Hálás vagyok a Magyar Narancs szerkesztőségének, hogy teret engedett a nem vállalható terhességek szempontjából még legemberségesebb kényszermegoldásnak tekinthető nyílt örökbefogadás kérdésének a megvitatására. Köszönöm az írásomra reagáló Szilvási Léna, valamint Bogár Zsuzsa és munkatársai szakszerű hozzászólását (lásd: Magyar Narancs, 2000. július 13.). Néhány állításomat azonban félreértették.
Magam három fogalom elkülönítését tartanám szükségesnek. Dajkaterhes az, aki kihordja az (általában a méh hiánya miatt) terhességre képtelen nő magzatát, és ezáltal hozzásegíti a házaspárt a saját gyermekhez. Béranyának én azt tekintem, aki azért vállalkozik terhességre, hogy újszülöttjét anyagi ellenszolgáltatás fejében örökbe adja. Családtervezési Tanácsadónk anyagában 69 örökbefogadás miatt jelentkező várandós szerepel, de csak egy ilyen házaspár fordult elő, és esetükben elutasítottuk a segítségnyújtást. A harmadik csoportba tartoznak a magzatjukat vállalni semmiképpen nem tudó terhesek, akik ezért kényszerülnek rá az örökbeadásra. A 68 ilyen várandós közül nyolc igényelte volna költségeinek megtérítését. ´k tehát a kisebbséget képviselték, és őket semmiképpen sem tekinteném "béranyának".
Igazuk van a hozzászólóknak, csak az Egyesült Államok örökbeadási gyakorlatát ismerem megfelelően. Ebben az országban az örökbeadó költségeinek a térítését természetesnek, sőt ajánlatosnak tartják, mivel így biztosítható a terhes megfelelő táplálkozása, orvosi ellátása stb. Magam semmiképpen sem "propagálom" e módszert, de valójában nem ítélem el. Már csak azért sem, mivel tudomásom szerint a külföldiek által történt örökbeadások lebonyolításáért hazánkban az ügyvédek százezres nagyságrendű honoráriumot kértek. A hozzászólók is felvetik, hogy orvosgenetikus létemre miért érzem magam feljogosítva az örökbeadás "végzésére". Eszembe se jutott volna, ha ismételten nem kérik segítségem terhességüket semmiképpen vállalni nem tudó várandósok. S mivel sok meddő házaspár is hasonló kéréssel fordult hozzánk, kézenfekvőnek és hasznosnak tartottuk összeismertetésüket. A továbbiak lebonyolítása érdekében azután az illetékes gyámügyi hivatalhoz utalták e két felet munkatársaim. Úgy vélem, ha az örökbefogadással foglalkozó szakemberek súlyos sérüléshez vezető közúti balesetet látnak, vagy az utcán valaki rosszul lesz, akkor segíteniük kell rajtuk, az illetékes szakemberekhez (mondjuk a mentő kihívásával) juttatásukkal. Magunk csupán ezt tettük. Hasonló az álláspontunk a roma várandósok örökbeadásakor, noha a hozzászólók helyreigazítanak. A hozzánk örökbeadásuk segítése miatt forduló 69 várandós közül 38 roma származású volt, és csupán négynek nem tudtunk magyar meddő házaspárt találni. Emiatt kellett külföldről behívni örökbefogadókat. Az örökbefogadást természetesen esetükben is a magyar törvényeknek megfelelően bonyolították le az illetékes szakemberek. Megoldható tehát a roma várandósok gyermekeinek örökbeadása is, de sokkal nehezebb, amit egyaránt bizonyít az intézetben levő roma gyermekek nagy száma és az 1999. évi májusi minisztériumi kimutatás, miszerint az örökbefogadásért folyamodó mintegy 700 házaspár közül csak 16 (2,3 százalék) vállalna roma gyermeket.
A hozzászólók még három olyan kérdést tettek fel, amelyekre fontosságuk miatt szeretnék kitérni. Bogár Zsuzsa és munkatársai kifejtik ellenérzésüket az úgynevezett inkubátorprogrammal kapcsolatban. Ám megfeledkeztek a legfontosabbról, arról tudniillik, hogy ez esetben az egészségügy szakemberei a legrosszabb, az élet kioltásának elkerüléséért próbálnak valamit tenni. Ugyanakkor a Büntető törvénykönyv szerint ezzel bűntényt követnek el, mivel "felbújtják a leendő anyát újszülöttje kitételére". Abszurdnak tartom a jelenlegi joggyakorlatot, amely megengedni a terhesnek magzata elveszejtését (gondolok az abortuszra), de nem engedi meg neki, hogy megtartott magzatát annak adja örökbe, akinek akarja, vagy hogy elpusztítása helyett az inkubátorba tegye, illetve a jog az ezt segítő egészségügyi dolgozót bűnösnek nyilvánítja és elítéléssel fenyegeti.
