2004 augusztusában Gyurcsány Ferenc lendületesen, jól szabott öltönyben, oldalán a mezőnytől üdítően elütő Dobrev Klárával érkezett az MSZP miniszterelnökjelölt-választó kongresszusára. E kongresszus, azóta kiderült, nem csupán a szocpárt, de az ország történetében is döntő fordulatot hozott. A Kovács László és Szili Katalin vezette pártelnökség a Gyurcsánynál mindössze két évvel fiatalabb Kiss Pétert akarta a kormányfői posztra - mégis a poszthorniánus átmeneti évekhez képest jó évtizedes ugrást ígérő Gyurcsány győzött. A kívülállók ebben a szocialista párttörténet utódpárti szakaszának lezárását, Bozóki András kifejezésével "a posztkommunizmus végét" látták.
*
A szocialisták pedig még ennél is jóval többet. Nem csupán a 2006-os győzelem esélyének visszaadását. Úgy tűnt, Gyurcsány azon az augusztusi délutánon nemcsak a nyolcvanas éveket idéző szocialista öltözködési szokásokat és beszédstílust, hanem a kétezres évek első felének MSZP-elitjét is száműzi a magyar baloldal jelenéből. Hatalomra jutásával az a szocialista pártelit látszott megbukni, amely már 2001-ben is képtelen volt saját soraiból Orbán Viktor legyőzésére esélyes miniszterelnök-jelöltet állítani; inkább a rendszerváltás utáni időszakot pártonkívüliként átvészelő, majd Bokros Lajos hagyatékát tisztességgel, ám különösebb invenció nélkül gondozó ex-pénzügyminiszter Medgyessy Pétert vette a nyakába. Az a pártvezetés szenvedett vereséget a konspiratív kormányfőjelölés miatt felbőszült MSZP-tagságtól és középvezetéstől, amely szó nélkül Medgyessyvel tartott az Orbán-kormány által megtépázott, de még kezelhető egyensúlyi mutatókkal hátrahagyott államháztartás szétzilálásában; és amely akkor hátrált ki Medgyessy mögül, amikor az a falnak ment az SZDSZ-es gazdasági miniszter tervezett lecserélésével.
*
A Kovács-Szili-féle pártvezetés elsősorban azért bukott meg, mert úgy gondolta, hogy Medgyessy harakirije után saját berkein belül dönthet az új kormányfő személyéről. Az erről tárgyaló elnökségi ülés legemlékezetesebb, a párton belüli lázadásra jelt adó momentuma az volt, amikor Toller László pécsi polgármester kirohant a teremből. Toller "a tagság feje fölött" meghozott döntésről beszélt; szerinte Medgyessy bukását és Kiss Péter jelölését nem is az MSZP (akkor már mandátuma végén járó) elnöksége, hanem egy ennél is szűkebb kör, Kovács László, Szili Katalin, Lendvai Ildikó és Kiss Péter határozta el. "A klikkpolitika ideje nemcsak az MSZP-ben, de az egész politikai életben lejárt. Unalmassá vált, hogy a kilencvenes évek közepe óta egyetlen jelölt van az elnöki, elnökhelyettesi, házelnöki, kormányfőjelölti posztra" - mondta akkor Toller a Narancsnak (lásd: Játék a tízzel, 2004. augusztus 26., illetve Lendvai Ildikó olvasói levele a 2004. szeptember 9-i számban).
A szocialista párttagok és középvezetők pillanatok alatt felsorakoztak Gyurcsány mögött. Az MSZP 2004-ben bebizonyította, hogy nem csupán legfőbb riválisánál, de koalíciós partnerénél is demokratikusabban működő párt. Tagsága képes a belterjessé váló, a kormányfői kinevezést kizárólagos privilégiumaként tekintő pártvezetés megleckéztetésére. A 2006-os országgyűlési választás eredménye pedig azt igazolta, hogy a pártok közötti versengésben előnyt, nem pedig hátrányt jelent, ha egy szervezet belső működése demokratikus. Vajon mi történt volna, ha az alulról kikényszerített korrekció hiányában tavaly tavasszal Kiss Péter néz szembe Orbán Viktorral?
Gyurcsány Ferencet a kamarillapolitikát megelégelő szocialista párttagság és középvezetés emelte a kormányzati hatalom csúcsára. Alig tíz hónap múltán Gyurcsány ugyancsak az ő segítségükkel vehette át a gyakorlatban az MSZP vezetését az államfő-választási vereség után talonba tett Hiller István pártelnök helyett. A szocpárt hétvégi kongresszusán látszólag nem történik más, mint formalizálódik a miniszterelnök vezető szerepe pártja fölött.
*
Az elmúlt két és fél év eseményeit - a 2004. decemberi népszavazást, illetve Gyurcsány, illetve a párt szerepét az eredmény alakulásában, a 2005-ös államfőválasztás elszerencsétlenkedését, a 2006-os választási győzelmet, az ostoba hősködéstől és fölösleges szószátyárkodástól motivált őszödi beszédet meg annak utóéletét - mérlegre téve semmi meglepő nincs abban, hogy Gyurcsány hivatalosan is átveszi pártja vezetését. És bár elvben nem tekinthető természetesnek, mégse akadjunk most fenn azon, hogy Gyurcsánynak nem akad egyetlen kihívója sem. Tudjuk be ezt annak, hogy az egyébként sem túl gondolatgazdag pártelitből nincs senki, aki Gyurcsány (pontosan meg sem indokolt, végig sem gondolt, de mégiscsak létező) reformpolitikájával szemben alternatívát kínálna. "Egy rossz reformkormányzás is jobb, mint az, amit az elmúlt négy évben láttunk" - összegezte a helyzetet egy régi szocialista motoros.
