. A magyar nyelvhasználat szabadsága a 12 pontban sem szerepel, aminek korhű példányait a film ereklyeként mutogatja a nézőnek. Ám szerepel benne – rögtön az első helyen – a sajtó szabadsága, a censura eltörlése, és a felelős minisztérium, valamint az urbéri viszonyok megszüntetésének követelése is, amiről a Most vagy soha! forgatókönyvírói szándékosan megfeledkeznek.

Marad helyette ez a giccses, könnyű azonosulást kínáló, önsajnáló narratíva arról, hogy minket, magyarokat bántanak.

Senkit nem zavar, hogy 1848. március 15-én vagy az előző este a Habsburg-pártiak nem vertek magyarokat, nem volt rendőrterror, a forradalom pedig kirívóan békésen zajlott a többi európai fellángoláshoz képest.

 
  Fotó: Forum Hungary

A márciusi ifjak sem felelős, a politikáról gondolkodó férfiaknak tűnnek, hanem könnyelmű haveroknak, akik ködös fejjel, hirtelen fellángolásból vágnak bele a forradalomba. Nem tudjuk, vajon a zenés színházból érkező Szente Vajknak róható fel, de Petőfiék beszélgetése, ütembiztos nevetgélése és csintalakodása leginkább egy musicalre emlékeztet. Gulya Róbert zenéje szinte végig szól, mintha a forgatókönyv ürességét akarná elfedni. Jókai Mór (Koltai-Nagy Balázs) az egész filmben könnybe lábadt szemmel néz maga elé, Vasvári Pál (Fehér Tibor) fáradhatatlan szoknyavadász, egymásután kapja a szájába a fárasztó poénokat. Bulyovszky Gyula a csapat esze, a 12 pontot is fejből tudja. A dadogós Sükey Károly a legszerethetőbb karakter, aki egy hordóra állva egymaga elindítaná a felkelést, csak aztán figyelmeztetik, hogy a szólásszabadság a beszédhibán nem segít.

A legnagyobb bajunk azonban a savanyú Petőfi Sándorral van, akit Berettyán Nándor alakít. A harmincegy éves színész három éve a Karinthy Színház igazgatója is, egy igazi géniusz lehet, nem mellékesen Vidnyánszky Attila bizalmasa és harcostársa. Kár, hogy megformálásában Petőfi Sándor önnön prófétai szerepétől megrettent, tétova alaknak tűnik, akiben nyoma sincs a költő radikális szellemének. Ahogy a miniszterelnök mondta Kiskőrösön: „csillagösvényen jár”.

Árulkodó az is, ahogy a történet a női karaktereket kezeli. Szendrey Júlia a film első felében szerelmes áhítattal csüng forradalmár férje kinyilatkoztatásain, aztán akcióhőssé válik, és olyan elszánással száll szembe az életére törő császárbérencekkel, hogy az Xena-rajongóknak és a harcos feministáknak egyaránt örömére válik. Más elbírálás alá esik az észrevétlen mellékszereplőként felbukkanó Teleki Blanka, aki azokban a forradalmi napokban a 12 pont mintájára megfogalmazta a magyar női egyenjogúság alaptételeit. Miközben a tömeg a budai várba vonul, a nőfaló Vasvári összetalálkozik a nőegylet tagjaival, de csak annyit bír kibökni, hogy a női követelésekre most nincs ideje, látják, forradalom van, és eloldalog. Talán nem csak nekem jutott eszembe az ország miniszterelnöke, aki „nőügyekkel” nem foglalkozik.

Akad olyan jelenet is, amelyben a márciusi ifjak a 12 pontba foglalt követelésekről beszélnek, és egyikük felveti, hogy legyen unió. A csapat többi tagja rögtön felhorgad: Unió?! Mire megnyugtatja őket, hogy hát unió Erdéllyel! Az ifjaknak rögtön legördül a kő a szívéről.

A kedvenc jelenetem, ahol ugyancsak kilóg a fideszes vörös farok, de olyan finoman és észrevétlenül, hogy azt tanítani kéne. Vasvári és Jókai állnak egy színházi előadás plakátja előtt, észreveszik Laborfalvi Róza nevét, és néhány pikírt megjegyzés után végre látjuk az előadás címét is: „Két asszony gyermeke” – olvassák megütközve. Vasvári értetlenül fogadja, Jókai sem tudja megmagyarázni, hogyan lehet két asszonynak gyermeke, de nincs is rá idő, zajlik a forradalom. „Francia komédia?” – olvassa Vasvári a színlapon. Hiszen a hibbant genderpropaganda már 1848-ban is nyugatról érkezett.

