Így ne

Posztja párhuzamosan olvasandó az áldozatok, az egykori diákok elbeszélésével, ami 2015-ben az Üvegplafon blogon jelent meg, és eddig csak szűk körben volt ismert. Az Üvegplafont már annak idején is Vári kereste meg a Sipos- meg a pannonhalmi iskolai visszaélések napvilágra kerülését követően, mondván, nyilvánosan, névvel szeretné megvallani bűneit. Ám a lap szerkesztői úgy találták, vallomása „kicsit furcsa volt (…) semmi olyat nem gyónt meg, amit meg kellene gyónni”, ezért megkeresték az áldozatokat. Ők vonakodva bár, de a hasonló esetek megelőzésének érdekében végül elmondták, hogyan élték meg mindezt. A végeredmény egy rendkívül megrázó cikk lett a tanár-diák viszonyokról, szexuális kihasználásról, bántalmazásról és manipulációról, és a viszonyokat elnéző iskolai közegről – csak erős idegzetűeknek.

Várit megdöbbentette ez a váratlan szembesítés azzal, milyen súlyos károkat okozott, és bár neve ekkor még nem került nyilvánosságra – hiszen az áldozatok kérésére mindenki anonim maradt –, a cikk megjelenése után visszavonult a közélettől, beszüntette újságírói és politikai tevékenységét. Sokan a közeli ismerősei közül is csak most tudták meg, hogy miért.

Vári hosszú posztjának első felében felfedi, hogy ő az elkövető, és saját szempontjából meséli el újra a történetet, az azóta eltelt négy év továbbgondolásával. Jogi vonzat nincs, a cselekmények elévültek, és az elkövetés idején a jogszabályi környezet is más volt. Mégis jelentőségteljes a pillanat, hiszen ez az első eset, hogy a hazai nyilvánosságban egy ismert ember elismeri bántalmazó magatartását, feltárja motivációit, és bocsánatot kér. Elmondja, milyen frusztrált, gátlásos ember volt akkor, a húszas évei közepén, aki élvezte diákjai rajongását, magát pedig laza, jó fej, liberális tanárnak gondolta, aki igazán megérti a diákok problémáit és egyenrangú félként bánik velük. „A határokat egy darabig, úgy éreztem, együtt, egymást biztatva lépjük át. Ez természetesen nem volt igaz, már csak azért sem lehetett az, mert az én feladatom és felelősségem volt arra vigyázni, hogy ne lépjünk túl ezeken a határokon.”

Itt van tehát egy ember, aki beismeri bűnösségét és bocsánatot kér. Örülhetnénk, megkönnyebbülhetnénk, követhetné a megbánást akár valamiféle társadalmi szintű katarzis is.

De nem. Az egész inkább végtelenül lehangoló, meg persze dühítő is. Először, mert Vári közzétételi szándékáról tájékoztatta az áldozatokat, akik a szöveg megjelenésével nem értettek egyet. Nem tudjuk, miért, az előzmények ismeretében vélhetően anonimitásukat szerették volna őrizni, de talán más okuk is volt. Egy biztos, az akaratuk ellenében történt közlés nem volt sem etikus, sem elegáns. Vári ismét semmibe vette egykori áldozatai kérését, ugyanúgy átgázolt rajtuk, saját önös érdekét szem előtt tartva, mint egykor.

„Amikor egy ilyen történetről beszélünk – áll a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány vonatkozó közleményében –, fontos, hogy tiszteletben tartsuk az áldozatok jogát az integritásukhoz és különös figyelemmel legyünk arra, hogy az erről való kommunikáció érzékenyen érinthet sokakat, a kontrollvesztés újraélésével retraumatizáló lehet.” A Patent egyesület szerint pedig: „Az elkövetés idején fennállt hatalmi helyzet újra létrejön: az egykori áldozatok újra megélik, hogy nincs beleszólásuk abba, ami velük (is) történik. Egy a tetteit valóban megbánt elkövető nem hoz létre ismételten ugyanilyen helyzetet.”

