A lengyelországi választási eredmény alapján ismét felhorgadtak az érzelmek, felbukkantak a jól ismert panelek, hogy de jó nekik, mennyivel szerencsésebbek és összességében nekik mennyivel könnyebb minden, ez is, jelesül leváltani a kormányt. Kétségtelen, hogy Donald Tusk hitelesebb figura, mint az összes magyarországi potentát együttvéve, valójában nem ez a gond – az ukránok megválasztottak egy színész-producert, a csehek egy a semmiből felbukkanó és fél év alatt mindent letaroló arcot, szóval nem lehetetlen találni egy figurát, aki nincs lelakva, elhasználva. De nem is ez a legfontosabb. A magyarországi ellenzék nagyjából 2014 óta ugyanabban az állapotban van, esélytelenül arra, hogy bármit is megváltoztasson – ellenzéken itt nemcsak a politikai pártokat értem, hanem a politikához lazán kötődő szervezeteket is. Igen, NER és választási rendszer, és mindenki tehet róla, csak mi nem. Pedig de.
Pótcselekvés
Mit akar az ellenzék? Ha ezt nem tudja megmondani, akkor soha nem lesz belőle semmi. Akkor csak pótcselekvés lesz, úgynevezett ügyek és úgynevezett eredmények, amelyek szummája egy kövér nulla. Nem könnyű a pótcselekvést megkülönböztetni a valóditól, főleg akkor nem, ha elméletben nagyon szeretnénk valamit csinálni.
Ilyen pótcselekvés a tüntetés. Kinn voltak tízezren, legutóbb meg 30 ezren. Jól hangzik, valójában csak nekünk számít, akik kint voltunk. A tüntetés nem focimeccs, nem egy stadiont kell megtölteni, hanem egy várost és nem két órára, hanem addig, amíg mi akarjuk. Márpedig egy város megtöltéséhez százezres tömeg kell, olyan tömeg, amelyet nem tud a rendőrség semmiféle járdára felterelni, amit nem lehet kihazudni az állami médiából, mert híre megy anélkül is. Milyen igazán komoly tüntetések maradtak meg a fejünkben? A 2006-os véres balhé, a 100 ezres netadós tüntetés – nagyjából ennyi. Ha a tüntetés nem monumentális, nem brutális vagy nem elrettentő, akkor semmi értelme.
A minden héten szerdán meghirdetett Zebraszerda teljes kudarc. A dudálás pont annyit ér, mint a lájk a Facebookon: nem gyógyulnak meg tőle a vak kisgyerekek, nem mondanak le kormányok. A folyamatos, játszótér méretű megmozdulások egyre kisebb visszhangot gerjesztenek, mert nincs miről beszélni. A végén ott áll majd három ember táblával a kezében, és fogalma sem lesz arról, mi történt. A múlt szerdán immár tizedszerre lebontotta a kordont néhány képviselő és aktivista. Egy nappal az után, hogy a miniszterelnök belecsapott Vlagyimir Putyin tenyerébe.
A tüntetésnél is értelmetlenebb az aláírogatás. Gyűjtsünk aláírást a valami ellen, aktivistáink itt és itt várják az embereket. Tuti összejön vagy százezer aláírás – vagy kétszázezer, tök mindegy. Most biztos összeszarták magukat, hogy jól aláírtuk. De mit írunk alá? Semmi olyat, aminek kötelező érvénye lenne. Aláírásügyben kizárólag a Momentum olimpiás ügyének volt értelme. Ha az aláírásgyűjtésnek nincs a kormányra, minisztériumra, akármire nézve valós és törvényekből adódó következménye, akkor semmi tétje nincs.
Mi a cél?
Nem, nem az út a cél. Vagy ha igen, akkor olvassunk Coelhót és holnap reggel is menjünk fel gyorsan kordont bontani, ha sietünk, a reggeli csúcsforgalom előtt végzünk. Mi a cél? Megbuktatni a kormányt? Vagy úgy tenni, hogy mindenki lássa, hogy mi mennyire szeretnénk, ha megbukna a kormány? Nem mindegy. És az sem mindegy, hogy mennyire veszi komolyan ezt a célt az ellenzék.
Ha megvan a cél, akkor mindig és minden körülmények között aszerint kell eljárni. Akkor is, ha ez kellemetlen, pillanatnyilag nem népszerű, vagy semmi látszatja. Ha le akarod futni a maratont, akkor nem a verseny utáni masszőrt kell hívogatni, nem szelfiket kell csinálni, hanem futni kell. Unalmas lesz és nem lesz se menő, se látványos, viszont fárasztó lesz és sokáig fog tartani. És ha nem jön össze, akkor nem az aszfaltot, az időjárást és a többi versenyzőt kell hibáztatni. Akkor sem, ha ezek a tényezők valóban hátráltattak. Mi a cél? Kormányt akarunk váltani? Kormányozni akarunk? Már ez sem mindegy. Maradjunk az elsőnél, az biztosan többszereplős játék.
Nem állunk sehol, de kormányt akarunk váltani. Ez elég nagy vállalás. 2014 óta már meg lehetne a forgatókönyv, ám sajnos – maradva a maratonos példánál – csak a rajtot és a befutót próbáltuk el, igaz, azt már háromszor, de hogy hogyan is teljesítsük a távot, azt sajnos nem.