 
  Fotó: Forum Hungary

A Petőfi-cirkusz

A Most vagy soha! alkotói nem is történelmi hitelt ígértek, hanem Guy Ritchie-féle steampunk akciófilmet. A film promóciós kampányából érzékelhető, hogy Lóth Balázs csak bérelt rendező, aki az aprómunkát végezte, a nagy döntéseket a kreatív producerek, Rákay Philip és Szente Vajk hozták.

Mivel a március 15-i események dramaturgiája valóban nem volt sokkal érdekesebb, mint egy átlagos iskolai ünnepi műsor, kitaláltak egy vérre éhes osztrákpárti karaktert, Farkascht (Horváth Lajos Ottó), aki a kengyelfutó gyalogkakukk elszántságával vadászik Petőfi Sándorra. Motivációi ismeretlenek, hiszen a küldetéséről akkor sem tesz le, amikor maga a császári-királyi tábornagy, von Lederer akarja bezáratni.

Farkasch metaforikus figura, a magyarságra örökké leselkedő veszély megtestesítője, amely mostanában Soros György, Ursula von der Leyen, Joe Biden meg a liberális genderügynökök képében születik újjá, Júdása, Pilátusa, Kajafása egyben „a népek Krisztusának”.

Hogy miért akarja elpusztítani a nagy magyar költőt – holott ő is magyar, áruló? Egy: csakazértis. Kettő: csipkebokorvessző. Még attól sem riad vissza, hogy a várandós Szendrey Júliát férfiasan elpüfölje.

 
Fotó: Forum Hungary
 

Jól nézünk mi ki

Még a kritikusai is el fogják ismerni, hogy a 6,1 milliárd forintból készült Petőfi-film jól néz ki, de ezen nem szabad csodálkoznunk. Az utóbbi tíz évben Magyarország a filmipar adóparadicsoma lett, ahol a nagy hollywoodi stúdiók töredékáron megkapják a legjobb szakembereket. Ha valaki végigolvasta a nagy blockbusterek stáblistáit, láthatta, hogy second unitban, látványtervezésben, kaszkadőrmunkában világbajnokok vagyunk, aki meg csak a híreket követi, annak is feltűnhettek a budapesti luxusapartmanok kilincsét egymásnak adó világsztárok Timothée Chalamet-től Angelina Jolie-ig. Végre Oscar-díjunk is van, pontosabban nem nekünk, hanem Mihalek Zsuzsának, mert nem hazai produkcióban érdemesült rá, hanem a Szegény párák berendezőjeként, aminek a stáblistája egészen úgy néz ki, mint egy Pest megyei telefonkönyvet lapozgatnánk.

Az is bántóan feltűnő a Petőfi-filmmel kapcsolatban, hogy a Vajna-korszak végével gyakorlatilag teljesen megszűnt a valódi forgatókönyv-fejlesztés és filmpályázati rendszer Magyarországon. Nem úgy készülnek az alkotások, hogy először adnak pár milliót a szkriptre, aztán ha az jól sikerül, kalapálják még egy kicsit, és ha az is jónak találtatik, elkezdődhet a gyártás. A Káel Csaba-féle Filmintézet fordítva működik: pofára kiutal sok milliárdot Rákay Philipnek, Lajos Tamásnak, Tősér Árpádnak, aztán az a film elkészül, ha belegebedünk is. Ahogy Révai József, a Rákosi-korszak népművelési minisztere mondta a Föltámadott a tengerről: „Ez remekmű lesz, vagy semmi.”

Az utolsó képsorokon a 12 pontot és a Nemzeti dalt tényleg beteszik a múzeumi vitrinbe, Petőfi tényleg kijelenti, hogy erre a napra örökké emlékezni fognak a magyarok, és szó sem esik arról, hogy a márciusi eseményeknek folytatása lenne: áprilisi törvények, parlamentáris demokrácia, szabadságharc. Ahogy a Pilvaxban mondják az ifjak: „Kossuth elmehet a...”, nekünk csak ez a forrófejű virtuskodás kell.

Mintha a múlttal semmi más dolgunk nem lenne, csak párás szemmel emlékezni rá, üveg mögött rácsodálkozni, kultúrkomisszárok zsírszaftos visszaemlékezéseiben meghallgatni újra és újra.

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.