n Hogy a Postabank eladása (aminek részleteiről három oldalra innen érdekfeszítő interjúban számol be a cég elnöke, Király Júlia) nem múlik el politikai indíttatású szarkavarás nélkül, azt, mint egy lezsírozott árajánlatot, már tavaly ősszel, a magánosítási szándék nyilvánosságra hozatalakor borítékolni lehetett. Hálát adhatunk az égnek, hogy e várakozások csak most, az üzlet megkötése után, és nem előtte teljesültek be.
A Postabank eladása legalább három okból figyelemre méltó siker. Először is mert az államkassza fondorlatos fosztogatásának legalább ez a lehetősége megszűnik - a maga módján erre utalhatott hétfőn a parlamentben a fideszes Varga Mihály, amikor arról beszélt, hogy a banknál ezután talán kevesebb lesz a VIP-listák és a VIP-hitelek lehetősége. Másodszor azért, mert a Postabank infrastruktúrájával és 700 000 ügyfelével megerősödött Erste olyan szereplőjévé válik a magyarországi bankvilágnak, amely idővel kellemetlenségeket okozhat akár az OTP-nek is: az pedig minden piacnak jót tesz, ha a piacvezető és az utána következők között csekély a különbség. Harmadszor pedig azért, mert a 101 milliárd (meg az apró) a mi pénzünk, amit így vagy úgy, de a javunkra kell költsön a kormány. A tucatnyi, egykor állami tulajdonú, majd zavaros körülmények között konszolidált és eladott magyar bank privatizációjából mindösszesen 140 milliárd forint folyt be az államkasszába: a Postabank esete még akkor is fény az éjszakában, ha az összehasonlításkor számolunk a pénzromlással meg a magyar gazdaság időközbeni általános felgyógyulásával és a bankok klienseinek a gazdagodásával is.
Hogy ilyenkor némi tanácstalanság lesz úrrá az ellenzéken, még érthető is lehet. Mégsem várhatjuk tőlük, hogy feszt a kormány buksiját simogassák, és biztos elviselhetetlen frusztrációt okozott volna akár csak annyit is kinyögni, hogy ezt legalább nem rontottátok el (mint ahogy a tranzakcióban körülbelül ennyi lehetett a kormány meg az ÁPV Rt. szerepe: nem volt érkezésük beleköpni a levesbe). Ám azért csak kéne valami mérték, mielőtt végképp elvész a dolgok értelmes megvitatásának minden maradék esélye is.
Az ellenzéki napilap, aminek még az oldalszámozását is csak fenntartásokkal lehet elhinni, megkísérli a lehetetlent: valahogy mégis ráverni a tolvajlást meg a nemzetárulást az eladókra. Hogy ehhez közgazdasági képtelenségeket kell beszélni, egyszerre állítani, hogy direkt túl olcsón adták a bankot, meg hogy egyáltalán nem is kellett volna privatizálni (mert az állami tulajdon garantálta volna úgymond a "tisztességes" kamatozású hitelt a "nemzeti" kisvállalkozóknak), és hazudni is kell, például a diákhitelről, és a fogyasztóellenes monopóliumot védeni (miközben a Postabank egyeduralmát a diákhitelszámlák kezelésében azért szüntette meg a kormány, hogy e banki szolgáltatás árát a verseny lejjebb szorítsa), csekély költség. Hisz ezek az üres, jelentés nélküli szavak egyszer még jók lesznek valamire: egy tömeggyűlésen, egy hídon, a Kossuth téren, amikor valamit muszáj lesz üvölteni az idegenekről meg a "tisztességtelen" kamatokról, mintegy indoklásaképpen a hazaárulózásnak.
Azonban nem csak ennyiről van szó.
A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének jóvá kell hagynia az Erste tulajdonszerzését a Postabankban. A hivatalnak erre 90 napos határidőt szab a törvény. Bár az eladás a jelek szerint minden tekintetben törvényes volt, ha a PSZÁF mégis megtagadja az engedélyezést, a kormány legfeljebb bíróságon perelheti az elutasító határozatot: pénzt a jogerős döntésig nem lát a kötségvetés. Aminek pedig égető szüksége lenne erre a 101 milliárdra.
De Szász Károly nyilván nem fog akadékoskodni; és nem veszi magára, hogy miatta nem kezdhetik el építeni az M5-ös folytatását. Hisz ő is tudja: arra kapott most esélyt, hogy megfeleljen saját eddigi állításainak. Azoknak tudniillik, miszerint a pénzügyminiszter és a kormányfő támadásai merőben politikai, személyes jellegűek, s hogy ő ezektől mit sem zavartatva, szakmai és törvényességi szempontból makulátlanul végzi magas közszolgálatát. Minden politikai részrehajlás nélkül.