Vári azonban, sajnos, létrehozta. Nem mentség, hogy járatlan úton haladt, mert előtte senki hasonló vallomást sem tett. Nagy kapcsolati hálóval rendelkező közéleti szereplőként, volt újságíróként egy mozdulatába került volna felemelni a telefont, és tanácsot kérni vallomásának lehetséges kevésbé ártalmas módjáról. Úgy tűnik, ez nem jutott eszébe.

Természetesen pozitív, hogy Vári sok év elteltével, a metoo-mozgalom kontextusában, gondolkodó, író emberként és családapaként átértékelte egykori viselkedését. Belátta, hogy amit elkövetett, nem tartozik a „kis aljasságaink, amiket elkövetünk, mielőtt meghalunk” kategóriába (ez az Üvegplafon-cikk címe, idézve tőle). Sokan nem jutnak el ide. Az is érthető igény, hogy könnyíteni akart a lelkén, tiszta vizet önteni a pohárba, nemcsak a szűkebb környezete, hanem a nyilvánosság előtt is, annál is inkább, mert az Üvegplafonon megjelent cikk után a neve bármikor kipattanhatott.

De miért éppen most szánta el magát?

Vári nem hagy illúziót az időzítés felől: posztjának második felében ugyanis, amit sokan talán már el sem olvastak, vagy azért, mert beérték a bocsánatkérés tényével, vagy egyszerűen képtelenek voltak befogadni a szöveg émelyítően terjengős stílusát –, szóval Vári a poszt második felében arról tájékoztat, hogy rabbinak tanul, hamarosan saját közösséget épít, és reméli, hogy lesz, aki ezek után is bizalmat szavaz neki. Hosszan fejtegeti, hogyan nem akar ő hatalommal rendelkezni új, közelgő hivatásában, miképpen számolná fel közösségében nem vezetőként, hanem egyfajta „munkatársként” a hierarchiát.

Ám a bűnbánatot saját közelgő tevékenységünk promotálásával egybecsomagolni ízléstelen árukapcsolás. Olyan, mintha Marton László nevezetes szűkszavú bocsánatkérő közleményét kiegészítette volna azzal, hogy egyébként szeretettel várja az érdeklődőket legújabb színházi bemutatójára. Nem tisztem eldönteni, hogy Vári jelen élethelyzetében alkalmas-e rabbinak – remélem, bölcsen dönt majd erről a saját közössége. Az viszont nem mellékes, hogy egy közösség szellemi és erkölcsi iránymutató személyisége (vö. a rabbi szó jelentését: tanító, nagy, kimagasló tudású stb.) szükségképpen hierarchikus viszonyban áll a közösség többi tagjával szemben. Így azt vizionálni és ígérni reménybeli híveinek, hogy ő majd megszünteti ezt az aszimmetriát, hiú ábránd (vagy grandiózus küldetés?) – és kísértetiesen emlékeztet arra a hajdani, magát jó fejnek képzelő tanárra, aki egyenlősdit játszott a diákjaival.

Vári hosszú önismereti munkára hivatkozik, ami eljuttatta ide, ahol most tart. Nem vonom kétségbe, hogy sokat gondolkodott, gyötrődött is, de még hosszú út áll előtte, mert narcizmusa (amelyről ő maga is ír, de csak múlt időben, mint ami régen volt rá jellemző) továbbra is súlyosnak látszik. Miközben simán „beáldozta” áldozatait, mindvégig érzelmileg manipulálja az olvasót – még azt sem állítom, hogy tudatosan. Túlhabzó önostorozása és apró kis önfényei („szuggesztív voltam” régen; „vannak bizonyos képességeim” ma) igencsak visszatetszőek, de a legnagyobb baj, hogy a nagy teatralitásban nemigen látni valódi, megélt érzelmet. „Amikor mindez történt, kizárólag rólam szólt az életem. Ez az írás azért szólt rólam, hogy ezentúl valóban és őszintén másokra figyeljek, Rátok, ha szeretnétek”, zárul az egykori szigorú irodalomkritikus pátoszba hajló dolgozata, amely inkább tekinthető egyfajta nagyszabású, öntisztázó székfoglalónak.

