Az idei Pécsi Országos Színházi Találkozó eljutott a mélypontra, bár lehet, hogy jut majd még mélyebbre is. Több előadás nem vett részt a versenyben, Vidnyánszky előadása négy díjat kapott, a fesztivál egyik tulajdonosa, a Teátrumi Társaság színházai összesen hetet a tízből. A tulajdonosok egy zsűritagot (Csáki Judit kritikust) nem fogadtak el, erre bojkott indult, több zsűritag visszalépett.
A két válogató együtt és külön is jelölt előadásokat, a nyertes darabot csak az egyik válogató ajánlotta, ő történetesen egykor munkaviszonyban állt Vidnyánszkyval, a korábbi debreceni igazgatóval. Díjat alapít és ad át az MMA is. Jövőre a Nemzeti Színházzal munkaviszonyban álló operaénekes, Kiss B. Atilla lesz az egyik válogató – a művész Vidnyánszky Johanna a máglyán című előadásában szerepel, összeférhetetlensége evidens. A másik válogató Sólyom András filmrendező. Ők ketten képviselik a „színházi szakmát”.
| ||
Beteljesedett tehát a totális térfoglalás, a Magyar Teátrumi Társaság és színházainak abszolút győzelme. A 2015-ös POSZT az egész magyar színházi szakma kudarca – de a POSZT-tal a kezdetektől fogva gond van.
Ne szakmázz, örülj!
A POSZT sosem volt és soha nem is akart szakmailag erős fesztivál lenni. Átláthatóságra sosem törekedett, az összeférhetetlenség elveit korábban sem fogalmazta meg – pedig lett volna rá alkalom, hiszen korábban is akadt bőven összeférhetetlen válogató. Meglepő módon sosem volt leírt koncepciója és világos célja, ami súlyos gond egy másfél évtizede közpénzből működő rendezvénynél. Vezetésére pályázatot nem írtak ki, önálló produkciós irodája sem jött létre (ma kht. formában működik).
Jordán Tamás, a Magyar Színházi Társaság elnökségi tagja, aki a kezdetektől tíz évig igazgatta a POSZT-ot, és a Pécsre helyezett (korábban városról városra járó) találkozót alapította, mindig örömfesztivált akart és sosem szakmait – Pécsre örülni járjon színházi ember és néző, ne szakmázni, vitázni, a maga dolgait megbeszélni. Elvégre nyár van. Kell sok mellékprogram, hogy a város magáénak érezze a POSZT-ot; így lett az Off – színházi programok, zene, főzőcske és sok könnyű, népszerű esemény. A szakma szeretni fogja ezt a fesztivált, vélték az alapítók, mert nyaralhat Pécsett, és szállást is kap, hogy maradjon – ez célként fogalmazódott meg.
De a POSZT mögül mindig is hiányzott a szélesebb színházi konszenzus. Olyan alapvető kérdések maradtak megoldatlanul, mint hogy mi ez a fesztivál és kinek szól, milyen műfajok tartoznak a körébe, mitől válhat ez a rendezvény fontossá és reprezentatívvá. Nem volt nyilvános vita tárgya az sem, hogy legyenek-e kvóták (a kis- és nagyszínpadi, a független, a határon túli, a zenés vagy a gyerekszínházi előadások arányára nézve). Nem volt konszenzus arról, legyen-e például zsűri, tehát verseny (ami majdnem biztosan fölösleges, hiszen a valóban különböző művészeti formák, gesztusok, esztétikák nem állhatnak versenyben). Ugyancsak hébe-hóba merült fel az is, hogy nemzetközi vendégek, megfigyelők, netán vendégelőadások jöjjenek-e. Valahogy senki fejében sem tudatosult, hogy mint megannyi nemzeti fesztivál, a pécsi is igényt tarthat nemzetközi figyelemre, s a POSZT sem kezdeményezte, hogy megjelenjenek a külföldi fesztiválválogatók, producerek, újságírók. Eldöntetlen maradt, hogy kinek szól ez a rendezvény: Pécsnek? A szakmának? A nagyközönségnek?