Az ellenzék elfelejtette, hogy a célja nem a tüntetések szervezése és támogatása, nem az aláírásgyűjtés, nem tíz sor a napi sajtóban, nem egy képviselői lista összeállítása, hanem a kormány leváltása.
Ha le akarod váltani a kormányt, mindent alá kell ennek rendelned. Orbán Viktor mindent alárendelt annak, hogy kormányt váltson. Nyolc év kellett hozzá.
Nem az a baj (az is), hogy az ellenzék nem váltott eddig kormányt, hanem az, hogy erre soha nem volt esélye. Elvesztette szem elől, mi is a célja, nem volt kedve nekiállni a hosszadalmas és unalmas dolgoknak, nem akart stratégiát kidolgozni és még kevésbé akarta magát tartani ahhoz, ehelyett azonnali eredménnyel járó, látványos ügyekre pazarolta az energiáját.
Az ellenzéknek nem az a dolga, hogy mindenhez hozzászóljon zsigerből, hanem ott és azoknak beszéljen, akiknek kell. Lehetőség szerint érdemben. NER-fölény, mocskos törvénykezés, pénztelenség – azonnal jön a mantra. Igen. De tévedés azt gondolni, hogy ezek a kizárólagos okok, amelyek miatt bukott az ellenzék. Ha csak ez lett volna, akkor büszkék lehetnénk az ellenzékünkre, mert megpróbálták, ahogy a belarusz ellenzék is megpróbálta – mondjuk ők nem a képviselői fizetésüket vagy a fasza helyüket bukták valami igazgatóságban vagy felügyelőbizottságban.
Te hozzám beszélsz?
A legfrissebb közvélemény-kutatási adatok szerint a választók egyharmadát nem tudja megszólítani az ellenzék. Ennyien nem akarnak se a Fideszre, se az ellenzékre szavazni. Ők – a fideszes szavazók jó részével együtt – nem „agyhalottak”, nagy részük biztosan olvas híreket (igaziakat), nincsenek megfélemlítve, lefizetve. Kétségtelen, hogy kordont se bontanak, valószínűleg tüntetni se igen járnak, csak úgy vannak, élnek, és nem tetszik nekik a rendszer. Mit mond nekik az ellenzék? Semmit. Semmi olyat, amit egy éve, négy éve nem mondott. Mikor akar velük kommunikálni?
Már most azon kellene agyalni, hogy miként fogja kezelni az ellenzék (pártok, politikai szervezetek stb.) a magyar soros elnökséget az unióban. Milyen stratégia szerint fog kommunikálni, hogy a kormányt üsse, de az országot ne? Hogy lehet majd ebből előnyt kovácsolni? Már most a lehetséges paneleken és reakciókon kellene gondolkodni, különben elő fog állni az a helyzet, ami 2015 óta folyamatosan előáll: a kormány mond, tesz valamit, ami alapvetően nem hülyeség, az ellenzék meg nem szólal meg, mert a kormányt mégse lehet dicsérni, ugyanakkor az intézkedés bírálata politikai öngyilkosság. Az a szomorú, hogy még a nyomorult gazdasági helyzet, az infláció, a benzinár is visszhangtalan maradt.
Semmit sem tudott kezdeni az elmúlt időszak eseményeivel az ellenzék.
Semmit. Kordont bontott, mert azzal bekerült a hírekbe.
Márpedig csendben maradni nem lehet. Ha az ellenzék nem hallatja a hangját, ha nincs jelen, akkor nincs is – ahogyan azt az adatok alá is támasztják. Mindenhol jelen kell lenni, mindenhol tisztában kell lenni azzal, mit kell és mit érdemes mondani.
A 2022-es választási kampány egyetlen vitathatatlan eredménye az az adatbázis, amelyet a 20K22 felépített – azzal együtt, hogy sikerült a két szervezőnek viszonylag gyorsan összevesznie, ami totális nonszensz. Van húszezer név, telefonszám, e-mail cím egy adatbázisban, amely adatbázist voltakékpp meg sem kell tisztítani, hiszen mind a húszezer tag aktívan érdeklődik a politika iránt, elkötelezett, hajlandó pénzt és időt is áldozni háttérmunkára. A 20K22 legutóbbi bejegyzése 2022. április 4-ei. Az ellenzéki pártok „majd akkor dumáljunk” felkiáltással nem dumálnak, nem használják ezt az adatbázist több mint egy éve. Miért?
Nem könnyű a Fidesz Magyarországán politizálni, ellenállni, helyet és népszerűséget szerezni és megtartani. De azért nem is lehetetlen. A töketlenkedés, a stratégia nélküli forradalmárkodás, a demagóg frázisok puffogtatása rengeteg energiát eléget ugyan, de sehova sem vezet. Mindez nem több, mint egy újabb bejegyzés a közösségi médiában, amit mindig ugyanaz a tíz haver fog beszívecskézni. De nem ugyanazok a szívecskék kellenek, hanem újak.
Az ellenzéknek már most tudnia kellene, mit fog csinálni holnap, jövő héten, jövőre és 2026-ban és ezek a cselekedetek hogyan fogják közelebb vinni a céljához. Ha nem így tesz, még húsz év múlva is mehet kordont bontani.
(Címlapképünkön: a Momentum politikusai a Karmelita kolostornál tartott kordonbontás után, 2023 májusában)
