Elöljáróban idekívánkozik a különbségtétel: a parlament felfüggesztése nem azonos a parlament feloszlatásával. A feloszlatás egyenes következménye az általános választások kiírása, míg a felfüggesztés átmenetileg beszünteti a parlamenti ülésezést. Erre a modern időkben azért kerítenek sort, hogy a parlament felkészülhessen a királynő beszédére, melyben az uralkodó formálisan a kormány jogalkotási programját hirdeti ki. Esetünkben Johnson miniszterelnöknek erre az öthetes szünetre közismerten azért volt szüksége, hogy a parlamenti többség holmi okvetetlen törvényalkotással ne húzhassa keresztül az ő Brexit-manővereit.
Az angol alkotmány szerint a parlament felfüggesztése az uralkodói felségjogok körébe tartozik (royal prerogatives) – ám a mindenkori uralkodó kezét jó pár íratlan alkotmányos konvenció köti ezek gyakorlása során. A törvényhozás felfüggesztéséről sem saját tetszése szerint dönt (mint a régi szép időkben), hanem tanácsadóit meghallgatva követi a mindenkori miniszterelnök javaslatát. Ezt a folyamatot írásban készítik elő a közigazgatásban, alapos feljegyzésekkel és cizellált jogi érvekkel. A döntést pedig a nyilvánosságtól távol, paloták mélyén (vagy telefonálva) hozzák meg.
A szóban forgó bírói eljárás nem volt triviális: az angol közjog máig ódzkodik az uralkodói felségjog gyakorlásának bírói felülvizsgálatától. Jórészt azért, mert a felségjog misztikus terület: a híresen íratlan angol alkotmány szabályozza – mindaddig, amíg egy-egy hatáskört, amely hagyományosan a felségjog körébe tartozott, a parlament törvényalkotó hatalmával élve el nem foglal (pontosabban a kormányhoz nem utal). Az uralkodói hatalom maradéka elég szerény, és azt a maradékot is a tanácsadókkal megbeszélve illik gyakorolni. A felségjoggal jó ideje nem szokás visszaélni.
Ezért aztán a Legfelső Bíróság, midőn elé került az ügy, először óvatosan kijelölte a közjogi játszma kereteit: az ítélet indokolásából kitűnően egyrészt abból indultak ki, hogy az angol alkotmányban a parlament egyik alapvető feladata a kormány ellenőrzése (ez a felelős kormányzás ideálja), másrészt azt hangsúlyozták, hogy a bíróságok 1611 óta változatlan álláspontja szerint az uralkodó köteles a hatalmát a jognak megfelelően gyakorolni. Innen az LB már a hétköznapok szürke-esős angol közjogi valóságába tért vissza, azon belül is a közigazgatási döntések jogszerűségének vizsgálatakor általánosan alkalmazott jogi mércékhez. Az egyhangú főbírói ítélet szerint a miniszterelnök tanácsa azért volt jogellenes, mert nem támasztotta alá észszerű indoklás. A főbírák szerint a miniszterelnök tanácsára elrendelt királynői haladék nem a kormány jogászai által gondosan előállított, értelmes és jogszerű célokat szolgálta, hanem gyenge álcaként a kormány politikai programjának a megvalósítását – parlamenti ellenőrzés nélkül.
A főbírák mindezt a döntés-előkészítő iratok, illetve az azokra firkált kormányfői megjegyzések alapos vizsgálata nyomán állapították meg. A döntésben segített John Major volt miniszterelnök tanúvallomása, aki beavatkozóként segítőkészen előadta, hogy a királynő beszédének előkészítésére négy-hat nap felfüggesztés bőven elég szokott lenni, az öt hét indokolatlan túlzás. Az ítéletből kitűnik az is: a Legfelsőbb Bíróságot érzékelhetően irritálta, hogy a kormány mindenféle alkotmányos ellensúlyt és ellenőrzési lehetőséget kiiktatva kívánja véghezvinni a Brexitet. A szövegnek a parlament alkotmányos szerepéről, és különösen a felelős kormányzásról szóló részei középiskolai tankönyvbe illő módon írják le a demokrácia működésének évszázados alkotmányos alapelveit.
*
Hasonló szellemű ítéletet hozott a nyáron az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága, amikor a Trump-kormányzat megpróbált a következő népszámlálás kérdőívében rákérdezni a válaszadók állampolgárságára. A népszámlálás az Egyesült Államokban a választási körzetek kialakításának alapvető eszköze: a körzetek méretét a lakosság, és nem az ott lakó állampolgárok számához igazítják. Az állampolgárságra vonatkozó kérdés célja egyértelműen az volt, hogy eltántorítsa az illegálisan az Egyesült Államokban tartózkodó lakosokat a válaszadástól, vagyis alapvető hatása lett volna a választási matematikára, és így végső soron a választások kimenetelére. A republikánusok arra számítottak, hogy az állampolgárságra vonatkozó kérdés az ő esélyekeit javítja majd a demokraták kárára.
Az LB John Roberts főbíró vezette többsége szerint a kormányzat rákérdezhet a válaszadó állampolgárságára a népszavazási kérdőívben – a kérdés azonban sok év után, és csak akkor kerülhet fel a kérdőívre, ha az a normál közigazgatási logika és ügymenet nyomán történik. A közigazgatás szabad mérlegelési hatalma ugyanis nem használható önkényesen, öncélúan vagy egyébként jogellenesen. Roberts türelmesen végigbogarászta mindazokat az indoklásokat, amelyeket szorgalmas állami hivatalok állítottak elő az állampolgárságra vonatkozó kérdés feltüntetéséről, és arra jutott, hogy e hivatalok egy előre megállapított megoldáshoz igyekeztek igazolást találni: vagyis saját eljárásukat álcának használták politikai célok megvalósítása érdekében. Az ítéletbe a kormányzat beletörődött: a népszavazási kérdőívek nyomdába küldése előtt már nem volt elég idő alkalmasabb (vagyis az LB útmutatásának megfelelő) indoklás kidolgozására.
Mi ebből a tanulság? A populista vagy ormótlanul hazug állami működés jogászi köntösbe csomagolásához minden kormányzat megtalálja a maga embereit. Az álca lerántása így a bíróságokra marad. Azokra a bíróságokra, amelyek az alkotmányosság és a jogállamiság védelmében hivatottak gyakorolni hatalmukat, a többi hatalmi ágtól függetlenül és pártatlanul. Innen lesz érdekes igazán, hogyan is dönt az EU luxembourgi bírósága azokban a folyamatban lévő magyar és lengyel ügyekben, amelyekben az említett országok kormányai maskarának használták saját alkotmányukat.
A szerző alkotmányjogász.
