Sírnivaló látni, hogy az elutasító referendumok után az európai integrációt megújítani kívánó alkotmányszerződés hatálybalépése egyre esélytelenebbnek tűnik, s hogy olyan országokban szavazott a többség nemmel, amelyek a második világháború utáni európai együttműködés összekovácsolói voltak.
Sírnivaló látni, hogyan lesz az európai ügy a tagállami rövidlátásnak, a belpolitikai dafkénak, az idegengyűlöletnek és a jólét féltésének a martaléka. Franciaországban és Hollandiában nagy boldogan leszavazták azt a dokumentumot, amely az unió működését végre pontos korlátok közé szorította volna (hatásköri katalógus), tevékenységét meghatározott alapjogok betartásához kötötte volna (alapjogi charta), s amely végre érthetőbbé tette volna az egész szöveget (egységes szerkezet). Nem kellenek a reformok, amiket azért alkudtak ki, hogy az európai emberektől eltávolodott uniót most közelebb vigyék hozzájuk.
A "nem"-re biztatók pöffeszkedő elégedettséggel pálcát törtek a szabad verseny, a piaci integráció és Európa valódi külpolitikai arculatának kialakítása felett - végül is tényleg, minek kellenek ezek? De arról se feledkezzen meg senki, hogy a dimbes-dombos provence-i táj virágüzemeit, a bordeaux-i bortermelőket, a bretagne-i almáskerteket és az alpesi sajtkereskedőket mind az EU tartja el a közös agrárpolitikán keresztül. Ami egyébként a világ egyik legbetegebb rendszere - de francia kérésre és francia érdekeknek megfelelően működik. A kohéziós politika és a regionális politika a falusi életet konzerválja a közös büdzséből. Azt se feledjük, hogy a francia dolgozó egy héten mindössze 30 órát fáradozik a munkahelyén, azaz napi 6 órát, majd felszáll az állami metróra vagy vasútra, és kiveszi a pénzét az állami bankból, hogy az állami biztosítóba befizethesse a nyugdíjjárulékát. Félreértés ne essék, a francia félállami gazdaságot az EU neoliberális gazdaságpolitikája tartja el. A francia állami vállalatok az európai piacon egyébként versenyeznek, ezt éppen csak otthon nem kell tenniük. Ezt a gazdaságpolitikát pedig olyan francia baloldali politikusok alakították ki és hagyták jóvá, mint Jacques Delors és Francois Mitterrand. Otthon ugyanis nem sikerült beláttatniuk, hogy verseny nélkül nem megy, anélkül nincs minőség, nincs választék.
A "nem" hívei kispolgári közönnyel szavaztak az európai gondolat ellen, mert nem akarnak idegeneket látni. A törökök, ha a döner kebabnál többet akarnak, menjenek haza, ne viseljenek kendőt az iskolában, tanulják meg a holland történelmet. A ká-európaiakat már nem lehet kirakni az akolból, de jobb, ha tudják, hogy másodrendű polgárok: ne könyörögjenek pénzért, mert úgysem kapnak. Az európai sokszínűség, multikulti és szolidaritás persze továbbra is áll - már ha a dolgos flamandokról és a még dolgosabb, szuperdolgos schleswig-holsteiniekről van szó. A szegények viszont húzzanak haza! Viruljon a nemzetállam újból, mindenki fújja a magáét odahaza, ennél több európai együttműködés nem kell!
A "nem" szavazatok persze igazából nem az alkotmányt minősítették (tudták egyáltalán, hogy valójában nem is alkotmányról, hanem egy sima nemzetközi szerződésről szavaznak, amit a píár kedvéért neveznek alkotmánynak?). A "nem" az európai politikai vezetőknek szól. Kár, hogy ezt pont az alkotmány apropóján sikerült kimondani.
*
A mindenható európai intézmények a 90-es évek közepén elbizonytalanodtak. A 80-as évek közepén tető alá hozott Európai Egységes Okmány és az egységes belső piac lendülete ekkorra kihunyt (ez volt a gyűlölt neoliberalista gazdaságprogram, amely megpróbálta Európát összepofozni, hogy a japán és amerikai szorításban versenyképes maradjon), lehullott a vasfüggöny, és felmerült a kérdés, hogy merre tovább. A válasz a gyenge bizottsági elnökök (Jacques Santer, Romano Prodi), a külpolitikai tökölődés (Jugoszlávia, Kosovo), a monetáris unióval való küszködés és a kelet-európai bővítés halogatása volt. A 90-es évek elején a választók körében még népszerű integráció az évtized végére nyögvenyelős európai parlamenti választási részvételi arányokba és általános elégedetlenségbe süppedt. Pedig még azt sem lehet mondani, hogy az EU egyáltalán nem dolgozott. A bel- és igazságügyi együttműködés például számos hasznos és jó intézkedést valósít meg. Nincs útlevélvizsgálat, nem kell a bírósági iratok kézbesítésével annyit kínlódni, van európai elfogatóparancs, lesz európai fizetési meghagyás. Az euró siker lett, nem okozott monetáris katasztrófát, a dollárral szemben erősödött, nincs átváltási veszteség. A lisszaboni program Európa versenyképességét próbálja javítani. Hatályba lépett a közösségi szabadalom, így egy feltaláló találmányára egyszerre 25 országban kap oltalmat a bitorlókkal szemben.
