Bán Zoltán András: A Rajna giccse

  • 2001. november 15.

Publicisztika

Anémetek, ezek a különösen praktikus eszű emberek néhány évtizede kitalálták, hogy ha hanyatlik a saját irodalmuk, akkor vesznek maguknak egy pár pótliteratúrát. Így jutottak hozzá előbb a latin-amerikai prózához, később az orosz posztmodernhez, hogy a legutóbbi évtizedben a magyar prózába fektessék tőkéjüket. Megszerezték a nagy európai zsidó irodalmi tradíció egyik legradikálisabb továbbgondolóját (Kertész Imre), a körmönfont posztmodernet, amely azonban még tud valamit a nagy európai klasszikus eszményekről (Esterházy Péter), valamint a nagy európai, mindenekelőtt német hagyományokat folytató, azokat kritikailag meghaladó posztromantikát, posztrealizmust (Nádas Péter). "Akinek ennyi jó kevés, azt érje gáháncs éhés mehegvehetééés", dalolhatnánk a nagy osztrákkal, mert a kapzsi germánoknak kellett a plusz egy szezon is, ezért e remek szellemtrió mögé kísérőzenekarként leszerződtették még a fél pannóniai írógárdát.
Anémetek, ezek a különösen praktikus eszű emberek néhány évtizede kitalálták, hogy ha hanyatlik a saját irodalmuk, akkor vesznek maguknak egy pár pótliteratúrát. Így jutottak hozzá előbb a latin-amerikai prózához, később az orosz posztmodernhez, hogy a legutóbbi évtizedben a magyar prózába fektessék tőkéjüket. Megszerezték a nagy európai zsidó irodalmi tradíció egyik legradikálisabb továbbgondolóját (Kertész Imre), a körmönfont posztmodernet, amely azonban még tud valamit a nagy európai klasszikus eszményekről (Esterházy Péter), valamint a nagy európai, mindenekelőtt német hagyományokat folytató, azokat kritikailag meghaladó posztromantikát, posztrealizmust (Nádas Péter). "Akinek ennyi jó kevés, azt érje gáháncs éhés mehegvehetééés", dalolhatnánk a nagy osztrákkal, mert a kapzsi germánoknak kellett a plusz egy szezon is, ezért e remek szellemtrió mögé kísérőzenekarként leszerződtették még a fél pannóniai írógárdát.

A köztudott Hölderlin-specialista e "réhégehen váhárt, de nehem rehemélt" sikertől úgy eleresztette magát, hogy újabban folyvást autóban ülve intéz felolvasásokat ösztöndíjmentesített nemzetéhez. Értsünk szót: ő nem utasként, hanem vezetőként beszél. Kukorellyhez úgy hozzánőtt a gépkocsi, akár Petőfihez a gatya (melyben táncol) vagy Kassákhoz a gallér nélküli ing. Az ember azt gondolhatná, hogy akinek a bestiálisan kulturált germánok még az általuk aláadott lovat is leporolják az ülepe alatt, az mélyen hallgat (lehetőleg az Istenek alkonyát autóvezetés közben - ennyit a magyar író ízléséről, aki lábtengózáskor feltehetően a Nagy fúgát húzatja), szép komótosan elveri az ösztöndíjat, e szekularizált Rajna-kincsét, aztán nagy ívben kiadja szelleme összes termékét. De nem, Kukorelly nem fogja be pörös száját, autóvezetés és Ring-hallgatás közben még papírra veti úgynevezett gondolatait is (Népszabadság, november 5.), többek közt arról, hogy micsoda disznóság közvetlenül Mészöly Miklós halála után olyan interjút közölni, melyben egy nagy latin-amerikai szerző, Mario Vargas Llosa kijelenti, hogy ma már nincsenek nagy írók. Feltesszük, ha mondjuk Mészöly halála után két évvel publikálják e megdöbbentő interjút, senkinek sem tűnik föl a dolog. Tehát bizonyára ez lett volna a helyes eljárás. Mindamellett Kukorelly nem adja meg az általa megfelelőnek tartott időpontot, így aztán maradt bennünk némi bizonytalanság, ami rossz kicsit, hiszen mi magunk is egy újság szerkesztőségében ülünk, és éppen most gondoltunk bele, hogy voltaképpen minden héten meghal egy nagy író. Vargas Llosa nyilatkozata eszerint minden pillanatban közölhetetlen. De - Wotanuccse! - ez a logika valahogy ferde.

A Nietzschétől mottót vevő hun Siegfriedünk, a honi nibelungokkal szembefeszülő Kukorelly még elmondja véleményét a WTC lerombolásáról is, jelesül azt, hogy nincs semmiféle határozott véleménye, hiszen ez nem is lenne méltó egy íróhoz; igaz, az sem lenne méltó, ha nem ez lenne a határozott véleménye. Ez újabb vonás a mai magyar író nihilista-hedonista arcképéhez: egyszerre fog kint és bent egeret, azaz ironikusan semmibe veszi a saját önironikus véleményét, miközben kulisszarengető szentimentalizmussal ragaszkodik a saját érzelemmentességéhez. A mai magyar írók zöme roppant önélvezettel élvezi, hogy immár egyáltalán nem élvez, és nem okoz élvezetet senkinek. A giccsértelmiségi okcidentális-posztmodern típusának e rémületesen magyar speciese folyamatosan a politikai-szellemi giccs közegét szövi maga köré - a gondolkodás elleni önvédelmül, frusztrált önkielégületben. Aztán fölháborodik, ha szólnak, hogy ne élvezze már oly rettenthetetlen öniróniával a saját köldökéből fölkerengő semmit. Ha figyelmeztetik, hogy gondolkodj, mert vagy.

Ebben a mentális állapotban várjuk a nácik kormányra kerülését.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.