Hogy a Széll Kálmán Terv egy érdekes mellékirata miért "bürokráciacsökkentő programnak" próbálja eladni a munkavállalók bizonyos további náspángolását, arra magyarázat lehet, hogy ha az ember megszokja, egy kicsit mindig muszáj lesz hazudnia. Mert a leirat valóban tartalmaz akár helyes és támogatandó "bürokráciacsökkentő" elemeket is. Ám ezeken kívül másról is szól. Öt és fél napos, 48 vagy 60 órás munkahétről beszél. Kilátásba helyezi a munkaadó ama jogszabályi kötelezettségének eltörlését, amely szerint a munkaadónak a munkavállaló elbocsátását alaposan indokolnia kell; s ezáltal csökkentené a munkaügyi jogorvoslat lehetőségeit is. Eltörölné a munkáltató kötelezettségét a munkaidő nyilvántartására, de az éjszakai és a túlórapótlékok fizetésére is, így az immár nemcsak féllegálisan kötelezhetné fizetetlen túlmunkára alkalmazottait. Csökkentené a munkavállalói végkielégítéseket és a fizetett szabadságot is. Hogy mindez kurvára nem a "bürokráciát" csökkenti, hanem a dolgozó tömegek jogait nyírja meg alaposan, az nem is kérdés.
Ezen intézkedések relevanciája és hatása egyenként lesz majd mérlegelendő, az például jól látszik, hogy az eddigi szigorú munkásvédelmi szabályokat a kis- és középvállalkozások eddig sem tartották be - most a nagyok, a multik se fogják, mert ilyen szabályok nem lesznek. Egyenlő pályák, egyenlő esélyek! Hogy a "termelékenység" nőni fog, megjósolható: ugyanazért a pénzért az alkalmazotti népesség többet fog dolgozni. Esetleg kevesebbért. Hogy mindez a foglalkoztatás bővülésére hogyan hat majd, már kétségesebb: ja, a cégeknek jobban fog menni, és nőni fognak, miként és emiatt a gazdaság maga is, és új állások tömege pörög majd ki a munkaerőpiacra. Erre nem vennénk mérget - új munkahelyek akkor szeretnek keletkezni, ha képzett munkaerő várja őket, és ennek a kulcsa az oktatásban lenne: ilyen irányú törekvésekről pedig szó sincs, a kormány inkább a jámbor betanított munkások feltalálási helyeként tekint hazánkra. Sőt. A kormány business friendly elfogultsága akár vissza is üthet, nagy számban állíthat például elő dolgozó szegényeket, a working poor tömegeit, akik napi tíz óra bejelentett lejsztolás után sem tudnak nemhogy a fogyasztói társadalom legalsóbb grádicsaira felkapaszkodni, s ezzel hozzájárulni a fellendüléshez, de még a közüzemi számláikat sem bírják majd kifizetni.
Mindezen intézkedések azonban legalábbis nem védhetetlenek. Még akkor sem, ha a magyar munkaerő európai összehasonlításban már eddig is elég "rugalmas" volt. De amíg a kínai szociáldemokrácia ki nem vívja a napi nyolcórás munkaidő és a három hét fizetett szabadság jogát, és nekünk is az ottani kapitalizmussal kell versenyezni, addig nincs mit tenni. A termelékenység növelése a kor parancsa - tárhatja szét a kezét a kormány. És hátha pont ez hiányzik. Majd látjuk.
Ám azt sem gondoljuk, hogy e rendelkezéseket önmagukban kéne mérlegre tennünk. Amikor a kormány a tőke és a munka viszonyának szabályozójaként lép fel, jobb meggyőződése az előbbi pártjára állítja. Mert - miként valamely jobboldali liberális kormány - úgy véli, hogy ez a gazdagság növelésének legbiztosabb útja, s ebből a gazdagságból később részesülnek a mélyebben fekvő osztályok is. Jó.
Csakhogy ez a kormány nemcsak a tőkének ad most szabad kezet az alkalmazottakkal szemben: hanem maga is ringbe szállt. Ugyancsak az alsóbb keresetű, vagy kereset nélküli néposztályokkal szemben. Brutalitása és részvétlensége leginkább a munka világából kiszorultakat sújtja; de büntető keze most eléri a középrétegeket is. A munkanélküli-segély, a közmunkára szánt pénzek, a gyógyszerkassza újabb megvágása, az állami bérek befagyasztása, a közszolgáltatások reformjának elsunnyogása után a legújabb: eltörli az adójóváírást, ami az átlagos keresetű dolgozóknak, az alsó középosztálynak kedvezett, havi 15 ezer forint erejéig. Ezekből, meg az egykulcsos adóból - mely úgy 300-500 milliárdot hagy a leggazdagabbak zsebében a büdzsé rovására; miközben nincs az a hatékonysági szempont, amely igazolni bírná - kirajzolódik a kormánypárt ideális társadalomképe. A szigorú szociális és - részben, átfedőlegesen - etnikai kasztrendszer; a szép, gazdag és nemes élet új arisztokratái a napos oldalon, s a többiek, a sokaság, akik örülhetnek, ha egyik napról a másikra kihúzzák. Az új alaptörvény nemcsak megteremti ennek jogi feltételeit - a jóléti állam garanciáinak, a szociális jogoknak a leépítésével -, de örökre változtathatatlanná is tenné; s mérhetetlen igazságtalanságából adódó belső feszültségeit a vallássá tett nacionalizmussal fojtaná el. Mintha az Orbán-kormány minden eddigi intézkedése, a demokratikus intézmények módszeres lerontása, s az ellenállás, például a sztrájk kriminalizálása csak e fantazmagóriát szolgálta volna. De ettől még fantazmagória marad, melybe aligha gyömöszölhető bele a magyar társadalom: s nincs az a jog, és nincs az a gazdasági növekedés, amely tartósságát szavatolhatná.