De az vajon hogyan fordulhat elő két és fél évvel az MSZP belső életét állítólag gyökerestől felforgató Medgyessy-Gyurcsány-váltás után, hogy a három alelnöki helyre, meg az - egyébként perverz kompromisszum árán megkettőzött - elnökhelyettesi posztra is egy-egy jelölt aspirál? A külső szemlélő számára ez a tény a már két és fél éve is idejétmúlt klikkpolitika továbbélését mutatja. A pártvezetés legfontosabb posztjainak egyikéről sem a jelöltek versenye, hanem a fölös aspiránsok - ki tudja, milyen háttéralkuk után bekövetkezett - visszalépése döntött. Juhász Ferenc - akit a miniszterelnök Köztársaság téri helytartójaként ügyvezető elnöknek szántak - megijedt a rá váró, kétségkívül nem túl kellemes feladattól, és maga jelentette be, hogy megelégszik a Szekeres Imréével egyenrangú elnökhelyettességgel. Az eredetileg négy alelnökjelölt közül Mesterházy Attila közölte, hogy nem vállalja; bennfentesek szerint ezzel a nagy formátumú Hiller István alelnöki sarzsiját mentette meg. A "verseny" hetekkel a kongresszus előtt eldőlt; a szocialista párt történetében először esik meg, hogy minden lényeges posztra egyetlen jelentkező akad. Ezzel a szocialisták formailag még a pártjuk Gyurcsány alatti elfideszesedését vizionáló forgatókönyveken is túltesznek, elvégre a Fidesz legutóbbi, 2005 kora nyári tisztújításán legalább a szerencsétlen Pálinkás professzor személyében akadt egy darab fölös induló az alelnöki székekért.
*
És nem ígér sok változást az MSZP-vezérkar hétvégi "megújítása" sem. Az egyes jelölések miatt biztosra vehető, hogy a szocialista párt legszűkebb vezetését a pártelnökké előlépő Gyurcsány mellett Juhász Ferenc és Szekeres Imre elnökhelyettesek, valamint Hiller István, Kiss Péter és Ujhelyi István alkotják majd (Lendvai Ildikó frakcióvezetővel és Simon Gábor választmányi elnökkel).
A névsor túlságosan is ismerős. A pártelnök-kormányfőn kívül nincs rajta senki, akivel ne találkoztunk volna az MSZP Kovács-Szili-féle, épp Gyurcsány felemelkedésével megbukott elnökségében. Hiller és Szekeres alelnökként, Kiss Péter a Medgyessy-kormány második embereként és elnökségi tagként, Lendvai Ildikó frakcióvezetőként játszott főszerepet a 2002 és 2004 közötti időszak katasztrofális kormányzati politikájában, és annak feltétel nélküli szocpárti támogatásában. (E politika két főfelelőse egyébként is puhára esett: Medgyessy Péter utazó nagykövetként járja a glóbusz egzotikus üdülőhelyeit; Kovács László az Európai Bizottság magyar tagjaként igazolja a következmények nélküli országról pufogtatott jobboldali közhelyet.) Az MSZP legszűkebb vezetésének egyetlen olyan tagja sem lesz, aki 2004-ben Gyurcsánynyal együtt részt vett volna az intrikálásban erős, ám kormányozni vagy a kormány politikáját befolyásolni képtelen pártvezetéssel szembeni lázadásban. Gyurcsány 2004-es szövetségeseinek jelentős része most csak küldött a kongresszuson - ahol kevesebb választási lehetősége lesz az új pártvezetés összetételének befolyásolására, mint másfél éve fideszes kollégáinak.
Gyurcsány nyilván a népszerűtlen intézkedésekhez szükséges politikai legitimációja erősítését reméli a pártelnökségtől. Ennek érdekében most, 2007-ben azokkal szövetkezik a párt tisztújításának a lezsírozására, akikkel szemben 2004-ben összefogott a lezsírozott tisztújításokkal torkig lévő párttagsággal. Hátat fordít annak a tagságnak, amely 2004-ben rá, a megújulás jelöltjére és Orbán Viktor reménybeli legyőzőjére tett az évtizedes apparátusi rutint képviselő Kiss Péter ellenében. Amely 1995-ben nagyobb zökkenők nélkül pajzsra emelte a Horn-kormány megszorító csomagjának atyját, a baloldali szavazók körében sem túl népszerű Bokros Lajost, mert megértette: a magyar baloldal túlélésének egyetlen esélye, ha előremenekülve megmenti az országot a gazdasági összeomlástól.
Pedig Gyurcsány Ferencnek volt választási lehetősége. Horn Gyulához hasonlóan vehette volna a fáradságot, és az ország közvéleményéhez hasonlóan pártját is felkészíthette volna a gazdaságpolitikai fordulatra. Bízhatott volna az MSZP - kívülállók számára kétségkívül - bizarr és időnként borzalmasan viselkedő tagságában és középvezetőiben. De ő a magányos, meg nem értett reformer szerepét választotta. A váteszét, akinek pózához elengedhetetlen volt saját, a reformok szükségességét szerinte belátni képtelen pártjának leckéztetése, az őszödi beszéd heroikus ripacskodása.
Az ily módon megalázott kormánypárt most hallgat; figyeli, ahogy tegnapi bálványa szép csendben hozzáég az egyszer már megbukott pártelithez, és együtt menetelnek az idei, minden bizonnyal eseménydús tavasz felé. A miniszterelnök azonban rosszul teszi, ha a csendet hallgatólagos jóváhagyásként értékeli a közte és a pártelit között létrejött kiegyezéshez.
A szerző a Hírszerző főszerkesztő-helyettese.
