Ám Dél-Oszétia sorsa lényegében két napon belül eldőlt, és a katonai konfliktusnak még sincs vége - csak éppen nem Dél-Oszétiában, hanem Grúzia területén zajlik. A fővárostól, Tbiliszitől 25 km-re orosz katonai ellenőrző pontok blokkolják a forgalmat, a grúz-déloszét határtól mintegy 200 km-re fekvő Poti fekete-tengeri kikötő is orosz kézen van, és e cikk írásakor semmilyen jel nem utal arra, hogy az oroszok kivonulnának a megszállt Grúzia területéről. De ha az oroszok, engedve a külföld nyomásának, meg is teszik ezt, az ország katonai megszállása arra figyelmeztet: a tét sokkal nagyobb, mint hogy Dél-Oszétia független állam lesz-e, esetleg Oroszországhoz tartozik, vagy Grúzia része marad-e.
Ki kezdte?
Szaakasvili grúz elnök elvesztette a türelmét, és rosszul kombinált, amikor csapataival bevonult Chinvaliba, Dél-Oszétia fővárosába - állították sokan augusztus második hetében. Meglehet. Csakhogy a konfliktust közvetlenül megelőzően Temur Jakobasvili, az elszakadt területek reintegrációjáért felelős miniszter tárgyalásokat kezdeményezett Chinvaliban Kokojti déloszét elnökkel, az orosz nagykövet bevonásával. Kokojtinak sajnos nem állt módjában időt szakítani a grúz kormány képviselőjére, ám kisvártatva a déloszét félkatonai csapatok számos Dél-Oszétiában lévő grúz falut ágyútűz alá vettek, majd a lakosokat ezek a paramilitáris erők elkergették. A Human Rights Watch által készített fényképeken jól látszik a házakra felfestett politika: "Takarodjatok Tbiliszibe!" Ezt a világ demokráciáiban etnikai tisztogatásnak hívják, és a nemzetközi jog ilyen esetben lehetővé teszi a katonai fellépést is. Az orosz békefenntartók nem avatkoztak be, azt állították, nem tudnak hatni Kokojtira, a grúz csapatok pedig bevonultak Chinvaliba. Az igazi meglepetés ekkor érte őket.
Mint kiderült, a lakosság nagy részét ekkorra már evakuálták, és a határ túloldalán 1200 orosz tank és 30 ezer katona állt készen a bevetésre. Ez nagyobb haderő, mint amivel a Szovjetunió 1979-ben behatolt Afganisztánba! Ebből pedig másra, mint megtervezett provokációra aligha lehet következtetni, melynek a célja az volt, hogy Grúzia támadjon, Oroszország meg visszavághasson. Az orosz csapatok két nap alatt elfoglalták Chinvalit, ám nem álltak meg a grúz-déloszét határon, hanem mélyen benyomultak Grúzia területére. Mindezzel egy időben az abház-grúz határon is katonai konfiktus alakult ki: az abház erők elfoglalták a grúz ellenőrzés alatt álló Felső-Abháziát, és csapataikkal bevonultak a színtiszta grúz Zugdidi város környéki falvakba. Az orosz csapatok nem csupán a déloszét határhoz közel eső Gori városát foglalták el, hanem eljutottak a Fekete-tenger partján fekvő Poti kikötővárosba is, és középen gyakorlatilag kettévágták Grúziát.
Oroszország - a déloszét vezetést felhasználva céljához - katonai csapást akart mérni Grúziára. Szaakasvili grúz elnök számára nem maradt mozgástér: vagy szótlanul tűri, hogy a grúzokkal szemben etnikai tisztogatást hajtsanak végre, és ezzel belpolitikailag ellehetetlenül, vagy megpróbálja megakadályozni. Az elmúlt hetekben sok spekulációt lehetett olvasni arról, hogy a grúz katonai akció időzítése - az olimpia nyitónapja - azt a célt szolgálta, hogy a világ ne figyeljen a grúz agresszióra. Csakhogy ekkor lényegében az egész grúz vezetés - Szaakasvili elnökkel és a védelmi miniszterrel együtt - szabadságát töltötte külföldön. A feltételezés, hogy egy ország vezetői szabadságukat töltsék azon a napon, amelyen agressziót terveznek, komolytalan. Mindazonáltal helye van egy alapos, minden részletre kiterjedő vizsgálatnak, amely azt hivatott megállapítani, hogy melyik fél milyen arányban tehető felelőssé a katonai konfliktus kirobbanásáért. Erre minden bizonnyal sor is kerül majd, bár eddig csak Grúzia vetette magát alá a nemzetközi inspekciónak, Oroszország még nem. De ha nem is zárjuk ki, hogy a felelősség legalábbis megosztott - sőt, még ha Szaakasvilié is a nagyobb -, semmi, de semmi nem szolgáltathat elfogadható indokot egy ország katonai megszállására.
Mi a baj a grúzokkal?
