n A múlt héten kiürült a Long Kesh, a Maze, az a Belfast melletti börtön, ahol mind ez ideig az északír konfliktus fegyveres főszereplőit tárolták. Már amelyiket fülön csípték közülük. A republikánus (azaz katolikus, a tartomány Írországhoz csatolásáért gyilkoló) és lojalista (azaz protestáns, koronahű) elítéltek kiengedését általános lamentálás és fejvakarászás kísérte. Jó-e, szép-e ez így? Viszi-e előbbre ez a lépés az északír "békefolyamat" ügyét? És mi lenne e gesztus morális fundamentuma, amely nélkül a demokrácia közegében, mint tudjuk, minden hosszú távra kalkuláló politika merő önámítás, légvár, biztos kudarc?
A volt terroristák szabadlábra helyezése az 1997-ben elkezdődött béketárgyalások során az a kedvezmény volt, amelynek ígéretével az IRA-t és lojalista pandanjait asztalhoz lehetett ültetni, és döntő engedményekre kényszeríteni. A két és fél évvel ezelőtt aláírt belfasti egyezmény tartalmazza is a brit kormány ez irányú kötelességvállalását, a szabadlábra helyezés mikéntjéről pedig külön törvény rendelkezik, amit a brit parlament alsóháza 1998 végén fogadott el. Mindenki tudta tehát, hogy ez az esemény előbb-utóbb be fog következni. De más az absztrakt tudás egy jövőbeni eseményről, és megint más látni azt, amikor súlyos gyilkosok, életfogytra ítélt bombagyárosok, hidegvérű pogromlovagok híveik körében pezsgőt bontanak a börtön kapuja előtt. A józan, hétköznapi erkölcsi érzék nehezen birkózik meg a szándékos emberölések közötti differenciálás gondolatával: miért nyer államilag szankcionált bocsánatot az a gyilkosság, amit egy huszonéves fiatalember követett el egy másik huszonéves fiatalember terhére, csak azért, mert az elkövető bevallása szerint "háborút viselt", a sértett pedig a brit hadsereg katonája volt? Valamint: épp az észak-írországi erőszak felszámolása szempontjából praktikus-e visszaengedni a civil életbe azokat, akik egyszer már bebizonyították, hogy készek az erőszaktételre?
Tony Blair kormánya nagy kockázatot vállalt 1998-ban. Ha a kiszabadult volt terroristák közül akár csak egy is bizonyíthatóan újabb terrorcselekményt követ el, amely kapcsolatba hozható lesz az IRA-val vagy a békefolyamatban szintén részt vevő lojalista félkatonai szervezetekkel, abba belebukhat a brit kormány is. Mégse higgyük azt, hogy Blair és tanácsadói minden óvintézkedés nélkül dugták be a fejüket ebbe a hurokba. A már említett törvény nem amnesztiát rendel el (azaz nem eltörli az elítéltek büntetését), hanem feltételesen szabadlábra helyezi őket. A feltételeket a mondott törvény szabta meg, amelynek végrehajtásáról (többek között a feltételek teljesülésének elbírálásáról) nem az igazságszolgáltatás gondoskodik, hanem a brit kormány. Nem a bíróság, hanem az északír ügyek brit minisztere rendelkezhet tehát arról, hogy ki kerüljön vissza a börtönbe: ráadásul ekkor már nem privilegizált státust élvező politikai elítéltként, hanem közönséges, köztörvényes bűnözőként.
Az elítélt terroristák szabadságának gazdája tehát a Blair-kormány lett. Amelynek jóhiszeműsége, látszólagos naivitása mögött racionális számítás rejlik. Ha a terrorszervezetek nem működnek együtt a brit kormánnyal, veteránjaik a sitten fognak megrohadni. Nem a szanatóriumi körülményeket biztosító Maze-ben (hisz azt lebontják), hanem angol börtönökben.
Az elmúlt fél évben a brit rendőrség kétheti rendszerességgel foglalt le az IRA-ból kivált, a háborút folytatni kívánó Igazi IRA-nak szánt fegyverszállítmányokat - legutóbb a horvátországi Splitben kapcsoltak le 130 kiló robbanóanyagot, lőszert, páncéltörő rakétát. Ezek a rajtaütések csak egyféleképpen történhettek: úgy, hogy valakik köptek. Ezek a valakik vélhetően közel állnak a republikánus mozgalom belső köreihez - hisz honnan máshonnan szerezhették volna a biztos tippet? Az elítéltek feltételes elengedése egy oldalra állította a brit kormányt és a legfontosabb félkatonai szervezeteket. Az erőszak felszámolásának oldalára.
Ha emlékszünk, a cél épp ez volt.
