A köztudott Hölderlin-specialista e "réhégehen váhárt, de nehem rehemélt" sikertől úgy eleresztette magát, hogy újabban folyvást autóban ülve intéz felolvasásokat ösztöndíjmentesített nemzetéhez. Értsünk szót: ő nem utasként, hanem vezetőként beszél. Kukorellyhez úgy hozzánőtt a gépkocsi, akár Petőfihez a gatya (melyben táncol) vagy Kassákhoz a gallér nélküli ing. Az ember azt gondolhatná, hogy akinek a bestiálisan kulturált germánok még az általuk aláadott lovat is leporolják az ülepe alatt, az mélyen hallgat (lehetőleg az Istenek alkonyát autóvezetés közben - ennyit a magyar író ízléséről, aki lábtengózáskor feltehetően a Nagy fúgát húzatja), szép komótosan elveri az ösztöndíjat, e szekularizált Rajna-kincsét, aztán nagy ívben kiadja szelleme összes termékét. De nem, Kukorelly nem fogja be pörös száját, autóvezetés és Ring-hallgatás közben még papírra veti úgynevezett gondolatait is (Népszabadság, november 5.), többek közt arról, hogy micsoda disznóság közvetlenül Mészöly Miklós halála után olyan interjút közölni, melyben egy nagy latin-amerikai szerző, Mario Vargas Llosa kijelenti, hogy ma már nincsenek nagy írók. Feltesszük, ha mondjuk Mészöly halála után két évvel publikálják e megdöbbentő interjút, senkinek sem tűnik föl a dolog. Tehát bizonyára ez lett volna a helyes eljárás. Mindamellett Kukorelly nem adja meg az általa megfelelőnek tartott időpontot, így aztán maradt bennünk némi bizonytalanság, ami rossz kicsit, hiszen mi magunk is egy újság szerkesztőségében ülünk, és éppen most gondoltunk bele, hogy voltaképpen minden héten meghal egy nagy író. Vargas Llosa nyilatkozata eszerint minden pillanatban közölhetetlen. De - Wotanuccse! - ez a logika valahogy ferde.
A Nietzschétől mottót vevő hun Siegfriedünk, a honi nibelungokkal szembefeszülő Kukorelly még elmondja véleményét a WTC lerombolásáról is, jelesül azt, hogy nincs semmiféle határozott véleménye, hiszen ez nem is lenne méltó egy íróhoz; igaz, az sem lenne méltó, ha nem ez lenne a határozott véleménye. Ez újabb vonás a mai magyar író nihilista-hedonista arcképéhez: egyszerre fog kint és bent egeret, azaz ironikusan semmibe veszi a saját önironikus véleményét, miközben kulisszarengető szentimentalizmussal ragaszkodik a saját érzelemmentességéhez. A mai magyar írók zöme roppant önélvezettel élvezi, hogy immár egyáltalán nem élvez, és nem okoz élvezetet senkinek. A giccsértelmiségi okcidentális-posztmodern típusának e rémületesen magyar speciese folyamatosan a politikai-szellemi giccs közegét szövi maga köré - a gondolkodás elleni önvédelmül, frusztrált önkielégületben. Aztán fölháborodik, ha szólnak, hogy ne élvezze már oly rettenthetetlen öniróniával a saját köldökéből fölkerengő semmit. Ha figyelmeztetik, hogy gondolkodj, mert vagy.
Ebben a mentális állapotban várjuk a nácik kormányra kerülését.
