Csurranó pálya

  • Mars
  • 2008. augusztus 28.

Publicisztika

A félreértések elkerülésére: e közlemény nem Kozmann György, Kiss Tamás, Cseh László és a vízilabdacsapat pénzéről szól. Nem sokalljuk, nem keveselljük azt - e cikkben semmiképp. E közlemény a nevezettek pénze kapcsán egy gondolkodásmódról, egy tempóról szól. Meg a (politikai) marketingről. De biztos, ami biztos: nevezetteknek lelkesen szurkoltunk, eredményeik nagy örömünkre szolgáltak, teljesítményüket sokra értékeljük, s megtartjuk jó emlékezetünkben.

A félreértések elkerülésére: e közlemény nem Kozmann György, Kiss Tamás, Cseh László és a vízilabdacsapat pénzéről szól. Nem sokalljuk, nem keveselljük azt - e cikkben semmiképp. E közlemény a nevezettek pénze kapcsán egy gondolkodásmódról, egy tempóról szól. Meg a (politikai) marketingről. De biztos, ami biztos: nevezetteknek lelkesen szurkoltunk, eredményeik nagy örömünkre szolgáltak, teljesítményüket sokra értékeljük, s megtartjuk jó emlékezetünkben.

A mi történetünk a múlt héten kezdődik, az Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztérium közleményével. Miből megtudjuk, hogy Gyenesei István miniszter milyen nagyra értékeli a Kozmann-Kiss kenupáros teljesítményét úgy a versenyen, mint a lélektani terhek viselésében, amiért kezdeményezi, hogy a bronzérmes duó az aranyérmesekkel azonos elismerésben részesüljön.

A miniszteri ötlet ugyan másodkézből szerzett, pár nappal előbb Demján Sándor "egészítette ki" a Cseh László három úszóezüstjéért járó díjazást három arany árára. Nem elhanyagolható különbség, de érzéseink s közlendőnk szempontjából másodlagos, hogy utóbbi e nemes felajánlást a cége pénzéből tette, a miniszter pedig az államéból (bár mondhatjuk, az se halna bele).

A mai szép (és keddi) délelőttön már nagyban fogalmaztuk állásfoglalásunkat, amikor újabb hír érkezett a redakcióba! Az egyéni győzteseknek járó összegre "egészítené ki" a vízilabdázók és szövetségi kapitányuk jutalmát..., itt tartsunk egy kis hatásszünetet, na, ezúttal kicsoda? Ismét Gyenesei István, a "sportért felelős" miniszter!

Önök szerint lesz még ötlete? Mikor ér az egészen csodálatos teljesítményt nyújtó (ők a kedvenceink) női 4x200-as gyorsváltóhoz, hisz teljesen váratlan pontszerzésük oly méltatlanul maradt visszhangtalan az általános sopánkodásban, hogy miért nincsen is még mindig aranyunk? Mikor ér el hozzájuk, ha mondjuk a Kovács Katalin- Janics Natasa kettősnél kezdi, akik szintén nem akármilyen aranyat szereztek, hanem különösen értékeset, hisz megvédték az athénit? Mikor ér a négy kislányhoz, ha útba ejti "egy kis kiegészítésre" Fodor Zoltánt, akitől senki, saját bevallása szerint még önmaga sem várt ezüstérmet ezen az olimpián (s hallani is csak kevesen hallottak felőle előtte)? És mikor ér a gyorsúszókhoz, ha ugyanezen logika mentén megáll egy kicsit levenni a Kovács Katalin egyéni negyedik helyéért járó jutalomból, mert "tőle bizony aranyat vártunk"? Mikor?

És egyáltalán, mit gondol ez az ember? Előlép mint a sportért felelős Mátyás király, és igazságot tesz a forintjai útján? (Jobb lesz megnézni azokat a forintokat, tán véletlenül az arcképét is ráütötték!)

Felhozhatnánk, hogy épp e "gesztusok" során illan el végérvényesen a sport, az olimpia valaha oly nyilvánvaló, oly természetes szellemi ereje, amiben épp az volt a nagy szám, hogy nem lehetett lefordítani pénzre, anyagiakra, mert mondjuk olimpiai eszmének vagy bármi effélének hívták. De nem ragadtatnánk magunkat ilyen túlzásra, nem mintha annyira rosszulesne, ha ledemagógoznának érte.

Éspedig azért nem emlegetjük a nagy coubertini és spirituális dolgokat, mert oly talaj menti ez a történet. Nincs itt másról szó, mint olcsó "ráépülős" politikai haszonszerző akcióról (és evés közben jött étvágyról). Mert ki ne helyeselné, hogy fizessék meg tisztességesen sikeres olimpikonjainkat? Ki sajnálna egy krajcárt is Kiss Tamástól vagy Kásás Tamástól? S ki ne mondaná, hogy milyen tökös csávó ez a miniszter, hogy így helyrerakta a pénzeket?

Utóbbit mi semmiképpen. Mert ennek egyszerűen nem ez a módja. Hogy gondolok egyet, és szerintem... Készségesen elhisszük, hogy rossz az olimpiai jutalmazási szisztéma. Akkor tessék egy másikat csinálni, annak törvényes módja szerint, nem pedig "a szegény sportolóink jótevőjét" játszani. A fentieken túl még azért sem, mert ezzel épp azt a képet erősítjük, amit ugyancsak primer (legfeljebb ellentétes) politikai szándékokból oly divatos manapság sulykolni, hogy tudniillik azért volt gáz az olimpia, mert az "állam nem adott pénzt a sportra" - de ki is várhatná a minisztertől, hogy ezt felérje ésszel.

Figyelmébe ajánljuk

Mi az üzenete a Hadházy Ákos és Perintfalvi Rita elleni támadásoknak?

Bő húsz éve elvetett mag szökkent szárba azzal, hogy egy önjelölt magyar cowboy egyszer csak úgy döntsön: erővel kell megvédenie gazdáját a betolakodótól – ha jóindulatúan szemléljük a Hadházy Ákossal történteket. Ennél valószínűleg egyszerűbb a Perintfalvi Ritával szembeni elképesztően alpári hadjárat: nem könnyű érveket hozni amellett, hogy ez valaminő egyéni ötlet szüleménye.

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.