Szilvási Léna természetesnek tartja az örökbe fogadni szándékozók igényét, "hogy minél kisebb - lehetőleg csecsemőkorú - és egészséges babát kapjanak". Bogár Zsuzsa és csapata is hasonló álláspontot képvisel: "Minél kevesebb gyerek kerüljön intézményekbe - lehetőleg 6 év alatti gyerek egy napra se." A szakemberek nem az örökbefogadók érdekét tartják fontosnak, hanem azt, hogy "a rászoruló gyerekeknek kell megfelelő családot találni" (Szilvási Léna). Az elmúlt években közzétett kutatási eredmények alapján azonban nyilvánvalóan nem a gyermekeknek, hanem a magzatnak kell megfelelő családot találni. Csak így kerülhetők el az intézeti elhelyezések és az intézeti gondozás során bekövetkező ártalmas központi idegrendszeri elváltozások. Ugyanakkor, mint Szilvási Léna is megállapítja: "A gyermekvédelem szakemberei valóban csak a már megszületett és csecsemőotthonba került gyermekekkel foglalkoznak, akiknek valóban a kelleténél hosszabb időt kell itt eltölteniük esetleges örökbefogadásuk előtt." E súlyos hiányosság késztetett minket 1989-ben a nyílt örökbeadást népszerűsítő program beindítására. S azért működik olyan hatékonyan a Bölcső Alapítvány, mivel éppen az újszülöttek örökbeadását segíti elő a terhességüket semmiképpen vállalni nem tudó várandósok felkarolásával. S az ő sikerük tenné számomra elfogadhatóvá az örökbeadás-fogadás ügyének átgondolt és megfontolt "privatizálását". Az ilyen típusú szervezetek inkább képesek lennének e kényszermegoldás hatékonyabb kivitelezésére, mint a nehézkes és túlterhelt állami intézmények. Két hete keresett fel egy kétségbeesett várandós: nem várt fogamzás történt, és élettársa semmiképpen nem vállalja magzatukat. ´ mindenképpen megtartja, bár anyagi helyzete igen rossz. Külön gond: ikrei lesznek, és az egyiket örökbe akarja adni, de azonnal a születés után, hogy az intézeti sorstól megkímélje gyermekét.
Végül Bogár Zsuzsa és kollégái megállapítják, hogy mindezek a súlyos problémák arra vezethetők vissza, hogy "semmi sem szolgálja a fiatalok számára szükséges ismeretek jó színvonalú terjedését". Erről magam is már évtizedekkel ezelőtt meggyőződtem, és emiatt tartottam előadásokat több mint 200 iskolában, emiatt és mindezek tapasztalataira alapozva vállalkoztam tévésorozatokra (pl. Ki viszi át a szerelmet?) és könyvek megírására. Amikor 1996-ban elvállaltam a Nemzeti Egészségvédelmi Intézet főigazgatóságát, három célom közül az egyik éppen e tarthatatlan helyzet orvoslása volt. A két felelős tárcával történt egyeztetés után dr. prof. Morava Endre országos tisztifőorvossal elhatároztuk a felkészülés a családi életre tantárgy bevezetését, amit 1997-ben éppen 300 középiskola első osztályában el is kezdtek oktatni. A megfelelő tankönyv és tanári kézikönyv is rendelkezésre állt, megszerveztük az oktatást végző pedagógusok félévenkénti tapasztalatcseréjét és továbbképzését. Az előzetes jelentkezések szerint 1998-ban már kb. 500 középiskola (tehát a mintegy 930 intézménynek több mint a fele!) kapcsolódott volna be e programba. De azután jött a kormányváltás, és azóta csak újságnyilatkozatok hangzanak el, az eddig befektetett több tíz milliós támogatás és emberi erőfeszítés pedig elenyészni látszik. Az abortuszról folyamatosan éles, de meddő vita folyik, a csecsemőgyilkos nőket és a "béranyákat" elítélik, a terhességük alatt öngyilkosságot elkövetők életét megmentik, vagy eltemetik őket, az intézeti gyermekek kilátástalan sorsán egyesek sajnálkoznak, mások felháborodnak devianciájukon - de a probléma igazi megoldására, a fiatalok felkészítésére életük talán legnagyobb vállalkozására: a családalapításra és a gyermekvállalásra, a felnőttek felelőtlen társadalma szinte semmit sem tesz.
