Egy szeg miatt a patkó elveszett,
A patkó miatt a ló elveszett,
A ló miatt a csata elveszett,
A csata miatt az ország elveszett,
Verd be jól azt a patkószeget!
A patkószeg a szociológusoknál a törött üvegtábla. Azt mondják, egy városrész leromlása úgy indul el, hogy egy bezúzott ablakot nem javítanak meg. Ez az a pont, ahonnan még volna kiút: a megjavított ablak arról üzen, hogy itt emberek élnek, akik figyelnek a környezetükre, és a közösségben van annyi erő, hogy megőrizze élhetőnek a saját mikrovilágát.
Ha a javítás elmarad, az azt jelenti, hogy nincsen gazda, és nincs más olyan erő sem, ami a gyorsuló pusztulást megakadályozhatná. Aki teheti, másutt keres otthont, aki maradni kényszerül, annak egyre több törött ablakkal kell szembesülnie. Egy ponton túl elillan a remény, hogy a folyamat megfordítható: ami egykor volt, végérvényesen a múlté, és a helyén, mint egy fertőzésgócban, kialakul a társadalom peremére szorultak lehangoló romvilága, a szlöm.
De mi van akkor, amikor nem egy városrész, hanem egy egész város indul romlásnak? És megtörténhet-e ugyanez egy országgal?
*
Ismerősünk fiát, Arnoldot nagyon megviselte szülei válása és a költözés. A talajt vesztett kiskamaszból iskolaréme lett, egyik oktatási intézményből a másikba vándorolt, mert sehol sem találta a helyét, és mindenütt az tűnt a legegyszerűbbnek, ha megszabadulnak tőle. Egy idő után kezelhetetlenné vált, drogozni kezdett, már beszélgetni is alig lehetett vele, mert szinte nem maradt olyan dolog, ami érdekelte volna a világból.
Az utolsó előtti pillanatban, ki tudja már, hogyan, a szülők rábukkantak egy kicsi, családias iskolára, Budapest egyik külső kerületében, ami pontosan az effajta reménytelennek tűnő, táblára és falra firkáló, szivacsra vizelő, verekedő, tanulni nem hajlandó, a kilátástalanság felé tántorgó gyerekekre "szakosodott". (A Külvárosi Tankör Középiskoláról van szó - a szerk.) Tíz tanár és mintegy negyven diák. A pedagógiai munka középpontjában az önértékelésüket, önbecsülésüket és vágyaikat vesztett tinédzserekben rejlő értékek felszínre hozása áll. Az egyedi, személyre szabott oktatási program. Ebből nő ki a kölcsönös figyelem és a kölcsönös elfogadás: diák a tanárt is, diák a diákot is. Egy idő után csoportban is jólesik (újra) feladatokat végrehajtani; megjelenik a kooperáció, felébred az érdeklődés, és jönnek a korábban elmaradt sikerélmények is. Hát mégis érek valamit. Hát mégis képes vagyok erre-arra. Menynyi mindent látok magam körül, ami érdekes, és mennyi mindent, amiért és amit érdemes.
Arnold ma kiegyensúlyozott, céltudatos főiskolás egy rangos vidéki felsőoktatási intézményben. Egykori iskolája ugyanakkor közel áll a teljes ellehetetlenüléshez. Az állami támogatás egyre vékonyabban csörgedezik, az intézményt már régóta magánadományok és intézményi szponzorok billentgetik át a fenntarthatósági határon. A pályázati világ bizonytalan, sokszor a megnyert pénzek folyósítása is csúszik, gyakorta kong üresen a kassza.
Az állampolgár széttárja a kezét, és nem érti. De a társadalomkutató is csak kérdezni tud.
Meddig lehet így intézményt fenntartani?
Meddig lehet így perspektívát, létbiztonságot és az értelmes munka ígéretét kínálni a pedagógusoknak?
Meddig viszi, hajtja előre az elkötelezettség minden nehézségen át ezt az összeszokott tanári csapatot? Mikor fogy el az erejük és a hitük?
Meddig képes életben maradni a remény, hogy van egy hely, ahol az oktatási rendszerből kivetett gyerekekből mégiscsak faragható teljes értékű diák és ember?
Megszűnés? Megszüntetés?
Egyetlen betört ablakon keresztül is a reménytelenség hideg széllökései érkeznek.
Amikor ez az iskola megszűnik, az lesz a magyar oktatási rendszer "törött ablaka". Az utolsó, visszavonhatatlan lépés. Végérvényesen, minden másnál jobban jelezni fogja, hogy nem "előre", hanem "hátra" mennek a dolgok. Hogy közoktatásunk nem a világszínvonal, hanem a szlömösödés felé vesz irányt.
