Lamperth Mónikának az októberi választmányról kicsent szavai arról biztosították a szocpárt aggódó alsó és felső középkádereit, hogy ne izguljanak, az uniós fejlesztési pénzek fölötti rendelkezés őnekik marad a terrénumuk és privilégiumuk. Ez vagy így lesz, vagy nem lesz így, meglátjuk. De az önkormányzati és területfejlesztési miniszter, a nagyobbik kormánypárt befolyásos vezetője és pszichoterapeutája épp avval nyugtatgatta a szocpárti köznemességet, hogy bár buktak az önkormányzati választáson, nem kell betojni, lesz pénz osztani való. A doktornő nyilván azért mondta ezt, mert a sok kis páciens lelkében épp az osztanivaló hiányának perspektívája okozott egyfajta kedélyállapoti vákuumot és monetáris mélakórt.
Hogy az uniós források kezelése épp így van elképzelve (van pénz osztanivaló), arra nem ez a fönti eset utal egyedül. Orbán Viktor minapi külhoni felszólamlásait is hasonló gondolatok motiválhatták. A rituális komcsizásra biztos nagy szükség volt - Orbán egyszerre beszélt itthoni közönségének, amely másfajta szóból már nem ért, és külföldi elvbarátainak, akik a komcsizást nyilván olyan helyi szokásnak gondolják, mint amikor a bennszülötteknél körbeadják a kancatejet, és mindenkinek bele kell köpnie, miután ivott belőle -, de a lényeg az lehetett: ezeknek ne adjatok pénzt, mert csak elcsórnák, inkább várjuk már ki azt a kis időt, amíg mi jövünk (és mi csórha... izé, amíg mi megannyi Széchenyi-tervet alkotunk belőle!). Aztán. A Nemzeti Fejlesztési Terv immár hosszú évek óta tartó vitájának egyik sarkalatos pontja az, vajon a nyolcezermilliárdnyi fejlesztési pénzt inkább nagyberuházásokra fordítsuk-e, vagy adjuk az embereknek, költsék ők, amire akarják és tudják. A rosszhiszeműek szerint az embereknek való adás szószólói egy kicsit mindig magukra és a családjukra is gondolnak azért. Az sem véletlen, hogy a miniszterelnök hétfői javaslata - az ellenzék is vegyen részt a forráselosztás felügyeletében - hosszú hónapok óta az első olyan indítvány volt, amit nem söpört le az asztalról a Fidesz.
Mindebből persze még nem következik az, hogy az uniós pénzeket el fogják lopni. Hiszen ezen összegek felhasználását szigorú szabályok és az ellenőrzés szigorú mechanizmusai tartják kordában. Aki helytelenül kitöltött pályazatot ad be, vagy hamis számlákkal boltol, megbukik. A trükközés száz és ezer módját zárja ki a rendszer. De naivitás lenne azt hinni, hogy mindet.
Uniós forrásokból például gond nélkül lehet tetszőleges, ám csekély gépjárműforgalommal bíró magyar faluban egy csinos körforgalmat építeni, szép halastóval a közepén. Vagy a falu ötszáz lakójából egy pompás átképzési programmal cirka 250 vadonatúj parkgondozót előállítani. Olyan dolgokat kitalálni, amelyek valójában nem segítik a helyi közösség gazdasági felemelkedését, amelyektől nem nő a foglalkoztatottság, csak addig, amíg a pályazatból futja a személyi költségekre. A körforgalmat egy idő után benövi a gaz, az aranyhalakat kifogják és megeszik, és a falu lakói nemsokára ugyanott tartanak, ahol azelőtt. De ez - hogy ostobaságokra megy el a pénz - a kockázatoknak csak az egyik része. A másik politikai természetű. Az uniós forrásokhoz való hozzáférés információt igényel (az ellenőrzések kijátszása nemkülönben), tudást, ügyintézési jártasságot, kapcsolatokat, csupa olyasmit, amivel természetszerűleg a hatalmon lévők - legyen szó a regionális fejlesztési tanácsokról, azok alsóbb szintű szerveiről, vagy az önkormányzatokról - rendelkeznek. A pályázati pénzek körül bábáskodók e virtuális tőke segítségével komplett alvállalkozói mikrokozmoszt építhetnek ki, amelyben az anyagi és helyi, kispolitikai természetű szívességek röppályája végképp ellenőrizhetetlenné válik. Abban a pillanatban, amikor ez lesz a forráselosztás leitmotívuma, az egészet már meg is ette a fene.
Természetesen nem azt állítjuk, hogy Magyarországon így alakul. De az uniós pénzek felhasználása biztos nem a probléma megoldása. Azt magunkban kell keresnünk.
