Az Alkotmánybíróság és a gyűlöletbeszéd korlátozhatósága
A rendszerváltás óta soha nem volt ennyi rasszista és homofób gyűlölet a hazai közéletben. És az ügyészségek, bíróságok sohasem tűntek ennyire tétlennek és/vagy tehetetlennek. A törvényhozó a büntető- és a polgári jogi szabályozás szigorításával igyekezett segíteni a helyzeten. De - amint az Alkotmánybíróság (AB) múlt heti döntéseiből kiderült - egyik kísérlet sem állta ki az alkotmányosság próbáját. Az AB eddigi gyakorlatának és a módosítások valóban komoly technikai hibáinak ismeretében ez nem is volt meglepő. Ami viszont újdonság, hogy néhány alkotmánybírói véleményben már megjelentek a gyűlöletbeszéd korlátozhatatlanságával kapcsolatos kételyek.
Mind a büntető-, mind pedig a polgári jogi korlátozást tartalmazó törvényt az a köztársasági elnök utalta a testület elé, aki még az Alkotmánybíróság elnökeként előadó bírája volt a büntetőjogi szabályozást először alkotmányellenesnek mondó, 1992-es döntésnek, amelyet a mostani határozatig még két hasonló követett. Az első határozatban Sólyom László szorgalmazta ugyan a durva büntetőjogi helyett az enyhébb, polgári jogi eszközök használatát, de mostani indítványában világossá tette, hogy nem azt a megoldást képzelte el, amit az Országgyűlés a polgári törvénykönyv módosításával megvalósított.
Büntetőjogi korlátok
Az alkotmánybírák először a büntető törvénykönyv közösség elleni izgatásról szóló passzusának alkotmányossági vizsgálata során találkoztak a gyűlöletbeszéd korlátozhatóságának alkotmányos problémájával. A Btk. az izgatásnak két, egymástól jól elkülöníthető tényállását szabályozta. A súlyosabb alakzat lényege a magyar nemzet vagy valamely nemzetiség, valamely nép, felekezet, faj, továbbá a lakosság egyes csoportjai elleni gyűlöletre uszítás volt, míg a gyalázkodásnak nevezett enyhébb változatot az követte el, aki a magyar nemzetet, valamely nemzetiséget, népet, felekezetet vagy fajt sértő vagy lealacsonyító kifejezést használt, vagy más ilyen cselekményt követett el. A 30/1992. (V. 29.) AB-határozatban a bíróság alkotmányosnak ítélte a gyűlöletre uszítás tényállását, ugyanakkor alkotmányellenesnek nyilvánította és megsemmisítette a gyalázkodást. Az ítélet indokolása abból indul ki, hogy a véleményt annak érték- és igazságtartalmára tekintet nélkül illeti védelem, vagyis a kivételes korlátozás csakis a beszéd lehetséges következményein alapulhat. Márpedig az alkotmánybírák szerint a gyalázkodás törvényi tényállása nem kívánta meg még a cselekmény köznyugalom megzavarására való alkalmasságát sem, vagyis ebben az esetben valójában a vélemény értéktartalma alapján minősített a törvényhozó. Időközben a rendes bíróságok gyakorlata az alkotmánybírósági mércénél lényegesen többet, a köznyugalom tényleges megzavarását, az erőszak valóságos bekövetkeztét követelte meg a gyűlöletre uszítás miatti elmarasztaláshoz. Amikor 1996-ban Szabó Albertet, illetve 2003-ban ifj. Hegedűs Lórántot felmentették az izgatás vádja alól, a jogalkotó ismét a törvény szigorításával reagált. Ezeket a próbálkozásokat azonban, amelyek a gyalázkodás újabb változatainak visszacsempészésére irányultak, 1999-ben, illetve 2004-ben az Alkotmánybíróság ismét elutasította.