És az utca embere mégsem szerette már az uniót.
*
Kitalálták ekkor az Európai Konventet, hogy az majd újjávarázsolja az integrációt. Vita nyílt Európa jövőjéről, tudományos műhelyek tanakodtak, hogy mit és hogyan kellene másképp csinálni. A konventtagok többsége a saját országában parlamenti képviselő volt, azaz nem kormányzati emberekkel volt felpakolva a plénum. Színvonalas, strukturált vitát kezdtek a főbb kérdésekről; fogyasztható alapdokumentumok, hatékonyabb intézmények, több tagállami parlamenti kontroll, a döntések delegálása alsóbb, tagállami vagy tartományi szintre, érthetőbb jogszabályok, pontosan körülírt uniós hatáskörök, jobb külpolitikai arculat lett az eredmény.
Megannyi fontos lépés volt ez egy olyan integrációs szervezetben, ahol addig, ha változtatni akartak valamin, akkor a tagállamok kormányfői elfogadtak egy a korábbiakat módosító nemzetközi szerződést. Ezt bürokraták szövegezték, olyan elidegenedett kifejezéseket használva, mint kiegészítő jegyzőkönyv, opt-out, acquis, rugalmas együttműködés. Aztán mindenki szépen hazament ratifikálni. A hazai politikai legitimáció biztosítása céljából tartott népszavazások a 90-es években kezdtek elszaporodni. A nagy és integrációpárti országokban ez ritkán okozott gondot. A kicsikben meg, ha az első körben nemmel szavaztak is, a megismételt referendumon a politikai nyomás és a kampányra fordítható még több pénz megtette a magáét (Dánia, Írország).
Ehhez képest a konventben valódi vita folyt arról, hogy miért kell idióta módon elnevezni az európai jogszabálytípusokat, miért kell ötféle döntéshozatali eljárás, miért nincs leírva sehol, hogy az EU mely területeken élvez kizárólagos hatáskört és melyeken jár el a tagállamokkal közösen. Hosszú polémiák zajlottak arról, hogy legyen-e európai külügyminiszter és/vagy európai elnök mint Európa arca, hogy a nagy tagállamok mondjanak le az eddigi két biztosukról a bizottságban, és érvényesüljön az egy állam, egy biztos elve. S mert a papír elejére muszáj volt valamit írni arról, hogy kik vagyunk, honnan jövünk és hová megyünk, az európai identitás ezoterikus hívó szavai is elhangzottak. Ám miközben a szorgos konventtagok egyre csak gyártották a javaslatokat, a munkacsoportok meg rogyásig üléseztek, a konvent elnöke, Valery Giscard-Estaing és köre megírt egy szöveget, elnevezte alkotmánynak, és utána alig engedte módosítani. (Szép adalék ez a francia nemhez: a nagy tekintélyű konzervatív politikust végre ismét leszavazhatja a francia baloldal - éljen!) Az így elfogadott "Szerződés egy európai alkotmány létrehozásáról" című dokumentum kötelező ünneplése azonnal megkezdődött. Mindenki biztosra vette, hogy az alkotmány hatályba lép. Lehet, hogy ez is baj volt.
