A nagy nyugdíjcsata 2.

Publicisztika

A magánnyugdíjpénztárak vagyonának átirányítása precízen kitervelt és tökéletesen végrehajtott operáció. Az a pénz meg lesz szerezve, és bele lesz áramoltatva a közösbe, és a jó úristen sem fogja onnét visszaszipkázni. Egyetlen kérdés vár már csak közeles tisztázásra: mit szól ehhez az Európai Unió? Netán tesz-e valamit?

Nem mintha tenni olyan sokat tudna - a nyugdíjrendszer tagállami hatáskör, miként azon demokratikus intézmények működése vagy működésképtelensége is az, amelyek normális körülmények között Orbánék ötletének megvalósulását meg tudták volna akadályozni. Az unió a dolgok jelen állása szerint egyvalamit tehetne - azt tudniillik, hogy ezt az irgalmatlan mennyiségű pénzt, ami jövő január végéig a büdzsébe folyik, ne engedje valós bevételként elkönyvelni 2011-re és 2012-re: azaz ne engedje meg, hogy a magyar kormány evvel az összeggel csökkenthesse a jövő évi és az az utáni hiányt. Ha jól értjük, többek között e tárgyban üvöltözött egymással a minap Olli Rehn, az unió pénzügyi biztosa és Matolcsy György gazdasági miniszter. A választ elvben az Eurostat hivatalnokainak kéne kimondaniuk, de kötve hinnénk, hogy végül ne politikai döntés születne. Azt sem tudhatjuk, hogy ezt a döntést valamely intézmény hozza-e meg (például a Bizottság?), vagy az erős szereplők sub rosa összjátékának végeredménye lesz.

A további spekulációk illetékességét ez a kafkai titokzatosság ugyan erősen behatárolja - de mégis, mire lehet számítani kedd kora délután?

Az kétségkívül az uniós mainstream rémálma lenne, ha magánnyugdíjpénztárak államosítása - és a költségvetési hiányok ily módon történő lefaragása - bevett gyakorlattá válna Európában. Jellemző módon néhány ágrólszakadt kelet-európai tagállam gondolkodott ezen erősen: a lengyel kormány ízlelgette az ötletet, de felbukkant a cseh politikai légtérben is; Bulgária meg neki is látott a szivattyúzásnak. Csak az kéne, hogy ezek Orbán példáján vérszemet kapjanak!

De vajon megéri-e Brüsszel számára a konfrontáció a magyar kormánnyal, ha senki nem kap vérszemet? Bulgáriában nem úgy és nem annyit nyúl le a kormány; a cseh pénzügyminiszter a minap tett pontot az ott igazából el sem kezdődött vita végére, és jelentette ki, hogy erősíteni fogják a magánnyugdíjpénztárakat; Varsóban pedig egyesek már azt híresztelik, hogy a magyar út járhatatlan. Így viszont miért is ne hagyná rá az unió a hülyeséget a magyar kormányra - legalábbis egyelőre? Különösen, hogy jövőre pont ennek a kormánynak kellene világra segítenie a tagállamok költségvetésének minden eddiginél szigorúbb közösségi szabályozását, és ehhez a minimális együttműködésére azért csak szükség van. Különösen, hogy az egyetlen ellenlépés, amit Brüsszel megtehet - az tehát, hogy nem engedi a magánnyugdíjpénzekkel a hiányt csökkenteni - legalábbis kétes kimenetelű. Legfeljebb annyi történik, hogy az ország kockázati felára az egekbe szökik, mert a hiány 7 százalékos lesz. De szüksége van-e az uniónak még egy, a csőd szélén tántorgó, a fekete lukba beleszédülő, magát finanszírozni képtelen vámpírra?

Ennél egyszerűbb lesz Brüsszelnek semmit nem csinálni most - azaz nem szólni előre, hogy ezzel a pénzzel nem lehet a hiányt csökkenteni. Az uniónak amúgy is erős rutinja van a sunnyogásban meg a halogatásban.

De nehogy azt gondoljuk, hogy evvel bármit is megúsztunk.

Hisz a hiány kiszámításáról szóló döntést meghozhatják később is: és akkor nem a jövő héten, hanem 2011 végén bukunk le. De nem csak erről van szó. Az unió szinte egységesen kötelezte el magát a szigorú fiskális politika, azaz a költségvetések kiadási oldalának lefaragása, azaz a válságból való kimenekülés német útja mellett. A reformok és a megszorítások, meg az olyan új közösségi intézmények és mechanizmusok mellett, amelyek csak annyit engednek költeni egy-egy országnak, amennyit bizonyíthatóan megkeresett. A konszenzus, amin egyelőre minden nagyobb európai párt osztozik, az, hogy az euró és vele az európai politikai közösség csak így menthető meg.

A magyar kormány másképp gondolja. Vuduzzuk meg a gazdaságot: mondjuk neki, hogy nőjél, növekedjél, és akkor növekedni is fog. Eddig más ötletéről nem hallottunk. Vagy nem gondolja sehogy: csak megúszni akarja. Erre kell a 3000 milliárd: hogy a végén nézhessünk magunk elé, semmi nem történt, csak elköltöttünk 3000 milliárdot. És közben úgy tettünk, mintha nem lenne semmi baj. Ez Fekete János és Medgyessy Péter politikája - a látszólagos különbség annyi, hogy ők direkt kölcsönöket vettek fel, Orbán meg a párnacihába nyúlt. De ezt a párnacihapénzt is vissza kell egyszer adni, tíz, húsz, harminc év múlva.

Ja, és mind a kettő egy rendszert buktatott meg.

Figyelmébe ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.

Az individuum luxusa

  • Balogh Magdolna

Igazi szenzációnak ígérkezett ez a láger­napló, hiszen a mű 1978-ban csak erősen megcsonkítva jelenhetett meg a szerző magán­kiadásában, többszöri kiadói elutasítás és a publikálás jogáért folytatott 12 évnyi küzdelem után.