A Narancs olvasói már képbe kerülhettek Abházia, valamint Dél-Oszétia és a mindenkori tbiliszi kormányzat zaklatott viszonyáról (lásd: Sarokba szorítva, Magyar Narancs, 2008. augusztus 14.), ennek felidézésétől tehát megkímélhetem magunkat. De nem is hiszem, hogy ebben kell keresnünk az augusztusi háború mozgatórugóit. Amíg Oroszország a saját területén felmerülő elszakadási törekvéseket akár katonai erővel is leveri (lásd Csecsenföldet), addig nyíltan vagy burkoltan támogatja a határain túl parázsló elszakadási törekvéseket. Ezt tette a nemzetközi jog szerint Grúziához tartozó Abháziában és Dél-Oszétiában is. Valóban, Szaakasvilinak éles a nyelve. Szentigaz, nemritkán a következményekkel nem számolva cselekszik. Sőt, legyen egyenesen kalandor (ahogy a Budapestre akkreditált orosz nagykövet minősítette). Ám ha az elnök a végtelenségig megfontolt lenne, és soha, egyetlen alkalommal sem vétett volna a diplomácia nyelvhasználati szabályai ellen, az oroszoknak akkor is temérdek bajuk lenne a grúzokkal - legfeljebb a propagandaháborúban kevesebb munícióval rendelkeznének.
A grúzokkal pedig legfőképpen az Moszkva baja, hogy úgy viselkednek, mintha államuk önálló és független lenne. A térségre jellemző politikai paradigmákat meghaladva nyugati típusú, liberális demokráciát és szabad piacgazdaságot igyekeznek kiépíteni, és független, önálló külpolitikát folytatni. Szabadon választanák meg szövetségesi rendszerüket is. Grúzia a NATO-ba igyekszik, márpedig Oroszország ezt eddig is próbálta megakadályozni, még ha nem is katonai erő alkalmazásával. A márciusi bukaresti NATO-csúcs egyik tétje az volt, hogy a NATO megadja-e Grúziának és Ukrajnának a Tagsági Akciótervet (MAP, Membership Action Plan). A MAP még nem tagság, és nem jelentené az automatikus védelemről szóló híres 5. paragrafus alkalmazását - inkább gesztus, amellyel az érintett ország csatlakozási törekvéseit honorálja a szövetség. Ám Bukarestben - elsősorban német és francia ellenkezés miatt - Grúzia és Ukrajna a MAP helyett csak újabb biztatást kapott. Berlin és Párizs úgy vélte, Oroszország akkor kevésbé veszélyes, ha hangsúlyosan megfogalmazott érdekeit a NATO nem sérti. Úgy vélték, a Tagsági Akcióterv csak bőszítené Oroszországot, és a bősz Oroszország fokozott veszélyt jelent Grúzia és Ukrajna biztonságára. De vajon nem éppen a MAP megtagadásából vonták-e le az oroszok azt a következtetést, hogy a NATO a két volt szovjet tagállamot az orosz érdekszférába utalta? Svajon a NATO ezzel nem elősegítette Grúzia lerohanását? Bármilyen fájdalmas és ijesztő is, a katonai fenyegetéssel szemben a pacifizmus még soha nem vezetett eredményre, és ezután sem fog. Ha Oroszország azt szeretné elérni, hogy Grúzia ne akarjon a NATO tagja lenni, akkor ne háborúzzon. Meggyőzni Grúziát arról, hogy ne féljen Oroszországtól, az ellene indított háború nem túl célravezető módszer.
Merkel kancellár minapi tbiliszi nyilatkozata azt sejteti: Grúzia NATO-tagsága nem került le a napirendről. Oroszország a jövőben is megkísérli megakadályozni. Vajon milyen eszközökkel? Nem tudhatjuk - de a mostani háború alapján a legmélyebb pesszimizmus sem indokolatlan.
A konfliktus és az energiaellátás összefüggése aligha szorul bizonyításra. Hisz mi a csudának akarta volna Oroszország lebombázni az Azerbajdzsánt Törökországgal összekötő és Grúzián áthaladó olajvezetéket?
Egyéb okok
Jól tudjuk, Oroszország arra törekszik, hogy Európa energiaellátásában minél erősebb monopóliumot élvezzen, Európa pedig diverzifikálná energiaellátását. Ez utóbbiban kitüntetett szerepet játszanak a kaukázusi és az azeri lelőhelyek. Ám ha Oroszország elfoglalja Grúziát, és ezzel elzárja e lelőhelyeket Európától, Oroszország megkerülhetetlen szereplő lesz az azeri energia Európába juttatásában. Az orosz energiaellátási monopólium tovább erősödik. A kaukázusi tartós béke egyik feltétele tehát az EU közös energiapolitikájának megvalósítása. Csak ez szállhat szembe az orosz monopoltörekvésekkel, és az ezt szolgáló politikával.
Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy az orosz-grúz háború - legalábbis részben - a moszkvai hatalmi játszma egy eszköze. Az a megállapodás, amit uniós, illetve francia közreműködéssel Medvegyev és Szaakasvili aláírt, alapvetően Moszkvának kedvez (nincs benne például kifejezett utalás Grúzia területi integritására), de az oroszok haladéktalan kivonását irányozza elő. Amikor Oroszország ennek nem tett eleget, Sarkozy francia elnök ingerülten hívta fel Medvegyevet a megállapodás teljesítésére. Medvegyev ezt telefonon ismételten meg is ígérte - de nem történt semmi. Amikor Medvegyevet elnökké választották, az egész világ azt latolgatta, a nyugatiasabb, liberálisabb, angolul beszélő politikus képes lesz-e Oroszországot a demokratikus világ jobb partnerévé tenni? És egyáltalán: ki fogja a tényleges hatalmat gyakorolni Moszkvában? Az erős Putyin, aki immár "csupán" miniszterelnök? Vagy Medvegyev, aki mégiscsak elnöke az Orosz Föderációnak?
Nos, Medvegyevet most megalázták. Ígéretet tett az Orosz Föderáció nevében, ám ezt az Orosz Föderáció nem teljesítette. Ez pedig azt üzeni: meglehet, az orosz elnököt Medvegyevnek hívják, ám a hatalom tényleges birtokosa továbbra is Vladimir Putyin. Putyint kétszer választották Oroszország elnökévé - mindkét választási kampányát egy-egy kaukázusi háború kísérte, az első és a második csecsen háború. Az elsőhöz az ürügyet egy moszkvai lakótömb elleni terrortámadás szolgáltatta. Rengeteg volt a halott, óriási felháborodás söpört végig Oroszországon. Az elnökjelölt azonnal megtorlást helyezett kilátásba, és nyomban meg is nevezte a felelősöket: a csecsen terroristákat. A hadműveletek nyomán Groznijt a földig bombázták, a polgári áldozatok és a földönfutók száma sok tízezer volt. Csakhogy sem akkor, sem azóta nem sikerült azonosítani és elfogni egyetlen terroristát sem, hogy bírósági eljárásról ne is beszéljünk. Máig nem tudjuk tehát, kik voltak az elkövetők, ám az erőskezű jelöltet óriási többséggel választották meg. És ha Putyin belpolitikai céljai érdekében egyszer már felhasznált egy háborút, vajon kizárhatjuk-e, hogy 2008-ban, egy újabb hatalmi játszmában ismét megtenné? Csecsenföldön már nincs miért háborúzni, ám Grúzia - az az ország, amely az orosz felfogás szerint folytonosan provokálja északi szomszédját - felette alkalmas terep erre. Talán kemény gondolatsor ez. Ám ki az ördögnek állt érdekében Moszkvában ennyire megalázni Medvegyev elnököt, ki bírálta felül Medvegyev kivonulásra tett nyilvános kötelezettségvállalását?
Az új világrend
Az orosz-grúz háború két fronton zajlik. A katonai már eldőlt Oroszország javára. A másik csata, a propagandaháború még nem ért véget. Eleinte Oroszország állt győzelemre ebben is, amikor a világ elhitte, hogy Grúzia volt az agresszor, és Oroszország csak védekezett. Mára ez megváltozott: Oroszországot immár csak Mongólia, Líbia, Kuba és Szíria támogatja. Vajon mi az oka annak, hogy Moszkva ennyire magára maradt?
Oroszországnak sok baja van Grúziával. Nem tetszik neki a politikai irányvezetése, nem tekinti Szaakasvilit partnernek. Számos eszközt igénybe is vehet érdekei érvényesítésére - kivéve a katonait. A világ egységes abban, hogy a konfliktusok elrendezésének módja között az önvédelem esetét kivéve a katonai eszközök használata nem megengedett. Sokan 1956 Magyarországához és 1968 Csehszlovákiájához hasonlítják most Grúziát. Amikor azt hallom, hogy a grúz vezetés provokálta Oroszországot, eszembe jut, hogy ugyanezt mondták 1956-ban és 1968-ban is. A különbségek persze számosak. De Oroszország most katonai erővel akarja megakadályozni Grúzia NATO-tagságát, és nyíltan arról beszél, hogy Grúziának új elnökre van szüksége. És ez éppen úgy tűrhetetlen, mint amennyire 1956-ban és 1968-ban az volt. Ez az oka annak, hogy az Európai Unió a Szovjetunió összeomlása óta talán még soha nem volt annyira egységes valamely valódi, fajsúlyos külpolitikai kérdésben, mint most, az orosz-grúz konfliktus kapcsán. És ez felettébb örvendetes, és kívánatos, hogy így is maradjon. Hisz a mostani orosz-grúz konfliktus tétje nem Dél-Oszétia hovatartozása, de még csak nem is Grúzia függetlensége. A valódi tét nem kisebb, mint hogy Oroszország képes-e kialakítani egy új világrendet. Egy olyan világrendet, amely lehangolóan hasonlít a régihez, és amelyről azt hittük, egyszer és mindenkorra magunk mögött hagytuk.
A szerző SZDSZ-es országgyűlési képviselő, az Országgyűlés európai ügyek bizottságának elnöke, az Európa Tanács raportőre Grúziáról.
