Az ugyanis természetes, ha a rendet fontosnak tartó baloldaliak egy részét meg tudja szólítani jobboldali párt, és a szabadságot fontosnak tartó jobboldali pártot meg tudja szólítani egy baloldali. Ettől még ezek a baloldaliak nem lesznek jobboldaliak, és ezek a jobboldaliak nem lesznek baloldaliak. Csak annyi történik, hogy a demokratikus politikai váltógazdálkodáson belül igyekszenek „megbüntetni” azt a pártot, mely szerintük elégtelenül képviselte a rendet vagy a szabadságot.
Ha viszont egy szélsőjobboldali párt, mint a Jobbik, tapasztalhatóan meg tudja szólítani a rendet fontosnak tartó baloldaliak egy részét, akkor két eset lehetséges. Vagy a baloldaliak nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy nemcsak szabadságnak, hanem rendnek is kell lennie, és a rend dolgában elégtelen volt a kínálatuk. (Ez játszódik le egyébként manapság a menekültkérdésben azzal, hogy jobban hangsúlyozzák a menekültek befogadásának kötelességét, mint a befogadás feltételeit és módját.) Vagy pedig a társadalom jelentős részének a – történelmileg is meghatározott – politikai kultúrája még olyan, hogy hajlandó feláldozni a rend oltárán a demokratikus szabadságot. Mindkettő baj, de a legnagyobb baj, ha mindkettő igaz. Ma ez a helyzet.
Akik ráadásul az ezzel a Jobbikkal való szövetkezéssel kapcsolatban csak baloldaliakról beszéltek, azok feltehetően alig tanultak a történelemből, de képtelenek feladni azt a rögeszmét, hogy alapvetően a baloldal lenne a záloga a demokráciának. Holott egy diktatúrát a bal- és a jobboldal csak együtt tud felszámolni, a demokráciát a konzervatívok és a liberálisok csak közösen állíthatják vissza.
Ha minden demokrata párt bevonásával dőlne is meg az orbáni önkényuralom, ugyan mi történnék? Az újra kiírt, immár arányos, tehát az erőviszonyokat valósághűen tükröző választásokon a Jobbik és a Fidesz kerülne ki győztesen; akár még kétharmaduk is lehet. Hiszen miért változna meg egy éven belül lényegesen az arány a szavazótáborok között? A Fidesz és a Jobbik nem tudná megőrizni szavazótáborának jelentős részét, a többi párt pedig hirtelen sokkal több szavazatot kapna, mint jelenleg?
Annak idején, 1939-ben a nyugati demokráciák kormányai helyesen tették, hogy a demokrácia egyik ellenségével, a bolsevista Szovjetunióval kötöttek szövetséget a fasizmus ellen. Fordítva végzetes lett volna – noha ennek a szövetségkötésnek is voltak kétségbeejtő eredményei, s főleg Európa keleti része itta meg a levét. Most azonban az történnék, hogy az egyik szélsőjobboldalival kötnének szövetséget a másik ellen. Márpedig a szélső-jobboldaliság (ahogy a szélső-baloldaliság is) a demokrácia ellensége. Legalábbis a kapitalizmuson alapuló polgári demokráciának; másfajta élhető demokráciát pedig egyelőre nem ismerünk, és ha menekülésről van szó, akkor mindenki az effajta, kétségtelenül „rossz” demokráciák egyikébe akar menekülni. Még az is, aki gyűlöli.
A Jobbikkal való szövetségkötés javaslata csak azt jelzi, hogy többen továbbra sem képesek szembenézni a helyzettel. A Fideszt egyelőre nem lehet leváltani demokratikus eszközökkel – de a Jobbikkal szövetkezve még kevésbé, mert legfeljebb majd cserélnek.
Ez azért van így, mert a szélső-jobboldaliság, amit ez a két párt képvisel, jelenleg ezernyi, itt nem részletezhető, de a demokrácia hibáiból következő okok miatt feljövőben van. Sikere éppen azon alapszik, hogy nem a demokrácia hosszadalmas, kiegyensúlyozó váltógazdálkodásának keserveit vállalva ígér megoldást. Volt ez már egyszer így, utoljára a két világháború között, csak akkor a nyugat- és észak-európai államok, valamint Amerika (még) érdemben érintetlenek maradtak.
Az orbáni világ, együtt az olyan képződményekkel, melyek például Lengyelországban is kormányra kerültek, valójában ennek a demokrácia elleni lázadásnak a képviselője. A megváltott világot ígérik. Ebben a „néplelket” megértő vezér uralkodik, aki abszolút szuverén, hisz azonos a népével és annak lelkével, s ezért tudja, mi annak egységes, egyetlen és kétségbevonhatatlanul igaz érdeke. „A haza nem lehet ellenzékben.” „Ellenfeleink idegenszerűek.” Itt most nem részletezem az összes, gyalázatos politikai jellemvonást, de tény, hogy ettől a Jobbik sem határolta el magát soha. Még a mostani, „cukiság” irányába tett „demokratikus” fordulatával sem.
Ez a fordulat mindazonáltal fontos. Azonos például a francia szélsőjobboldali Le Pen által meghirdetett „ördögtelenítéssel”: ezek a szélsőjobboldali erők, meglovagolva a demokrácia elégtelenségeit, valójában annak a lázadásnak a mutáns megismétlői, amely nyílt formában a fasizmusokban és a nemzetiszocializmusokban öltött testet. De mert borzalmas vereségük következtében szalonképtelenek, most a demokrácia álarcában támadnak föl.
Ahogy 1933 után eltartott egy ideig, míg a demokraták ez ellen valamit tenni tudtak, úgy ez most még inkább így van (még az Európai Unióval együtt is). Mivel ez a lázadás most az egész euroatlanti világot elérte, ma ott tartunk, ahol egykor 1933-ban, vagy a hasonló, csak éppen teljesen más eszmeiségű bolsevista lázadás sikereinek kezdetén, 1948 körül. Minden ígéret ennek a lázadásnak a demokratikus eszközökkel való leverésére egyelőre puszta önámítás.
Amit tenni lehet, egyelőre látszólag nem sok. Csak a legradikálisabb politikai szembeszegülés a rendszer egészével szemben. Ehhez hozzátartozik az is, hogy ki legyen mondva, minek a valóságos örököse az orbáni rendszer. Aztán majd meglátjuk. A népi demokráciák világát is ki lehetett bírni, a fasizmusokat is sokan túlélték. De utódaink legalább ne mondhassák, hogy ámítottuk magunkat!
