A két további megszorítás, azaz a "szükséges és arányos mérték", valamint az "emberi méltóság sérelme" továbbra is érvényben marad, már csak azért is, mert maga az alaptörvény is tartalmazza ezeket a feltételeket. E két feltétel közül az előbbi önmagában üres, azaz a szóban forgó mérték bírói megfontolásra van bízva; az utóbbi pedig nem tartalmatlan, de kellően rugalmas fogalom ahhoz, hogy a bírói mérlegeléshez kellő szabadságot adjon.
Az AB döntése szűk többséggel született, egyetlen szavazat megfordíthatta volna a végeredményt. Az ellenzők nem meglepő módon a jelenlegi kormánytöbbség által választott bírák közül kerültek ki. Az alábbiakban előbb röviden összegzem a "két fél" érveit. A különvélemények között nincs párhuzamos, azaz a többség véleményét az indoklás egységesen tartalmazza, az ellentétes vélemények között pedig sok a hasonlóság, de itt fontosak lehetnek a nevek is. Egyértelmű, hogy a határozat és az érvelés kulcskategóriája a közérdek fogalma, ami egyáltalán nem tiszta vagy tisztán jogi, hanem politikaelméleti fogalom. Úgy látszik, hogy a parlament helyét az értelmes viták folytatásában az Alkotmánybíróság veszi át, kár, hogy ez egyrészt igen zártkörű, másrészt fölöttébb kötött műfajú pótlék. A határozatot és a véleményeket összeolvasva egy politikai vita dokumentációját látjuk magunk előtt - ehhez és ekként szeretnék hozzászólni.
Az érvek csatája
Az AB (illetve a többség) okfejtése sokrétű és sokféle érvvel van megtámogatva, a döntő mozzanatokat a következőkben látom. (1) A méltányolható közérdek fogalma szükségtelen, mivel a másik két feltétel elégséges biztosíték a közszereplők védelméhez. (2) A véleményszabadság maga is közérdek: egyrészt mint a politikai alanyi szabadság, másrészt mint a demokratikus politikai rend egyik garanciája. (3) A véleményszabadságnak pedig "lényegi részét jelentik a közügyek alakítóinak tevékenységét, nézeteit, hitelességét érintő megnyilvánulások." (4) Ebből következően a "méltányolható közérdekre" való hivatkozás nem egyszerűen szükségtelen, hanem végső soron önellentmondás, hiszen éppen az a releváns közérdek, hogy ne lehessen a rá való hivatkozással korlátozni a véleménynyilvánítás szabadságát (hanem csak például az emberi méltóság sérelmére való hivatkozással).
Lássuk az ellenoldali érveket.
1. Az AB érvanyagának egy része (korábbi AB-döntések, külföldi példák) nem mérvadó (Balsai István, Dienes-Ohm Egon, Juhász Imre, Pokol Béla).
2. A vitatott rendelkezés értelmezését a bíróságokra kellett volna hagyni (Balsai, Dienes-Ohm, Juhász, Lenkovics Barnabás).
3. Az emberi méltóság védelméből kellett volna kiindulni (Balsai).
4. Az alaptörvény "Nemzeti hitvallás" fejezete igenis tartalmi irányt ad arra nézve, hogy miként kell az alapjoggal (véleménynyilvánítás joga) való visszaélést megállapítani (Dienes-Ohm).
5. A közérdek ilyen vagy olyan tartalmi dolgot jelent (Dienes-Ohm, Lenkovics, Pokol).
6. A méltányolható közérdek maga az emberi méltóság védelmének hangsúlyozása (Juhász).
7. A közszereplők meghatározása is problematikus, erre nézve a közérdek megjelenése a mondott helyen további eligazítást nyújthatott volna a bíróságoknak (Juhász).
Számos kisebb jelentőségű gondolat is felmerült a határozat ellen szavazók érvelésében, a fentiek a leggyakoribbak. Ám súlyuk nem egyforma. Az elsőt figyelmen kívül hagyhatjuk, mivel az AB indoklása valóban utal sok külső példára és korábbi döntésre, de a bizonyítás terhét nem ezek hordozzák. A 2. érv voltaképpen ellentétben áll az összes következővel, hiszen ha álláspontunk szerint a bíróságokra kell vagy kellett volna hagyni a vitatott rendelkezés értelmezését, akkor fölösleges tovább érvelni, s belemenni abba, hogy szerintünk mi is a közérdek. De hát az alkotmánybírákat nem kötelezi semmi arra, hogy koherensen érveljenek. A 7. érvet félretehetjük, mivel esetleges szempontot tartalmaz. A 3. érv talán összevonható a 6.-kal, mindkettő az emberi méltóság védelmét tekinti első számú közérdeknek. Ám az emberi méltóság védelmét a Ptk. idevágó, meg nem semmisített rendelkezései úgyis tartalmazzák, így szükségtelennek látszik a "méltányolható közérdek" gondolatával is külön védeni, annál is inkább, mivel az, hogy a kettő alapjában véve azonos, maga is vitatható vélemény. Olyannyira, hogy még a többségi véleményt elutasító alkotmánybíráknak sem egységesen ez a véleményük, hiszen többen egészen mást gondolnak a "méltányolható közérdek" mibenlétéről. Csakhogy, tehetjük fel a kérdést, hogyan kellene szerintük a közérdeket meghatározni? Egyáltalán: kinek kellene a közérdeket meghatároznia?