Sajnálom Vári áldozatait, és – egészen másképpen természetesen – sajnálom őt magát is. Sajnálom azért, amit tett, és azért, ahogyan ezt elmondta. Nem értem, miért nem szólt neki senki a környezetétből, kiváló író emberek, hogy Gyuri, ezt így ne.

Biztos, hogy sokan fogják még tanulmányozni a vallomását a bántalmazó kapcsolatok működésmódjának megismeréséhez, és ezzel összefüggésben a narcisztikus személyiség tankönyvi példájaként. Mi azonban lépjünk eggyel hátrébb, és tekintsük az írás társadalmi dimenzióját. Vári érintőlegesen hivatkozik (becsületére mondva: nem felmentés gyanánt) a szexuális közeledés koronként változó elfogadottságú formáira. Egyáltalán nem tesz azonban említést az intézményi háttérről, amely elnézte a határátlépéseit.

Márpedig erről beszélni kell: a tanár-diák kapcsolatokról és a határátlépésekről. Változik a világ, változik a társadalmi megítélés.
A romantizált tanár-diák szerelemről ma már sok tekintetben másképpen gondolkodunk. Csakúgy, mint a „kavarásról”, illetve a tanár-diák viszony átszexualizálásáról. Épp ezért világosan le kell fektetni a határokat, amelyeket a tanárnak nem szabad átlépnie. Ez nem kizárólag jogi, hanem szemléletbeli kérdés is, hiszen könnyű átcsúszni bizalomból bizalmaskodásba, rajongásból érzelmi függésbe. A határok kérdése különösen fontos a liberális szellemű iskolákban, ahol kötetlenebb, partneribb a tanár-diák viszony, laposabb a hierarchia. Kivált fontos a fiatal, pályakezdő tanárok alapos felkészítése – hozzátéve, hogy a sérült személyiség, az önértékelési zavar, ami kockázatot jelenthet a határátlépésre, nem életkorfüggő. Ki kell kidolgozni szakemberek, pszichológusok, gyermekjogászok segítségével a protokollokat az esetleges visszaélések kiszűrésére, és mindenekelőtt olyan légkört teremteni, amelyben a határátlépés valószínűsége minimalizálható.

De van itt még valami. Az a fránya múlt. Iskolai szexuális visszaélések tekintetében a helyzet valószínűleg jóval súlyosabb, mint hinnénk. Sokunknak vannak megrázó, felzaklató, dühítő történetei. Jogilag elévült vagy nem támadható, de morálisan elfogadhatatlan tettek, melyek egy része nem is olyan régi. Minden tettet a maga súlya szerint, a maga kontextusában kell megítélni – de ehhez beszélni kell egymással. Nőknek, férfiaknak, generációknak.
A bocsánatkérés nagyon fontos, még ha az áldozat nem is tartozik azt elfogadni. Legyen bármilyen szűkszavú vagy éppen terjengős, a semminél biztosan jobb. Megrendítő volt azt olvasnom Vári posztja alatt, a felbőszült kommentek áradatában, hogy valaki azt írta: örül ennek a beismerésnek, mert úgy érzi, hozzá is szól. Ő maga régóta vár egy hasonló levelet egykori tanárától, aki 50 évesen szexuális viszonyt kezdett vele, amikor ő 14 éves volt. Ne zárjuk ki annak lehetőségét, hogy vannak, akik számára egy ilyen beismerés, illetve az, hogy ők saját fájdalmukat ennek nyomán kibeszélhetik, mégis jelenthet valamiféle elégtételt.

Ha innen nézem, bármennyire öncélú és kifogásolható is Vári megszólalása, követ dobott az állóvízbe. Hogy lesz-e ennek társadalmi haszna, kialakul-e olyan nyilvános vagy kisebb közösségeken belüli diskurzus, amelyben áldozatainak sérelme hosszú távon átértékelődik valami nagyobb közjó érdekében, azt egyelőre nem tudhatjuk. Reméljük a legjobbakat.