*
Már a tagállamok állam- és kormányfőinek az alkotmány szövegét tárgyaló kormányközi konferenciáján kiderült: a magabiztosság alaptalan. Az olasz elnökség eleinte lazára vette a dolgot, néha összehívták a tagállamok állam- és kormányfőit, Frattini külügyminiszter meg egyre csak azt hajtogatta: egyezzünk meg. Ezzel el is telt 2003 ősze - és a végén valahogy mégsem tudtak megállapodni. A tárgyalásokon az alsóbb szintű, a szövegtechnikai javításokat végző bizottságban a briteknek, a franciáknak és a németeknek egységesen az volt a mandátumuk, hogy semmilyen változtatást ne engedjenek át (még a vesszőhibák javítását sem), s nem meglepő, hogy az egyébként lelkes magyar delegációt meg sem szólították. A kormányközi konferencia minden volt, csak nem kompromisszum-keresés. Az ír elnökség alatt a dokumentum egy kicsit pihent; majd szép lassan mindenki megszerette. A háttérben megkötötték az alkut a lengyelekkel a tanácsbeli szavazatszámról, és a dokumentumot 2004 októberében végül mindenki aláírta. A konvent demokráciája ide futott ki. Muszáj volt szeretni az alkotmányt és aláíratni a tagállamokkal, muszáj volt gyorsan megkezdeni a ratifikációs folyamatot. A nagy akarásban még magába az alkotmányba is beleírták, hogy mindenki megerősíti a dokumentumot 2006-ig, midőn az hatályba is lép.
A referendumok legnagyobb paradoxona, hogy az alkotmányt - azt az erőből-kényszerből kiizzadt szerződést, amely az EU jogosítványait korlátozta, működését demokratikusabbá, ellenőrizhetőbbé tette volna - a lehető legdemokratikusabb módon, nagy többséggel szavazták le.
A kudarc után az unió nem válik működésképtelenné, hisz az alapító szerződésekkel határozatlan időre hozták létre. Az alkotmány, mint kellő számban meg nem erősített nemzetközi szerződés, nem lép hatályba - de nélküle is minden megy, vagy inkább döcög tovább. Az unió nehézkesen működik 25 tagállammal, de az elmúlt egy év nem azt bizonyította, hogy a helyzet kibírhatatlan. Az alkotmány hiányából annyi probléma adódik, hogy a nizzai szerződés módosításai csak a román és bolgár csatlakozásra készítették elő az uniót. A további - Horvátország, Törökország, Szerbia - bővülés újabb szerződésmódosítást igényel majd. Ám ez is inkább csak minimális, technikai jellegű szövegkiigazítással járna. Ezen államok csatlakozása politikai kérdés, ami nem az alkotmány létén vagy nemlétén múlik.
Elképzelhető továbbá valamiféle technikai szerződésrevízió, amely a nagyobb horderejű kérdéseket kikapcsolva modernizálná a jelenlegi szerződésrendszert. Elvileg lehetséges a referendum és ratifikáció megismétlése is, bár ehhez a tagállamok többségének meg kéne erősítenie az alkotmányt. Az ehhez fűzött egyik nyilatkozat annyit mond, hogy amennyiben a tagállamok négyötöde megerősíti az alkotmányt (jelenleg ez 20 tagállam), míg más tagállamokban a ratifikáció nehézségekbe ütközik, az Európai Tanács napirendjére tűzi a kérdést. Ez persze nem jogi előírás, hanem politikai állásfoglalás, amely a problémára politikai választ kínál.
Ám az igazi kérdés nem az, hogy mi lesz az alkotmánnyal. Hanem az: mi lesz Európával? Európának el kell döntenie, hogy mit akar. Politikai vezetőinek meg kell győződniük arról, hogy elképzeléseik valóban egybevágnak-e a választóikéval. Nem lehet tovább kétfelé beszélni. Nem lehet egyszerre szociálisnak, másrészről versenypártinak, egyszerre Amerika-barátnak, de az egységes iraki fellépésre képtelennek lenni. Nem lehet azt hazudni, hogy az EU-ban a szolidaritás honos, és lezárni a kontinenst a gazdasági migránsok elől. Nem lehet saját óriás repülőgépet gyártani uniós pénzből, hogy aztán senki ne rendeljen belőle. E súlyos döntések mérlegelésekor a hagyományos nemzeti politika és az uniós politika szétválaszthatatlanná vált. Egy miniszterelnök nem fröcsögheti otthon azt, hogy az EU rettenetes, miközben Brüsszelben bármit lelkesen támogat.
Az államoknak rendszerint van valamilyen elképzelésük arról, hogy milyen értékek és elvek szerint működnek. Az iratot, amelyben ezt ünnepélyesen megfogalmazzák, alkotmánynak hívjuk. Az unió most erről maradt le - de a legnagyobb baj, hogy a politikai szufla látszik elfogyni. E nélkül pedig nemhogy alkotmány nincs, de az unió is visszaválthat az intézményesített semmibe, amikor a tanács ülésein a delegáltak a cunami hatásairól, az elsivatagosodásról vagy a korrupció egyes aspektusairól fecserésznek, kizárólag saját kedvükre. Ez az igazi veszély, és a politikának ezt kell elhárítania.