Az illékony közérdek
Most értünk a dolog lényegéhez, egyúttal a 4. és 5. érvekhez. Az előbbi érv a "Nemzeti hitvallás"-ból véli levezethetőnek azt a tételt, amelyet Dienes-Ohm bíró szerint az AB-nek meg kellett volna fogalmaznia, ti. hogy egyes alapjogok visszaélésszerűen is gyakorolhatók, ez pedig közérdekellenes. A visszaélésszerű joggyakorlás tiltása kétségkívül általános elv, a korábbi Ptk. is kimondta, az új is kimondja (bár az új már nem sorol fel példákat), vagyis az elv közérdekszerűségét a törvényhozó már rögzítette. Ráadásul ugyanabban a törvényben, amelynek vitatott és most már megsemmisített része valamiért ismét hozzányúlt a közérdek fogalmához, végső soron tehát szükségtelenül. Ez a megoldás ugyanis egyértelműen azt implikálja, hogy az általános elven túlmenően is vannak olyan további "méltányolható" közérdekek, amelyek miatt a szóban forgó alapjog gyakorlása korlátozható.
Így oda jutunk, hogy - mint Dienes-Ohm bíró és több társa is teszi - szabadjára engedjük a politikai fantáziánkat arra nézve, hogy szerintünk miféle közérdekről lehet itt még szó. Dienes-Ohm szerint a köznyugalom, a közbizalom védelme ilyen. Ez védhető gondolat, sőt, közismerten tanulságos vitákat idéz fel a gyűlöletbeszéddel kapcsolatos jogalkotás filozófiai alapjairól (bár az alkotmánybíró ezekre nem utal). Az egyik döntő probléma ugyanaz, mint annak idején: amennyiben a bíróságokra bízzuk a szóban forgó közérdek (köznyugalom) védelmét, annyiban a cél elérése szempontjából meglehetősen nehézkes, esetleges és rossz hatásfokú intézményre bízzuk; jóval célravezetőbb és hatékonyabb volna egy széles jogkörű politikaibeszéd-ellenőrző (cenzúra)hivatal felállítása. Kérdés lenne persze, hogy az ilyen módon képviselni kívánt közérdek hogyan egyeztethető össze egyéb közérdekekkel.
Lenkovics bíró szerint mára oda jutottunk, hogy szükséges, hogy a "szólás- és véleménynyilvánítás szabadságát éppen az állam mint közhatalom védje meg a sajtó- és médiahatalmak befolyásával és uralmával szemben". 'szintén megvallom, ez az érv eléggé meglepett. Az alkotmánybíró egyáltalán nem rejti véka alá azt a politikai nézetét, amely szerint a véleménynyilvánítás szabadságának szokásos védelme vélhetően jelentős részben csupán manipuláció, az államnak pedig harcot kell vívnia a hiteles tájékoztatásért. Ezt a nézetet fölöttébb vitathatónak tartom, mindenféle gyakorlati és elméleti megfontolásokból, de itt nem a vitathatóság a fontos, hanem az, hogy pusztán a "közérdek" fogalom megjelenése hogyan köti össze a kérdéses rendelkezést az alkotmánybíró által fejtegetett szociológiai, hatalomelméleti, államelméleti kérdésekkel, amelyekhez amúgy jóformán semmi köze sincs. Ha a közérdek fogalma megjelenik (s ez más ellenvéleményekben is tetten érhető), a bírói politikai képzelet megindul, s máris rendszerváltás-elméletek, értelmezések, a közéleti állapotokról alkotott kávéházi szintű megállapítások sűrűjében vagyunk. Ez teljesen természetes is, hiszen éppen ezek azok a kérdések, amelyekről közéleti vitákat szoktunk folytatni - de nem abszurd mégis, hogy az ezekben a vitákban állást foglaló bírák saját, bár közérdekű véleményüket a közérdek tartalmi meghatározásaként adják elő? Természetesen hozzáfűzve, hogy majd a bíróságok döntenek - de ezzel csak fokozzák az abszurditást, hiszen ugyan mitől lenne egy közönséges bíró közérdekről alkotott felfogása relevánsabb, mint bárki másé?
