„Március 15-én, péntek délelőtt Orbán Viktor beszédet mond a Nemzeti Múzeumnál. Az elmúlt években különböző eldugott helyszínek után ismét visszatér a fővárosba a nemzeti ünnepre, ezt pedig ki kell használnunk: meg fogjuk zavarni a miniszterelnök beszédét. Ahhoz, hogy igazán hatásos legyen az akciónk, legalább 20 emberre van szükségünk! Csatlakozz hozzánk Te is az alábbi gombra kattintva” – olvasom a körlevelet.
A civil szervezetnek, amely küldte, minden megmozdulása szimpatikus volt számomra – eddig.
Nem a miniszterelnököt sajnálom, akinek meg lesz zavarva a beszéde, hanem azt, hogy egy civil – történetesen tanárokból álló – szervezet számára is természetes, hogy a nemzeti ünnepen adódó lehetőséget a látványos tiltakozásra ki kell használni.
Az utóbbi harminc évben újságíróként dokumentálhattam, hogyan alakították ilyenné a nemzeti ünneplés kultúráját utcai demonstrációk, pr-vezérelt politikai akciók, nonstop kokárdát viselő, felhevült arcú emberek.
A történet eleje nem tragédia, hanem burleszk.
Huszonhárom évesen Makón láttam először azt, hogy a jobboldal pártjai, amelyek ott ellenzékben voltak, saját, kis ünnepséget szerveztek az önkormányzat március tizenötödikei ünnepélye előtt. Cserkészek álltak sorfalat, beszédet hallottunk, olykor politikustól. Úgy volt, hogy aki mindkét rendezvényre kíváncsi, az elvileg sietve odaér a Kossuth térre, hogy az önkormányzatit is lássa – aztán megesett, hogy a jobboldali műsor elhúzódott. Választani kellett, és látszott, ki megy, ki marad ott végig. A makói szocialista polgármester, Buzás Péter nagyvonalú trollkodása volt – és talán ennek a helyi jobboldali szokásnak is szólt –, hogy egyszer a radikális jobboldali Makovecz Imrét, a Hagymaház tervezőjét kérte föl március 15-i ünnepi beszédre. Az építész az akkori MSZP-SZDSZ-kormánnyal együtt mindenkit elküldött az anyjába. Az arcok pirosodtak, a polgármester a sajátjaitól már az ünnepség után, a színpad tövében kapott hideget-meleget, de hamar napirendre tért az eset fölött mindenki.
Ekkor már nagyjából elfogadott volt, hogy március 15-én vagy otthon maradunk, vagy elmegyünk valamelyik rendezvényre, ahol viszont beszélni fog valaki, azon az alapon, hogy ha már forradalomra emlékezünk, forrongjunk. Meg kell idézni a múltat, össze kell vetni a jelennel, párhuzamot kell vonni. El kell magyarázni, az akkori jókhoz és rosszakhoz ma kik hasonlítanak a tetteik alapján, le kell vonni a következtetést: miattuk rossz, avagy nekik köszönhetően jobb most minekünk. Ez addig, amíg minden párt külön-külön tartott március 15-én nagygyűlést, elviselhető volt, feltéve, hogy senki sem tévedt el, és oda ment, ahová eredetileg akart. Ha nem, óhatatlanul keserű szájízzel ment haza, mert magára ismert.
A MIÉP-hez kötődő radikális jobboldaliak újítása volt, hogy elmentek a fővárosi, SZDSZ-es ünnepségre, sípoltak, fütyültek. Ez később a tojásdobálással egészült ki. A tojászáportól esernyővel kellett védeni a főpolgármestert.
Két évvel később kordont állítottak fel, és ez is természetes kellékévé vált az ünnepnek, ahol a hazaárulózás az alapzaj. Ha már forradalomra emlékezünk, tegyünk valamit, kössünk el egy tankot, aztán nézzük, mi lesz belőle.
Elkerített szónok, gondosan megválogatott közönség a közelben, távolabb a fütyülők, kiabálók. Ilyen képeket ma akármelyik március tizenötödikei vagy október huszonharmadikai gyűlésen lehet látni, mert ami eredetileg a jobboldal innovációja volt, azt átvették a többiek is. Igazságtalan vagyok, ha nem írom le, hogy azért volt némi hezitálás, az első lépést mindig nehéz megtenni a sötét oldalon. De aztán egész jól ment.
Számomra megrendítő pillanat volt, amikor 2016-ban Ungváry Krisztián történész sípolt az október huszonharmadikai ünnepségen. Megütötték, elgörbült a szemüvege, de sípolt tovább rendületlenül.
Viselkedése azt a meggyőződést demonstrálta, hogy nem olyan nagy ügy ez. Folytatni kell, nem számít, milyen nap van, nem úgy van, mint a Bibliában, hogy ideje van mindennek, mert az együttélés hagyományos szabályait már fölülírta egy másik szokásjog. Most itt az alkalom, sokan vannak az utcán, a nyilvános gesztust sokkal több ember látja, hallja, sokkal többet meg lehet vele szólítani, rémíteni, botránkoztatni.
Ez politikus logika. Ehhez képest a különböző pártokra szavazó választókat a rémületük, dühük nem fogja más belátásra bírni, viszont együtt kell élniük. Vannak közös élettereik, alkalmaik, egy levegőt kell szívniuk a postán, iskolai szülői értekezleten. Az életük minősége valóban függ attól, hogy a kormány épp mit épít és mit barmol szét, de nagyban attól is, hogy ők maguk milyen körülményeket teremtenek maguknak, és hogyan nyilvánulnak meg közösségben. Le tudnak-e festeni együtt társadalmi munkában egy óvodai kerítést, össze tudják-e szedni a szemetet a Tisza-parton, le mernek-e ülni egy asztalhoz a főzőversenyen.
Amikor Makóra kerültem 1995-ben, néhány hónapig együtt dolgoztam Laci kollégámmal, aki később elkerült Belgiumba tudósítani. Mesélte, hogy a nemzeti ünnepen ott nem beszélnek politikusok. Gyerekeknek, családoknak szóló programok zajlanak, arcfestés, kézműves-foglalkozás, rendőrségi és katonai bemutató, mint egy nyugis falunapon. Nem tudom, így megy-e ez ott még, de az biztos, ezt a velejéig idegen miliőt sikerült távol tartani.
Brüsszelt megállítja a Vezénylő Tábornok és a Tanítanék Mozgalom, vállvetve.
Nemzeti egység, lehet ünnepelni.
(Címlapképünkön: Orbán Viktor beszédet mond a Múzeumkertben 2019. március 15-én. Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)