A válaszokat e kérdésekre nyilván nem lehet kőbe vésni, hiszen a színház változik. Ami nem merült fel 2000-ben (például hogy jelen legyen-e egy színházi nevelési előadás), annak ma már evidensnek kéne lennie. A színház változik, ehhez kellett volna igazítani azt a rendezvényt, ami a színházat képviseli. A legfontosabb megválaszolatlan kérdés azonban az maradt, hogy mi az az érték, amit a POSZT fel akar mutatni. Innováció, új színházi nyelvek, társadalmi relevanciájú előadások, új műfajok? Vagy legyen szélesebb a merítés – minőségi klasszikusokkal és szórakoztató előadásokkal? Szemle legyen, ahova mindenki a legjobbját hozza? S mert sosem volt egyezmény, párbeszéd erről, a programot mindenki a maga ízlése szerint válogatta.
A szakma maga nyilván fontosnak tartotta, presztízsnek, olyan helynek, ahol megjelenhet előadásával kompromisszumok nélkül (Pécsett az évek során kialakult egy tisztességes infrastruktúra). De erősen hullámzó minősége, szakmaiatlansága és kevéssé reprezentatív volta miatt aligha érezte magáénak a rendezvényt. Nem azért járt Pécsre, hogy önmagával beszélgessen, reflektáljon, gondolkodjon. Játszani jött. Az elmúlt években a pénzhiány miatt már a gondtalan sütkérezés sem ment. Nem volt annyi pénz, hogy mindenki egy hétig maradhasson, a színházak jöttek, játszottak és hazautaztak. Már egymást sem nézték meg.
A szakmaiság leértékelődését jól mutatja, hogy szinte bárki kerülhetett válogatói szerepbe: író, filmrendező, színész, operaénekes, dramaturg, fotós, pszichológus, egyszóval az Alanyi válogató. Néha még, mit tesz isten, kritikus is. Hol egy ember, hol kettő vagy három. Sokat mondta (mondtuk) a kritikusszakma, hogy Berlintől Bukarestig minden nemzeti fesztivált a kritikusok válogatnak, ez az érv ritkán és kevesek számára volt meggyőző. A végén már a színházak maguk dönthették el, hogy ki beszélget az előadásaikról – nyuszika és barátai.
„A válogatók kiválasztásánál mindig arra törekedtünk, hogy teljesen független valaki legyen, lehetőség szerint nem alapvetően színházi ember, de legyen hozzá köze” – válaszolja kérdésemre Vajda Márta, a POSZT-ot alapító Magyar Színházi Társaság ügyvezetője. Köze épp lehetett hozzá, de sokszor nem volt független – hiszen nehéz elképzelni azt a színészt, aki nem lépett fel egyetlen előadásban sem. (Márton András volt speciel ilyen.) A drámaírót, akinek egyetlen darabját sem mutatták be. Ők mind összeférhetetlenek a válogatói szereppel. A „színház iránt érdeklődő”, de a színházi szakmához nem tartozó válogatók aztán rendre rácsodálkoztak a magyar színházra, amit rendszerint nem ismertek vagy nem eléggé. Akadt olyan, aki akkor fedezte fel Pintér Bélát, amikor válogatni kezdett. Innen már aztán a színházi civilek is jöhetnének, s számomra ugyanilyen releváns és szimpatikus válogatók volnának, ráadásul demokratikus szemléletet is hoznának – a mostani értelmiségi elitista helyett, ami még csak nem is szakmai. A válogatók életkorát se bolygassuk: a következő csapat átlagéletkora 58 év, de volt már 66 is. Sosem hívtak meg 40 év alatti válogatót. És hány nő válogatott?
A program aztán hol ilyen lett, hol olyan, a kiválótól a közepesen át a pocsékig. Előfordult, hogy az évad legnagyszerűbb darabjai nem jelentek meg, bár ez akárhol megeshet. De volt, amikor ez a válogatói makacsságon múlott, máskor politikai tendenciaként kellett olvasni (lásd tavalyi cikkem: A béke szigete, Magyar Narancs, 2014. június 5.). Nem díjazták az elmúlt évtized legjelentősebb előadását, az Egyszer élünket a Nemzetiből, pedig meghívást kapott; a kolozsvári Ványa bácsit, a Titkainkat vagy A mi osztályunkat meg sem hívták.