A Btk. Bárándy Gergely szocialista képviselő által 2007-ben kezdeményezett legfrissebb gyalázkodási típusú tényállásának alkotmányosságában maga a kormány sem bízott, és abból csak az ülésterem szavazáskor szerencsés öszszetétele miatt lehetett egyáltalán törvény. Alkotmányjogi szempontból a többségi döntésnek a leköszönő Kukorelli István által megfogalmazott indokolása sok új érvvel nem szolgál. Nóvumot inkább a Kovács Péter és Lévay Miklós által írott párhuzamos, illetve a Kiss László jegyezte különvélemény jelent. Más-más indokolással, illetve radikalizmussal, de mindhárman azt vetik fel, hogy eljött volna az idő a több mint másfél évtizedes gyakorlat felülvizsgálatára. Kiss László egészen annak megállapításáig megy el, hogy a felülvizsgálat akár a törvény alkotmányosságának kimondását is eredményezhette volna. Kisshez hasonlóan Lévay is azzal érvel, hogy az első határozat meghozatala óta sok idő telt el, és a közbeszéd, a közállapotok, a társadalom toleranciaszintje nem az AB feltételezéseinek megfelelően alakultak. Emellett Lévay helyesen mutat rá, hogy az AB-nek a tartalomsemleges korlátozás elvét képviselő gyakorlata törést szenvedett akkor, amikor a testület 2000-ben alkotmányosnak ítélte a nemzeti jelképek megsértésének, illetve az önkényuralmi jelképek használatának nyilvánvalóan tartalmi alapú büntetőjogi szankcionálását. Kovács alkotmánybíró - miközben maga is hangsúlyozza a gyakorlatnak ezt a megbicsaklását - alapvetően azzal érvel, hogy még ha a magyar alkotmány értelmezésével nem is lehet eljutni a gyűlöletbeszéd korlátozásáig, több nemzetközi szerződés, elsőként is a faji megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöböléséről szóló 1965. évi ENSZ-egyezmény, mégis erre kötelezné Magyarországot. Kiss László pedig ezzel összefüggésben az Európai Unió már több mint öt éve tervezett, a rasszizmus és az idegengyűlölet elleni büntetőjogi fellépésről szóló kerethatározatára hívja fel a figyelmet, amelynek végrehajtására az elfogadást követően majd két év áll a tagállamok rendelkezésére.
Elfogadása esetén talán ez a kerethatározat kínálhat egyfajta kibúvót egy más összetételű Alkotmánybíróságnak, hogy immáron többségbe kerüljenek azok, akik az eddigi gyakorlat felülvizsgálata mellett foglalnak állást. Hasonlóan ahhoz, ahogy a Sólyom-bíróság 1993-ban végül is a nemzetközi jogi kötelezettségek alapján elfogadta az egy évvel korábban, a Zétényi-Takács-törvény alkotmányellenességének megállapításakor még mereven elutasított visszamenőleges igazságszolgáltatásnak egy bizonyos megoldását, a bírák, miközben fenntartják a magyar alkotmány értelmezésével kapcsolatos eddigi álláspontjukat, most is engedhetnének a nemzetközi jognak.
Polgári jogi szankciók
Azt gondolom, még jobb esélyei vannak a gyűlöletbeszéd alkotmányos korlátozásának a polgári törvénykönyv most alkotmányellenesnek minősített módosítása esetében. Erre a kiegészítésre azért volt szükség, mert a rendes bíróságok gyakorlata - a Legfelsőbb Bíróság intenciói szerint - nem tette lehetővé, hogy azok, akik egy kisebbség tagjaiként személyiségi jogaikban sértve érezték magukat a gyűlölködő szavak által, keresetet indítsanak a sértő ellen, kivéve, ha nevük kifejezetten szerepelt a sértő szövegben. Ennek a rossz bírói gyakorlatnak a törvényhozási úton történő megváltoztatása motiválta 2007 júniusában Lomnici Zoltánt, a Legfelsőbb Bíróság, tisztéről nemrégiben leköszönt elnökét, hogy a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége vezetőivel közösen kidolgozott javaslatban kérje az Országgyűlés alkotmányügyi, igazságügyi és ügyrendi bizottságától a Ptk. személyiségi jogi fejezetének módosítását. A nyár folyamán azután a törvénykezdeményezési joggal rendelkező kormány nevében az igazságügyi és rendészeti miniszter készítette el "a személyiségi jogi sérelmek elleni hatékonyabb fellépés lehetőségének megteremtése" érdekében a törvényjavaslatot, amit az Országgyűlés 2007. október 29-i ülésén elfogadott.
A módosítás értelmében a jövőben új tényállási elemként a személyhez fűződő jogok sérelmét jelentette volna az "a sértő megnyilvánulás, amely faji hovatartozásra, nemzeti vagy etnikai kisebbséghez való tartozásra, vallási vagy világnézeti meggyőződésre, szexuális irányultságra, nemi identitásra vagy a személyiség más lényegi vonására irányul, és személyek e vonással rendelkező, a társadalmon belül kisebbségben lévő körére vonatkozik". A Legfelsőbb Bíróság állásfoglalása révén megkövesedett gyakorlat megváltoztatását célozta a törvény azon új rendelkezése, mely szerint a jogsértő nem hivatkozhat arra, hogy a sérelmezett magatartása nem közvetlenül és felismerhetően a felperes ellen irányult. További újdonsága volt a szabályozásnak, hogy az igényérvényesítésre a sértetten kívül az a közhasznú vagy kiemelkedően közhasznú társadalmi szervezet vagy alapítvány is jogosult lett volna, amelynek célja az emberi és állampolgári jogok védelme, azzal a megkötéssel, hogy e jogvédő szervezetek csak a sértett közösség érdekében és az e célra létrehozott valamely közhasznú vagy kiemelkedően közhasznú alapítvány javára perelhettek volna. Ugyanakkor az nem volt világos, vajon ilyen esetben a szervezetnek be kell-e szereznie a sértett közösség vagy annak tagjai beleegyezését jogaik védelméhez, márpedig ez az önálló döntés az igényérvényesítésről az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint része az emberi méltóság részét képező önrendelkezési jognak.