Amikor ez az iskola megszűnik, elszáll az esély is arra, hogy leírhatóvá és sokszorosíthatóvá váljanak a korábbi években kiküzdött legjobb gyakorlatok. Így kell ezt csinálni. Ha így nyúltok hozzá, tanártársak, az működni fog. Megszűnik az esélye annak, hogy már az iskolákban megkezdődhessen a "megelőzés", és a "végek" is képesek legyenek helyben, megfelelő arzenállal kezelni az effajta pedagógiai problémákat.
Amikor ez az ablak betörik, az megerősítés lesz az ipari korszak tantestületekbe szorult erőinek, hogy még nem járt le az idejük. Ordibálhatnak a gyerekekkel, mint a kápó a börtönudvaron. Következmények nélkül maradnak majd az iskolai megszégyenítés, megalázás, lélekgyilkolás mindennapos esetei. A saját felelősség vállalása helyett majd továbbra is mindenki a "szülőkre" és a "társadalomra" mutogat, és széttárja a kezét: mi mindent megtettünk.
Amikor ez az iskola megszűnik, minden illúzióval leszámolhatunk, hogy van Gazda, aki érez, gondolkodik, tervez, figyel és cselekszik. Ha most nem gondolkodott, figyelt és cselekedett, akkor máskor és máshol sem fog.
Akinek van módja, ereje és hatalma a beavatkozásra, annak nagyon oda kellene figyelnie. Lehet százmilliárdokat autópályára költeni, de ezt a kicsi iskolát, ezt meg kell tartani. A prioritásokat ne a pénzügyi tervezők diktálják - oldják meg úgy a saját feladatukat, hogy ez a kicsi iskola megmaradhasson. Ne csak a korszerű tananyagokra, tankönyvekre és informatikai környezetekre koncentráljunk, hanem a legfontosabbra is: az emberi minőségre - ha ez a kicsi iskola nem marad meg, akkor annak mi lesz az üzenete?
Egyszer már majdnem betört egy ablak: a Középiskolai Matematikai Lapok, amely a magyar matematikai kultúra egyik hőforrásaként több mint száz éve szolgálta a tehetséggondozást, néhány éve közel állt a megszűnéshez: mondanunk sem kell, nem a Gazda lépett közbe az utolsó pillanatban.
A társadalomkutatónak egy ponton túl elfogynak az eszközei, az érvei és a türelme. Mint a költő, hasztalan vonít. Hiszen azt látja, hogy vastőreikkel nagy egyetértésben vonulnak egymás mellett a Múlt árnyékkatonái, körös-körül.
A rendszerváltó politikai elit, amelynek egyetemleges felelőssége van abban, hogy a maga választotta mindennapi bozótharcban távlatot tévesztett, és harmadrangú költségvetési tétellé silányította a jövő legfontosabb területét, a közoktatási rendszert.
Azok a szülők, akik a saját nevelési deficitjük ellensúlyozását az iskola "szigorától" remélve zajosan elleneznek minden olyan lépést, amely humanizálja, elviselhetőbbé és szerethetővé igyekszik tenni az iskolát.
Azok a tanárok, akik megalázzák és megfélemlítik a diákjaikat, önértékelési zavarokat, szorongást, stresszt váltva ki náluk - hogy aztán saját pedagógiai ámokfutásukat önbeteljesítő jóslatként értékeljék, és az önbecsülés visszaszerzésére kétségbeesett módokat választó gyerekeket mint reménytelen korosztályt pocskondiázzák.
Minden újság és újságíró, amely és aki az iskolát mint témát a politikai lejáratás pincemocskába rántja. A rendpárti rasszistává züllött showman, aki a romák internet-használatát figurázza ki, és a testmagasság szerinti tornasort mint értéket védelmezi.
Azok a mihaszna civil szervezetek, amelyek a valódi kulcskérdések (a családon belüli erőszak vagy az iskolai szegregáció megszüntetése) helyett "lélekrontóvá" kinevezett rajzfilmek és más kortárs médiatartalmak betiltatását kezdeményező gondolatrest pótcselekvéssel vélnek eleget tenni küldetésüknek.
Mennyire jó volna mást is látni és hallani, mint e gyászsereg vonulását, nap mint nap. Mert az egyre bizonyosabb, hogy a szép szó már régóta nem elég.
A szerző történész, információstársadalom-kutató.