Végül Pokol Béla véleményéről néhány szót. ' úgy látja, hogy a kérdéses rendelkezést az AB "tartalmilag [...] mint a nyilvánosság előtti szólás közügyekkel összefüggésének intenzitását" definiálhatta volna. Ez az ötlet persze végső soron megkerüli a tartalmi kérdést, mivel az intenzitás fogalma nem ad tartalmi támaszt a bíróságnak. A "libajnai" vagy a "gyurcsótány" vagy a "viktátor" elég erős kifejezések, de a bennük rejlő politikai-morális értékítélet vajon milyen intenzitási viszonyban áll a közügyekkel? Vélhetően elég nagyfokúban, ráadásul az intenzitás még fokozható is például azzal, hogy a politikust kifejezetten gyilkosnak, árulónak, hóhérnak, nemzetrontónak stb. nevezzük. De nem tartom valószínűnek, hogy az alkotmánybíró ezt az értelmezést fogadná el. Inkább valamilyen tartalmi intenzitásra gondolhatott, azt azonban nehéz elképzelni, hogy mondjuk Gyurcsány Ferenc nevének és a csótány szónak az integrálásától el tudna-e tiltani bármely bíróság azzal, hogy a szóban forgó rovar közéleti jelentősége elenyésző, miközben Orbán Viktor nevéhez a "diktátor" szó társítása nagyon is intenzív és gazdag közéleti asszociációkra utal (Bajnai Gordon és a liba közéleti kapcsolatának elemzésére nem is vállalkozom).
Bármelyik tartalmi meghatározásra tett kísérletet nézzük is, tisztelve benne az értelmezésre tett igyekezetet, végső soron ugyanoda lyukadunk ki: az AB többségi véleménye pontosan azért zárja ki a (ráadásul "méltányolható"!) közérdekre hivatkozást a véleménynyilvánítás korlátozásának indokai közül, mert maguk között a bírák között sem volt és nem is lehetett egyetértés a közérdek mibenlétére nézve. Ez pedig magában is meggyőző gyakorlati érv arra nézve, hogy az indok miért reménytelen.
Ebből, hangsúlyozom, nem következik, hogy a közérdek szükségképpen üres fogalom. Ellenkezőleg: az következik, hogy a közérdek változatos tartalmú fogalom, vagy talán még helyesebb egyszerűen úgy fogalmazni, hogy sokféle közérdek van. S természetesen minden közérdek, mivel közérdek, méltányolható, sőt továbbmegyek: méltánylandó is. Azaz figyelembe kell venni. A véleménynyilvánítás szabadsága közérdek, a bírói függetlenség közérdek, az emberi méltóság védelme közérdek. A sokféle közérdek összeegyeztetésének valószínűleg nincs királyi útja, s kitüntetett intézménye sincs. A célpont folyton mozog, folytonos vitákban formálódik, ennek pedig egyik, de csupán egyik, s még csak nem is a legfontosabb fóruma a bíróság. Sőt, a bírói hatalom éppen hogy lehetőleg távol tartandó a közérdek mibenlétéről való döntéstől, amennyire ez lehetséges, hiszen a közérdek szükségképpen és elkerülhetetlenül politikai értékítéletek eredője.
Innen nézve a többségi álláspont sem nevezhető abszolút helyesnek: ha a megsemmisített rendelkezés maradt volna, egyszerűen egy redundáns elemmel lenne hosszabb a Ptk. Ha ugyanis a véleménynyilvánítás szabadságát méltányolható közérdekből korlátozhatónak nevezzük, végső soron nem mondunk mást, mint hogy egyszerűen korlátozhatónak nevezzük: hiszen mi más okból tehetnénk, mint a valahogyan értelmezett közérdekből?
Az AB döntése mégsem szükségtelen vagy lényegtelen. A határozat ugyanis nem más, mint egy politikai vita és szavazás összefoglalása, jegyzőkönyve, természetesen jogi zsargonban és díszletek között. S mint ilyen, önmagában bizonyítja, hogy közérdekről csak vitatkozni lehet, majd dönteni; minden olyan kísérlet, amely valamely közérdeket végleges és abszolút tekintéllyel kíván felruházni, önmaga gyakorlati cáfolatává válik. A vitathatatlan közérdek ebben az értelemben önellentmondás. Valamilyen közérdekre hivatkozva minden más közérdek korlátozható valamilyen mértékben, módon, ideig; de semmilyen közérdek nem korlátozható a közérdek által. Az AB természetesen megteheti, ahogy eddig is gyakran megtette, hogy valamilyen politikai iránymutatást ad valamelyik közérdek korlátozásának a mikéntjére; az utolsó és legérdekesebb kérdés ezért az, hogy az AB mint a közérdek vitatásának fóruma vajon mennyire nyitott, demokratikus, szabadon hozzáférhető fórum? Milyen és milyen módon indokolható közérdek fűződik ahhoz, hogy a meglehetősen zártkörű AB legyen a legfontosabb, ráadásul ügydöntő jogkörrel felruházott politikaelméleti agorája a közérdek mibenlétéről folytatott vitának?