A köztársasági elnök alkotmánybírósági indítványa a módosítást több szempontból támadta. Az egyik - jogosnak tűnő - kifogása szerint a valamely lényeges, a társadalomban kisebbségben lévő személyiségvonás túlságosan tág csoportképzési szempontnak tűnik. Hiszen például nem életszerűtlen, hogy egyes embereknek egy meghatározott futballklubhoz való vonzódása már-már személyiségvonássá válik - ám nem valószínű, hogy őket például más klubok szurkolóinak sértéseivel szemben speciális védelemben kellene részesíteni. Szintén alappal volt kifogásolható az AB eddigi gyakorlata alapján, hogy a törvény a sértettek akaratától függetlenül keresetindítási jogot adott volna az emberi és állampolgári jogokat védő szervezetek számára, sértve ezzel a perbeli önrendelkezés elvét. Ugyanakkor ebből a rossz eljárási megoldásból nem következik az államfői indítványnak az a téves állítása, miszerint a törvényi megoldás valójában a közösség becsületét, jó hírnevét védi, és a közösségbe tartozó egyéneknek egyetlen személyiségi joga sem sérül. A törvény ugyanis éppenséggel az egyének személyiségi jogainak sérelme esetére adta volna meg a keresetindítás lehetőségét részben a sértett egyéneknek, részben - helytelenül - a szervezeteknek. Maga az elnök is elismerte, hogy külföldi megoldások ismerik a közösségre irányuló sértések törvénnyel megállapított "átsugárzását" az egyénekre, például a holokauszt tagadása esetében. Márpedig ha azt a megoldást elfogadhatónak tartjuk alkotmányossági szempontból, miért ne lehetne ugyanígy előírni törvénnyel az "átsugárzás" más eseteit is? Nem tűnt meggyőzőnek az államfőnek az az ellenérve sem, miszerint nem vélelmezhető megdönthetetlenül, hogy a társadalmi kisebbségek érdekérvényesítő és önvédelmi képessége eleve gyengébb lenne az átlagnál, és ezért indokolt a pozitív megkülönböztetés. Azt gondolom, hogy általában igenis vélelmezhető a törvényi szabályozás által átfogott kisebbségek gyengébb érdekérvényesítő képessége, ugyanakkor a törvényi vélelem nem megdönthetetlen, hiszen ha adott ügyben ez az érdekérvényesítő képesség nem bizonyul gyengének, a bíróság nem fogja megállapítani a jogsértést.
Az alkotmánybírák határozatukban lényegében a köztársasági elnök minden aggályát osztva alkotmányellenesnek minősítették a törvényt. Ugyanakkor a döntés indokolásában a testület hangsúlyozza, hogy ezzel "nem a különböző közösségekhez tartozók védelmének szükségességét vonja kétségbe, csupán az arányosságával kapcsolatban megfogalmazott elnöki indítvány megalapozottságát állapította meg. A szabályozás ezen módja, a kivetített tulajdonságok sokasága, az 'átsugárzás' technikájának parttalan alkalmazása, valamint az egyén és a közösség között e tulajdonságon alapuló kapcsolat intenzitásának törvényi vélelme nem állja ki az AB eddigiekben alkalmazott alapjogi tesztjének próbáját." Vagyis az AB nem vonta kétségbe egy alkotmányos megoldás lehetőségét.
*
E sorok szerzője, aki az első, 1992-es izgatásos határozat meghozatalakor Sólyom alkotmánybíró tanácsadójaként maga is egyetértett a szólásszabadság már-már amerikai korlátlanságát tükröző döntéssel, ma már szintén úgy gondolja, hogy az alkotmányos elvek értelmezésekor tekintettel kell lenni a kialakult társadalmi helyzetre és a meggyökeresedett bírói gyakorlatra. Be kell vallanom, akkor, amikor e határozat tervezetén magam is munkálkodtam, nem hittem volna, hogy mára oda jut jogállami demokráciánk, hogy cigányoknak, zsidóknak, homoszexuálisoknak nemcsak el kell viselniük a gyűlölet legocsmányabb megnyilvánulásait, de okuk is van félni attól, hogy a gyűlöletbeszédet tettek követik, és nem csupán a jóérzésű többség, de a jog sem védi meg őket. Ma is meg vagyok győződve róla, hogy az Alkotmánybíróság sem akkor, sem azóta nem akart büntetlenséget biztosítani a társadalmi békét veszélyeztető gyűlölködőknek. De ha az undorító kirekesztő szavak kimondóit nemcsak a társadalmi többség határozott és hangos kiállása, de egyetlen bíróság sem ítéli el, akkor a törvényhozónak és az Alkotmánybíróságnak is van tennivalója annak érdekében, hogy alkotmányos demokráciánkban mindenki - tartozzon bármely kisebbséghez - egyenlő méltóságú személynek érezhesse magát.
A szerző jogász, egyetemi tanár.