Minden kvóta az eleven művészeti élet ellen való: éppen azt akadályozza, hogy egy történelmi pillanat, egy évad egyedülálló arca megmutatható legyen. Ennek ellenére kvóták voltak és vannak, s ami a legrosszabb: kimondatlanul. Ezek ellen néha a válogatók fellázadtak. Az első POSZT-on volt egy Zsótér-operarendezés, aztán soha többé, mert valamiért az nem színház, döntötte el a tulajdonos. Egyszemélyes darab soha nem jöhetett, viszont mindig arányban voltak a nagyszínházi és a stúdió-előadások – mintha a tehetség és minőség méret szerint lenne kiporciózva. Határon túli előadásból kettő jöhetett; ha öt jó határon túli előadás született abban az évadban, vagy egy sem, nem számít. Ettől lesz majd fontos a POSZT a határon túli színházaknak? Az idei hét „teátrumi” díjon kívül csak a határon túli színházak kaptak díjat (a maradék hármat). Az elmúlt, immár teljesen a politika irányította években a fődíj kétszer is határon túli színházaknak jutott, mintha ezzel a POSZT el akarná vágni a gordiuszi „megosztottsági” csomót, és sem ide, sem oda, hanem a határon túlra adná a díjakat. Ez nem más, mint a határon túliak manipulálása, felhasználása politikai célokra. „Soha nem érezte magáénak az úgynevezett határon túli magyar színjátszás” ezt a rendezvényt – mondja kérdésemre Gáspárik Attila, a marosvásárhelyi Nemzeti igazgatója.
Növeli, ki elfedi
Miközben a POSZT jól-rosszul folydogált Pécs mediterrán, bulizós hangulatú tereiben, a Magyar Színházi Társaság, a korábbi alapító és tulajdonos lassan marginalizálódott. Meggyengült, egyre kevésbé volt a magyar színházi élet reprezentatív civil szervezete. Nemcsak a határozottsága hiányzott, de szűkült körülötte a politikai tér is. Erőtlen, folyton kompromisszumokat kötő vezetésével és megújulni képtelen struktúrájával nem tudott érdekvédelmi szervezetként, a színház valódi ügyeinek képviseletében fellépni. Végül elvesztette minisztériumi tanácsadói szerepét is, ezt a minisztérium úgynevezett színházi bizottsága vette át. Mára a politika sem veszi komolyan, persze párhuzamosan a Magyar Teátrumi Társaság látványos megerősödésével. (E hanyatlást foglalta össze Sándor L. István Fölégetni a süllyedő hajót című, nagyszerű cikkében az ellenfeny.hu-n.) Az MSZT utolsó fontos cselekvési terepe a POSZT maradt, de mára ezt is elvesztette – hiszen a POSZT „megmentésének” az volt a záloga, hogy a Teátrumi Társaság tulajdonossá válik.
Vajon kiszáll-e most az MSZT a POSZT-ból, hogy az egészet a Teátrumi Társaságra hagyja? Vagy úgy gondolja, hogy ez még tartható? Menjen minden tovább, mert különben rosszabb lenne – végül is néhány jó előadás biztosan bekerül a következő válogatásba is, megtartják a rendezvényt, és a többi… És a Független Előadó-művészeti Szövetség, ma az egyetlen valódi színházi civil szervezet, vajon miért nem részesedett a POSZT-ból? Fog-e?
A POSZT-nak három tulajdonosa van, a két szakmai szervezet és Pécs városa – ők tudnának, ha akarnak, változtatni. De naivitás azt hinni, hogy a tulajdonosok közül bárki belátó lesz, hiszen az egyik tulajdonos alávetette magát annak, amit a másik, erősebb kutya tenni akar. Mit szól mindehhez a város, a minisztérium, azaz a két támogató? Belátják-e, hogy baj van? A szakma, a színházak bojkottálnak, ha akarnak, de attól nem változik semmi. Transzparencia, elvszerű működés, a válogatók és a zsűri függetlensége és összeférhetetlensége, szakmaiság – csak ezek nem valósultak meg az elmúlt tizenöt évben. Egy új, szélesebb, a színházi szakma fontos szereplőit (intézményeket, embereket) integráló szervezet kezdhetne változást. Ha képes megszerveződni.
