Aki az online térben nézelődik, digitális lábnyomot hagy; ezekből az adatokból pedig – kellően intelligens és tanulékony algoritmusok segítségével – jól-rosszul rekonstruálható az adott személy fogyasztói, világnézeti, sőt pszichológiai profilja. A viselkedésünket monitorozó és befolyásoló algoritmusokhoz földi halandók nem férhetnek hozzá, így csak a jó ég tudja, hogy egészen pontosan mit is jelent mindez.
A legtöbb felhasználó életében – általában egy sor keserű tapasztalat után – elérkezik a ráismerés pillanata: nincs ártalmatlan, következmények nélküli klikkelgetés, a közösségi média felületei ugyanis a saját böngészési előzményeink alapján bombáznak minket kéretlen tartalmakkal. Elég csak megpendíteni egy témát egy privát Messenger-üzenetben, kisvártatva megjelennek a vonatkozó hirdetések a Facebook-üzenőfalunkon; rosszabb esetben egy eltévedt lájk vagy egy-egy ironikus nyilvános komment hatására kormányközeli „elemzőintézetek” videóit kell kerülgetnünk a falunkon. Kattintásainkkal mindig valamilyen ágens adatvagyonát gyarapítjuk. A felismerésre ki-ki vérmérséklete és pillanatnyi érdekei szerint reagál: vannak, akik az információs társadalom végromlását vizionálják, mások szabályozási javaslatokat készítenek elő, és vannak, akik önálló rutint alakítanak ki az internetes tevékenységüket elemző algoritmusok kijátszására. Mások pedig minimálisra szorítják az online „jelenlétüket”.
Vonzások és választások
Érdekes módon a kultúra- és a művészetfogyasztás digitális „ökoszisztémájával” szemben kevésbé vagyunk szigorúak: az algoritmizált ajánlórendszereket működtető online (zenei vagy filmes) adatbázisok és kereskedelmi platformok működése mintha ritkábban válna nyilvános kritika tárgyává. Nem háborodunk fel, ha a Spotify vagy a YouTube ajánlásait követve olyan zeneszámokat hallgatunk, amelyeket talán eszünkbe sem jutott volna; és maximum mosolygunk, ha a Netflix és az Amazon rosszul „lövi be” az ízlésünket. Mintha a streamingszolgáltatók ajánlóalgoritmusai nekünk dolgoznának (mi több, szívesen fizetünk is az elvégzett munkáért!), a közösségi oldalak tartalomválogató algoritmusai pedig ellenünk. Márpedig nincs óriási különbség a két eset között: nemzetközi nagyvállalatok tulajdonában álló internetes felületek kereskedelmi célokat követve, számunkra átláthatatlan elvek szerint, a tudatos beleegyezésünk nélkül gyűjtött, ám mégis önkéntesen átadott adataink alapján, gépi intelligencia felhasználásával szűrik az elénk kerülő tartalmat – valamiféle „személyre szabott” felhasználói élmény ígéretének jegyében.
Az esztétikai választásaink legalább annyira jellemeznek bennünket, mint az életvezetési döntéseink, mégis az esztétikai identitásunkat szemlátomást kevésbé féltjük az algoritmusok (állítólagos) uralmától, mint önazonosságunk más elemeit.
Vajon miért van ez így, és kell-e aggódnunk az ajánlóalgoritmusok miatt?
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
